Gerle (Turtur Selby)

Igen sok, nagyon egyöntetű alkotású faj tartozik ebbe a nemzetségbe.

Meglehetős kicsinyek, karcsúak, aprófejűek, hosszúszárnyúak és -farkúak, lábuk aránylag hosszú. Tollazatuk színe általában a piros felé hajló, a legtöbb fajon előforduló nyakörv fekete vagy gyöngyfoltosan fekete és fehér színű.

A gerle (Turtur turtur Linn.)

Gerle (Turtur turtur Linn.).

A nemzetség legjellemzőbb faja. Alakja karcsú, csőre egyenes, lába hosszú, ujjai gyengék, szárnya hosszú, a 2. és 3. evező a leghosszabb, farka hosszúkás és szembeszökően lekerekített. Felsőtestének tollai rozsdás barnaszürkék, barnán szegélyezve, közepük fekete és hamvasszürke foltokkal. Fejebúbja és hátsónyaka kékesszürke; nyakoldalain 4 fekete, ezüstös szegélyű harántcsík; elülsőnyaka, begye és felsőmelle borvörös; alsótestének többi része kékes-vörösesszürke, lassan szürkésfehérbe átmenve; kézevezői feketésszürkék; karevezői hamvaskéken befuttatva; feketés válltollai széles rozsdavörös szegéllyel. Irisze barnássárga, szemgyűrűje kékespiros, csőre fekete, lába karminpiros. Hossza 30, kiterjesztett szárnymérete 52, szárnyhossza 18, farkhossza 12 cm.

Európa és Ázsia nagy részét lakják Magyarországon, a havasi erdők kivételével, általában gyakori. Április 21-én érkezik az országos középnap szerint. Németország középső részén helyenként nem ritka, de már az északi részek némely vidékén teljesen hiányzik. Skandináviában csak a déli tartományokban fordul elő, bár egyesek már Lapplandig is elkóboroltak. Annál gyakoribb Dél-Európában, Északnyugat-Ázsiában és Északnyugat-Afrikában, míg Afrika északkeleti részét csak télen érinti. Spanyolországban sok helyen igen gyakori, máshol ritka, sőt hiányzik, Görögországban közönséges. A Kanári-szigeteket tömegesen lakja, úgyszintén a szár az görög síkokat, ahol átvonulás idején óriási csapatok szállják meg a földeket.

A gerle lénye szeretetreméltó, kecses mozdulatai, szelíd turbékolása megkapja a szemlélőt, és ha látja, miként teszi a hím a szépet párjának, hajlandó őt a legszeretetreméltóbb madárnak tartani. De ebben téved; mert a gerlének is vannak gyengéi, a széptevés sajátja más madárnak is, hűsége pedig talán kisebb is. Jól lépked, ügyesen mozog, nagyon sebesen, könnyedén, ügyesen és meglehetős zajtalanul repül, kanyargása mesteri. Ragadozómadártól üldözve hihetetlen módon surran a legsűrűbb gallyazaton át, mely számára nem akadály, míg üldözőjét a gallyak tömege annyira megzavarja, hogy lemond zsákmányáról.

Szólását híven adja vissza galambunk latin neve. Turbékolásuk, a „tur-tur” szótagok gyakori ismétlése, kellemesen hat az emberre. A hím ilyenkor felül egy fenyőfa, nyírfa, vagy délen egy bokor tetejére, esetleg száraz ágcsúcsra, vagy egy magasabb fa oldalágára, kidagasztja nyakát és kissé lehajtja fejét és csőrét. Olyan vidéken, ahol gyakori, a hímek versenyző turbékolásukkal kellemesen megélénkítik a vidéket. Párzás idején a hím a turbélkolás után rézsut fölemelkedik, szárnyait csattogtatja, majd lassan leereszkedik régi helyére és még szorgalmasabban folytatja turbékolását. Míg a költés ideje tart, a párok híven együtt maradnak, és ha egyikük elpusztul, a másik sokáig úgy tesz, mintha elvesztén keseregne.

