Lunda (Fratercula Briss)

A lunda nemzetség sajátságos madarakat foglal magában. Körülbelül galambnagyságúak. Fejük buksi, nyakuk rövid, egész termetük zömök. Legföltűnőbb a csőrük, amely oldalról nézve háromszögletű, papagályszerű, de hegyes, s annyira oldalt lapított, hogy kacorszerű élt alkot; hegyén és tövén többrendbeli redőszerű ormó fut keresztben. A kávák fölötte élesek. Meglehetősen nagy úszóhártyák és erős, oldalt hajló karmok jellemzik háromujjú lábukat. Szárnyaik kicsinyek, keskenyek; 16 tollú farkuk fölötte rövid. Apró tollazatuk tömött, durva és lesímuló, foszlottas, alul prémszerű. Szemük csupasz alsó héján porcogós, hosszúkás, vízirányosan helyezkedő, a felsőn pedig háromszögletű, merőlegesen álló duzzadás látható.

A lunda (Fratercula acrtica L.))

Közepes nagyságú, vaskosfejű, rövidnyakú madár. Legfeltűnőbb rajta különös alakú csőre.

Fejebúbja, nyakörve és felső háta fekete; pofái és torka hamuszürkék. Alsó részei fehérek, oldalai szürkék vagy feketések. Szeme sötétbarna; csőrének hegye halvány korállpiros, barázdái világosabbak, töve kékesszürke, a szájzug narancssárga. Lábai cinóbervörösek.

A lunda az Északi-tengeren, az Atlanti-óceán északi részein és a Jeges-tengeren a 80° szélességig honos.

A Lappföldön való utazásom alkalmával a Lofotok-szigetsége táján találkoztam legelőször a lundával. Leginkább a madár sajátszerű repülése kapta meg a figyelmemet, amint közvetlenül a hullámok fölött röpült, mintha nem is akarna föléjük emelkedni, hanem inkább csak rajtuk csúszni. A madár e közben szárnyait és lábait egyaránt használja, s gyorsan tolja magát egyik hullámról a másikra, akár valami félig repülő, félig úszó hal. Repülés közben csőrével szántja a hullámokat. Ha már fölkapott, surrogó szárnycsapással, egyenesen és oly gyorsan száll tova, hogy a vadász kezdetben mindig röviden lő reája. Igen jól úszik. Könnyedén fekszik a vizen, vagy tetszése szerint fölszíne alá merül; minden zaj nélkül bukik s 3 percig képes a víz alatt maradni. A szárazföldön tipegve, totyogva, de azért meglepően jól jár. Ültéből nyomban szárnyra kap, szintúgy repülésből minden teketória nélkül megint leszáll a földre.

Hangja csak abban különbözik a rokonszárnyasok korrogásától, hogy mélyebb. Leginkább az alka szólására emlékeztet. Faber szerint néha olyan hangot is hallat, mint az álmos ember ásítozás közben, haragjában pedig mérges kiskutya módjára morog.

Rokonai közül – úgy látszik – a lunda a legéberebb, legokosabb. A fészkelőtanyáját fölkereső ember elől nemhogy a tengerre szállna, hanem csak rövid fészkelőüregébe húzódik, s ennek a végében morogva szembefordul háborgatójával, de nem gondol egyéb védelemre, s így kézzel is megfogható. Mindez könnyen azt a hitet ébresztheti bennünk, hogy ez a madár ostoba. Ámde menten megváltoznak róla való nézeteink, ha az üldözöttet elemében látjuk, s mindegyik képességét érvényesítheti. Igaz ugyan, hogy még ekkor sem óvatos vagy vad, egyszerűen azért, mert hazájában senki emberfia nem szokta bántani. De nyomban óvatossá válik, mihelyt észreveszi, hogy üldözik, annyira, hogy végül nagyon is megvadul.

Rokonaival békésen összefér. Apró halakkal és héjas állatkákkal élnek; fiókáikat is utóbbiakkal nevelik föl. Állítólag néha zöld növényi részeket is elkölt a madárhegyeken.

Április derekán, vagy május elején oda húzódik a hegyekhez, mielőbb fölkeresi régi üregét, vagy újat kapar magának. Tojásait tehát sohasem rakja a puszta földre; ezenkívül abban is eltér rokonaitól, hogy a madárhegyek tetejét, nem pedig középső övét foglalja el. Mindegyik tojó csupán egyetlenegy, aránylag jelentékeny nagyságú, körülbelül 58 mm hosszú és 43 mm széles tojást tojik. Színezete tiszta fehér, vagy nagyon halványan szeplőzött. Állítólag 5 hétig kotlik. A kikelő fióka szénfekete vagy szürke pehelyruhában látja meg a napvilágot. Úgy látszik, lassan nevelődik s növekszik, a egy hónapnál is tovább marad a fészken. Mindkét szülő nagy gonddal és kitartással hordja számára az élelmet. A párját vesztett hím egyedül is táplálja magzatát.

A madárbegyek birtokosai a lundák első tojásait rendszerint könyörtelenül el szokták szedni, a másodikat azonban meghagyják, de a kikelt fiókákat is elszedik, mielőtt azokat repítenék, s vagy mindjárt megeszik, vagy télire besózzák.

A lunda Magyarország legritkább madarai közé tartozik, amely csak nagy elvétve fordul elő. A legrégibb példány a hódmezővásárhelyi főgimnázium gyüjteményében van. Ezt 1863 dec. 13-án nagy vihar alkalmával fogták el. A másik példányt a zágrábi múzeum őrzi. Ez 1888 aug.10-én Fiuméban került kézre. Ezenkívül Fiuméban