A gerle tápláléka főleg a lúc-, erdei-, jegenyefenyő, nyír-, égerfa magvai, a mák, és ősszel a kutyatej magja; ezek mellett a kisebb csigákat sem veti meg. Gyomnövények magvának fölszedegetésével hasznos, de a kár, amit a kendermag, lenmag, köles, répamag, repcemag, borsó, lencse és bükköny elköltésével okoz, alighanem számottevőbb. Déltájban és estefelé inni jár és a friss forrásvíz kedvéért gyakran több kilométernyire is elröpül.

A költéshez nemsokára megérkezése után, áprilisban – májusban, fog hozzá; kedvező körülmények között többször is költ egy évben. A fészket, mely nem valami műremek, a pár közösen építi, nem nagy magasságban, lomb- vagy fenyőfára, lazán összerakott gallyakból és apró gyökerekből. Lapos alkotmány ez, s csak ott van egy kis mélyedése, ahol a tojások fekszenek. Egészében oly gondatlansággal van fölépítve, hogy a két tojás a kotló galambbal alulról világosan kivehető. Mindazonáltal a fészek helye úgy van megválasztva, hogy vihar nem igen árthat neki. Portugália déli részén Rey a gerlét egy kiugró csupasz sziklapárkányon találta fészkelve. Két tojást tojik, ezeknek hossza 29, szélessége 23 mm. A kotlásban a hím és tojó fölváltja egymást. Tojásaikat csak végső esetben, fiaikat pedig még akkor sem hagyják el, ha életük veszélyben forog. Utóbbiak könnyen fölnevelhetők s ha sokat foglalkoznak velük, nagyon megszelídülnek.

A gerlének, ügyes és gyorsröptű madár létére, nincsen sok ellensége. Ragadozómadaraink legtöbbjétöl nincs mit tartania, fészkét azonban sokféle ragadozóállat pusztítja.

A gerle – gilice, vadgerle, görlice, gerlemadár, gilimadár – Magyarországon gyakori, főleg az alacsonyabb és dombos vidék ligeteiben, kertjeiben, sőt újabban már a városokban is megtelepül. Vonuló madár; későn érkezik, április végén, május elején és szeptember, október folyamán távozik. Gazdaságilag inkább hasznos, mint káros, mert főleg magevő s mint ilyen, egész sereg gyommagot pusztít; közben rovarokkal is él. Az erdőgazdaságban néha kárt okoz. Vadászható madár, melyre azonban a vadászati törvény nem intézkedik külön, így reá is az április 16-tól június 30-ig terjedő fészkelési tilalmi időt lehet vonatkoztatni.

A keleti gerle (Turtur orientalis Lath.)

Kelet-Ázsiában helyettesíti a mi gerlénket. Néha Kelet-Európába is ellátogat. Nagyon hasonlít a gerléhez, de jóval nagyobb és sötétebb. Hátsófeje hamvasszürke, homloka hamvas kékesszürke, hasa és alsó farkfedői világos kékesszürkék. Egész Kelet-Afrikában és Nyugat-Ázsiában, Szíriától Közép-Indiáig honos.

A pálmagerle (Stigmatopelis cambayensis Gmel.)

Egész Kelet- és Nyugat-Afrikában, Sziriától kezdve Közép-Ázsiáig ez a faj helyettesíti a mi gerlénket. Csak 2 cm hosszú, világos borvörös, barnásan befuttatva; farkaalja fehér; köpenye fabarna, sárgásbarna szegélyezéssel; alsó háta és farcsíkja a közepén szürkésbarna, az oldalakon kékesszürke; meglehetős széles, de kevésbbé szembetünő, a torkot és a nyak oldalait szegélyező nyakörve fahéjpiros alapon széles fekete hosszanti foltokkal. Európában Törökországban is előfordul és Görögországba is ellátogat.

A kacagó gerle (Streptopelia decaocto Friv.)

[Régi neve: Str. risoria]

Igen gyakran találkozunk fogságban tartott példányaival. Színe izabellasárga, háta sötétebb, feje, torka és hasa világosabb; evezői feketések, nyakörve fekete, szeme világosvörös, csőre fekete, lába karminpiros. Hossza 31, szélessége 52, szárnyhossza 17, farkhossza 13 cm.

A kacagó gerle hazája Északkelet-Afrika és India, de előfordul a Balkán-félszigeten is. Brehm a steppeerdőségekben gyakran, olykor megszámlálhatatlan mennyiségben megfigyelte. Tapasztalatai szerint főleg kiaszott, sivatagszerű steppevidék az igazi hazája. Már Közép-Nubiától délre gyakori, Afrika belsejében pedig a legközönségesebb galamb. A Szamharán vagy Afrika belsejének más steppéjén átlovagolva, szinte minden bokorból halljuk ezeknek a galamboknak kacagását és turbékolását. Az év bizonyos szakaiban, az aszály kezdete felé, némely erdőségben valóban óriási mennyiségben gyülnek össze. Megfigyelhetünk csapatokat, melyek, ha nem is órákon, mégis számos percen át egymásután, sűrű mozgó tömeget alkotva szállnak vagy leereszkedve, a szó szoros értelmében néhány kilométernyi területet ellepnek. Az év többi részében a kacagó gerlét csak párban vagy kisebb családokban észleljük. Brehm az elejtettek begyében különféle magvakat talált.

Hangja a gerle turbékolására emlékeztet, csakhogy rendszerint „hi-hi-hi-hi” szótagok kisérik, melyek kacagáshoz hasonlíthatók, ámbár ennél tompábban hangzanak.

Északkelet-Afrikában a költés röviden az első esőzések megindulta előtt kezdődik. Ilyenkor a kacagó gerlék viselkedésükben alig különböznek más galamboktól. A hím fölmereszti hátán tollait, bókolgat, búg, „kacag”, hol egyik, hol másik lábán ugrál, hol meg felszökken egyszerre mindkét lábával, kidagasztva torkát stb., a tojó pedig igyekszik lehetőleg kedvében járni. A tojásokat csak nagy veszély idején hagyják ott, fiókáikat dédelgetik.

A kacagó gerle könnyen megszokja a szűk kalitkát is s még a gerlénél is könnyebben tenyészthető, mellyel összepárosodik. König Warthausen szerint a fogságban is messzire elhordják a fészküktől a tojáshéjakat, akárcsak a szabadban. A hím a tojót reggel 10 és délután 2 és 3 óra között váltja fel rövid időre a kotlásban.

Führernél a tojó fogságban az első tojást este 6 és 7 óra között rakta, a következő napon pihent, a harmadik nap délután 2 és 3 óra között tojta a második tojást s kotolni kezdett. Olykor a hím a tojóval egyidőben üli a tojásokat. A fiókák 14 nap mulva kelnek ki. Eleinte kevés fehéres pehelytoll takarja testüket, de már a harmadik napon tokosodnak és megnyílik szemük. Nyolc nap elteltével a fiókáknak már kemény magvakat hordanak szüleik, a 16. vagy 18. napon kirepülnek a fészekből, 4 hét multán maguk esznek; a 7. vagy 8. hét folyamán vedleni kezdenek. Ha sokat foglalkoznak velük, nagyon megszelidülnek, könnyen szoktathatók arra is, hogy ki-be repüljenek. A Trieszt melletti Miramárkastély szép kertjében sok kacagó gerle él szabadon, akárcsak a mi mezőtjáró házi galambjaink. Jó ápolás mellett 15-20 évig is elélnek kalitkában.

A bóbitás galamb (Ocyphaps lophotes Temm.)

A túlnyomóan Ausztráliában honos tükrös galambok csoportjának egyik képviselője. A csoportba olyan galambok tartoznak, melyek rendesen nagyobbak házi galambjainknál, többnyire erős testalkatúak, bár egyes fajok hosszú farkukkal karcsúaknak látszanak; csőrük rövid, lábuk erős, ujjaik hosszúak, szárnyuk rendesen hosszú és hegyes, tollazatuk tarka, szárnyukon gyakran fémfényű foltok csillognak.

Maga a bóbitás galamb aránylag karcsú termetű. Rövid csőrének hegye erősen lehajló, lába alacsony; meglehetős hosszú, hegyes szárnyán a 2. és 3. evező a leghosszabb; 14 tollú hosszú farka lépcsőzetesen ékalakú, fején hosszú, hegyes bóbita. Feje, arca, alsó része szürke; bóbitája fekete; felső része világos olajbarna, mely a nyak oldalain szekfűpirosba hajlik; a nagy szárnyfedők fénylő bronz-zöldek, fehéren szegve; az evezők barnák, keskeny barnásfehér szegéllyel és részben fehér heggyel is; a középső kormánytollak földbarnák, a többiek sötétbarnák, külső zászlójuk zöldfényű, hegyük fehér. Szeme narancssárga, csupasz, kerekded szemgyűrűje szekfű-piros; a csőr tövén sötét olajbarna, hegyén fekete; lába szekfűpiros. Hossza 35, szárnyhossza 15, farkhossza 15 cm.

A bóbitás galambnak a hazája Északkelet- és Dél-Ausztrália. Gould szerint gyakori a Wellington-völgy rónáin és a Murrumbidgee szomszédságában.Úgy látszik előszeretettel tartózkodik mocsaras vidékeken. A Murray-folyónál meglehetős gyakori és tömegesen található a Moreton-öböl mögötti síkságon és a Namoi partjain. Gyakran nagy számban ülnek szorosan egymás mellett és valamennyi egyszerre száll a vízhez, hogy egyetlen lövésre tucatszámra ejthetők el. Szédítő gyors röptűek. Előbb néhány gyors szárnycsapással lendületet vesznek, azután a látszólag minden erőlködés nélkül a magasba kapnak. Ha ülőhelyüket; az ágon elhagyni készülnek, megemelik farkukat, behúzzák fejüket és azután elszállnak.

Ez a szép galamb sokszor kerül az európai állatkertekbe, ahol egyszerű ápolás mellett évekig megmarad, sőt költeni is szokott. Haacke szerint a tartós hideget is könnyen állja; a frankfurti állatkertben 1890-1891 hosszú és hideg telén szélnek kitett fészekben kelt ki és fel is nevelődött egy fióka. Más galambokkal nem civódik, az apró madarakkal szemben közönyös. Külföldi madár kedvelőjének tartása bízvást ajánlható.

A bronzszárnyú galamb (Phaps chaleoptera Lath.)

Szintén a tükrös galambok csoportjába tartozik. Felül barna; hátsó feje sötétbarna; alul borvörös, a hasa felé szürkés; elülső feje, egy sáv a szem alatt és a torkon sárgásfehér; nyakoldalai szürkék; a szárnyfedőkön hosszúkás, rézszínű, csillogó foltok; 2–3 karevezőjén fénylő zöld foltok; a középső farkfedők barnák; a többiek sötétszürkék. Szeme sötét vörösesbarna, csőre feketésszürke, lába karmimpiros. A tojó homlokáról hiányzik a világos sáv, színe egészben szürkébb, a csillogó foltok kisebbek. Hossza 34, szárnyhossza 19, farkhossza 13 cm.

Ez a szintén ausztráliai galamb már régóta ismeretes. Bizonyos vidékeken csak vándormadár. Kedvelt tanyái a kiaszott, bokros vagy hangás területek. „Mikor megérkezik – mondja a „vén busmann” –páfrányok és mézelőbokrok között található, mégpedig éppoly gyakran a fák alatt, mint azoknak ágai között; később a pusztát keresi fel, ahol kiváltkép az éjjelt és a reggelt tölti; mikor a bogáncs hajt, majd minden bokor ad lakóhelyet egy galambnak és ha a wattle-fa magja megérett, biztosan ráakadunk a tövében”. Gould otromba, nehézkes madárnak nevezi, de azt is felemlíti, hogy szárnyai erejével a legrövidebb idő alatt messze eljuthat.”Napkelte előtt sebesen repül a síkságok felett a szakadékok és ivóhelyek felé. Ha szokásait ismerjük, mindig megtudhatjuk tőlük, vajjon víz van a közelben, mégpedig akkor is, ha a vidék kiaszottnak látszik, mert a galambok minden irányból az itató felé tartanak. Mély és hangos búgásuk, mely tehenek távoli bőgéséhez hasonlít, éjjel és reggel hallható. A mi őszi, azaz az ausztráliai tavaszi hónapokban költ.” Első fészekalja augusztusban található, megkésettek a „vén busmann” állítása szerint még február elején is találhatók. Fészke rendesen egy gumifa vagy Angophora vízszintes ágára, közel a földhöz, lehetőleg víz szomszédságában épül. Nem különbözik lényegesen más galambfajok fészkétől és a tojások is megegyeznek. A hím és tojó felváltva kotol. Január vége felé a fiatalok nagy csapatokba verődnek, melyek azután a kedvelt területeket közösen bejárják.

Midőn Gould 1839–1840 telének hosszú szárazsága idején Breziben tartózkodott, alkalma volt ezeket a galambokat megfigyelni. A bennszülöttek állítása szerint mérföldnyire nem volt más víz, mint közvetlenül sátra közelében egy kivájt sziklában, a hónapokkal előtt esőtők megmaradt pocsolya. Erre az itatóra járt az egész vidék madársága.

A bronzszárnyú galambok csak napnyugta után jelentek meg egyenként vagy párosával a víznél. Leszállásuk után egy darabig csendesen megpihentek a földön, csak azután lopakodtak óvatosan a vízhez. Szomjukat csillapítván, hálótanyájukra távoztak. Az utazók dícsérik húsát. A költési idő végeztével nagy vadászatokat rendeztek rájuk és olykor egy-egy vadász 20–30 párt is elejt egy nap folyamán.

A bronzszárnyú galamb sem ritka állatkertjeinkben.

A törpe galamb (Chalcopelia afra Linn.)

Jellemzi rövid, lekerekített farka, magascsűdű lába és a felsőkar evezőinek sajátságosan fémes színe. A törpe galamb felül földbarna, olajos fénnyel; felsőfeje hamvasszürke, homloka és torka fehéres; farcsíkja fekete; alsó oldala vörösesszürke, hasa fehéres; evezői feketésbarnák, tövükön és belső zászlójukon fahéjpirosak; az utolsó karevezők, a válltollak s fedőik a külső zászló tőfelén fénylő acélkék, vagy sötét fémzöld színűek s így több, nagyrészben elfödött folt van rajtuk; a középső négy farktoll földbarna, mint a hát, hegyük előtt fekete szalag, a 3 szélső hamuszürke, széles fekete szalaggal és szürkésbarna szegéllyel díszítve. Szeme piros, csőre feketés, lába sárgavörös. Hossza 20, szárnyhossza 10, farkhossza 8 centiméter.

A törpe galamb az egész egyenlítői Afrikában van elterjedve, délen Natálig, északon a 16. fokig s a hegységben 2500 m-ig. A Kék-Nilus parti erdőségeiben mindennapos jelenség és a Szamhara- vagy az Abesszíniai-hegység gazdag növényzetű völgyeiben is alkalmas helyen mindenütt található; de sokkal gyakrabban hallhatjuk, mint láthatjuk. Párosan él a sűrű alacsony bozótokban; a magasabb fák koronáján sohasem mutatkozik. Úgyszólván egész életét az említett sűrűségekben tölti, ahonnan csak inni jár ki. Ott, ahol gyakori, minden bokorból halljuk sajátságos fuvolázó búgását. Ugyanilyen megfigyeléseket tett a Güssfeldt-féle Loango-expedíció Nyugat-Afrikában.

A törpe galamb nagyon békés, jámbor madár, mely sűrű bozótjaiban csendben éli világát párjával; különösen kedvező területen azonban számottevő mennyiségben található. Itt egy 20 négyzetméteres cserjessel teljesen meg van elégedve. Hazája olyan gazdag különféle magvakban, különösen a kúszónövények magvaiban, hogy nem kell nagyobb vándorútra kelnie.

Szudánban az esőzések beálltával kezd költeni, Abesszíniában pedig a mi tavaszunknak megfelelő hónapokban, legalább Brehm ebben az időben hallotta igen gyakran jellemző hangját. Ez csupán távolról emlékeztet a galambok búgására, sokkal inkább a tok-madár szólásához hasonló: nem egyéb, mint a „du” szótag 10–15-szörös ismétlése. A hím fölötte gyengéd párjával szemben. Fészkét a legsűrűbb bokorba közvetlenül a föld színe felé, vagy letört törzsekre, olykor tág nyílású faodvakba építi, Hasonlít a többi galamb laza építményéhez, ha odvakban van elhelyezve,

de szabadon valamivel gondosabb összeállítású. Január 14-én egy fészekben apró fehér, vörösen áttetsző tojást találtak.

A törpe galamb gyakran kerül Nyugat-Afrikából a madárpiacra.Kalitkában egyszerű táplálék mellett jól tartható és költéshez is lát, de tollruhája elveszíti szépségét, megfeketedik.

A fogolygalamb (Starnoenas cyanocephala Linn.)

Fogolygalamb (Starnoenas cyanocephala Linn.).

A földi galambok csoportjába tartozik, mely onnan kapta a nevét, hogy tagjai életük nagy részét, főleg táplálékkeresés céljából, a földön töltik. A fogolygalamb a csoport egyik legsajátságosabb faja. Termete tömzsi, csőre erős, magas és széles, ormán boltozott, lába tyúkszerű, hosszú és vastag csűdű, rövid és húsos ujjakkal, melyeken nagy, erősen hajlott karmok vannak. Szárnya rövid, kézevezői keskenyek, kardalakúan hajlottak és hegyezettek, köztük a 3. és 4. a leghosszabb; karevezői tompák, de nem nagyon szélesek; 12 tollból álló farka mérsékelten hosszú és lekerekített; tollazata sűrű és kissé kemény; egy kantárszerű, csupasz sávon apró, tojásalakú bibircsek vannak. Alapszíne szép csokoládébarna, alul vörösbarnába hajló, a mellen borvörösen befuttatva; felső feje és néhány pikkelyszerű nyaktolla oldalt a torok alatt palakék; arca, tarkója és torka fekete; a kantár és a torokfolt szegélye tiszta fehér; szárnya sötétbarna, elül vörösbarna szegéllyel, alul hamuszürke csillogással; a középső farkfedők csokoládébarnák, az oldalsók feketebarnák. Szeme sötétbarna; csőre töve korálpiros, hegye szürkéskék; lába halovány vörösesfehér, a lábtő vértjei szép kárminpirosak, lábujjai kékesvörösek, tövük tája égszínkék. A fiatalok fejebúbján a kék tollak feketésen szegélyezettek, a nyakoldal, felső szárnyfedők és alsó farkfedők okkersárga szegéjűek. Csőre és tövén a bőr sötétbarna, a csűd vértezete barnavörös, a lábujjaké türkizkék. Hossza 31, szélessége 44, szárnyhossza 13, farkhossza 13 cm.

E gyönyörű madár elterjedési körének középpontja Kuba-szigete; innen északra Floridáig, délre Venezueláig található. Jamaikán szintén előfordul, de úgy látszik, hiányzik az Antillák többi részén. Audubon májusban többeket látott Floridában, köztük fölnevelt fiatalokat is, de életmódjukat a szabadban nem állapíthatta meg; csak Ricord és utána Gundlach hoztak bővebb híreket erről a szép, már a régebbi ornitológusok előtt is ismert fajról.

A fogolygalamb Ricord szerint Kuba őserdeiben nagyon rejtett életmódot folytat. Nehéz a megfigyelése, részben azért, mert az előre haladó erdőirtás elriasztja, részben pedig azért, mert a kreolok ízletes pecsenyéjéért minden időben serényen vadásszák. Vadászatához korán kell elindulnunk, mert napkeltekor a legnagyobb fák legmagasabb ágaira ül keleti irányban, hogy a nap első sugarai megszárítsák az Antillák esőszerű harmatától átázott tollazatát. Valamivel később a fogolygalamb az erdők alacsony sűrűségeiben keres menedéket a forrón tűző nap elől, rendesen folyók közelében, melyekhez inni is járhat. Itt a lombok sűrűjében nem oly vad, mint reggel. Gyakran fölkeresi a cukorborsó-földeket is.

Gundlach szerint ez a faj Kuba-szigetén állandó madár és a köves talajú nagy erdőségekben nem ritka, de sem a mezőkön, sem a szavannákon nem található. Nyakát behúzva, farkát fölcsapva, lassan jár a földön s magvak, bogyók, néha apró csigák után keresgélve, kaparász a száraz levelek között. Ha jóllakott, vízszintes, levéltelen ágon vagy élősdi növényen pihen. Időnként tompa „hu-up” szavát hallatja, azonkívül halkan mormol. Hangja megtévesztő, mert hol közelebbről, hol távolabbról véljük hallani. A fogolyhoz hasonló zajjal kap szárnyra, mitől nevét vette.

Néhány gallyból álló fészkét áprilisban és májusban aljbokrozat nélküli szálerdőben élősdi növényekre rakja. Két tojása krémsárga, hosszuk 35, szélességük 25 mm.

Pompás, fehér húsa nem hiányozhat a kubai nagy lakomák asztaláról. Ezért nagyon üldözik, számuk évről-évre fogy s értékük emelkedik. A falusiak csalogató madár segítségével, vagy ha ilyen nincs, egy fa gyümölcséből készült csalogató síppal fogdossák. Azok a fogolygalambok, melyeket Brehm fogságban látott vagy tartott, gyakran üldögéltek fölborzolt tollakkal egyhelyben s nem tartották magukat oly tisztán, mint más galambok; hangjukat sem hallotta. Éghajlatunkhoz sehogy sem szokhattak hozzá: minden hűvösebb nyári nap fölkeltette nemtetszésüket és minden zivatar szinte beteggé tette őket. A londoni állatkertben azonban sikerrel költöttek.

A csillagos galamb (Phlogoenas lusonica Scop.)

[Régi neve: Geotrygon cruentata.]

Csőre gyenge, ormán nyerges, hegye előtt kissé fölvetett, meglehetősen nagy, lehajló kampóval; csűdje hosszú, lábujjai aránylag rövidek; szárnya nem hosszú, de hegyes; 3-ik evezője a leghosszabb; farka aránylag hosszú, élesen lekerekített. Homloka és fejebúbja világos hamuszürke, hátrafelé sötétedő; hátsó feje és tarkója ibolyaszínű; hátsó nyaka, köpenye, alsó háta és farcsíkja ólomszürke, minden toll széles, rézvörös szegéllyel, ráeső fényben vörösibolyásan, áteső fényben ellenben gyönyörű smaragdzöld színben csillogva; a kis felsőszárnyfedők tövig, a nagy felsőszárnyfedők, az utolsó kéz- és válltollak hegye hamuszürke, töve sötét földbarna, ibolyaszínnel gyengén befuttatva, miáltal a szárnyon két egyforma széles, világosszürkén szegélyezett harántszalag keletkezik; álla és torka tiszta fehér; többi alsó része, a begyfolt és a szürke begyoldalak kivételével, halavány vörösesszürke árnyalattal. Az említett begyfolt, a galamb legjellemzőbb bélyege, mintegy kétszer hosszabb szélességénél. A szélek felé halványodva, közepe világos vérpiros. Az evezők sötét földbarnák, kívül keskeny világosbarna, belül széles vörösbarna szegéllyel; a kormánytollak hamuszürkék, hegyük előtt széles fekete harántszalaggal. Szeme vörösbarna, csőre barnásfekete, lába szennyes kékesvörös. Hossza 26, szárnyhossza 14, farkhossza 9 cm.

A Fülöp-szigeteken honos csillagos vagy luzoni galambról tudjuk, hogy az erdőségekben él és sokat mozog a földön. Itt fogják a benszülöttek gyakran hurokban és tartják fogságban. A mannillaiak e galamb iránti szeretetének köszönhető, hogy a Fülöpszigetekről Európába menő hajók majd mindegyikére jut egy-két pár luzoni galamb s így a nagyobb állatkertekben nem éppen ritkák. Brehm is többször ápolta és megfigyelte. Tapasztalatai, a berlini állatkert egyik kiváló ápolójának megfigyeléseivel kiegészítve, a következők. A luzoni galamb tartása, mozgása, viselkedése igazi földigalambszerű. Minthogy szárnyait nem szorítja szorosan a testéhez és tollazatát is hanyagul hordja, tömzsi madár benyomását kelti. Nagy lépésekkel és könnyedén jár, gyorsan és ügyesen repül. Nyugodt járkálása közben vérpiros begyfoltja keskenynek látszik, legcsekélyebb fölindulásakor azonban annyira kiszélesedik, hogy szinte tojásalakú mezőt mutat. Táplálékát rokonai módjára a földön keresi. A költés időszakán kívül csendesen viselkedik s csak akkor élénkül, ha más galamb vagy nem szívesen látott madár kerül közelébe; ezeket, valamint összes kalitkatársait civódva elkergeti. A költés idejében lénye megváltozik. Ilyenkor folyton hallatja félig turbékoló, félig búgó „turrrrru” szavát és reggeltől estig szakadatlanul sürög-forog. A hím kedveskedve közeledik a tojóhoz, mélyen lekonyítja fejét, fölsátorozza farkát s kidagasztott nyakkal mondja csengő „turrrrru”-ját. Más hímre rögtön rátámad, szárnyaival oly erős csapásokat osztogatva, hogy annak tollai hullanak.

A kalitkában bokorra vagy száraz ágakra építik fészküket. A tojó választja ki az alkalmas helyet és építi a fészket, míg a hím a fészeképítéshez szükséges anyagot hordja. A fészek rendszerint erősebb és csinosabb, mint más galamboké. A két sárgásfehér tojás letojása után a tojó szorgalmasan kotlani kezd, mialatt a hím a fészek közvetlen közelében, nem ritkán magán a fészek szélén üldögél s olykor élelmet is hoz párjának, melyet csőrébe töm. Arra a rövid időre, míg a tojó táplálék után néz, a hím is ráül a tojásokra. Minél tovább tart a kotlás, a hím annál türelmetlenebbé válik és ez lehet egyik főoka annak, hogy a tojások nem mindig kelnek ki és a fiókák még ritkábban nevelődnek föl.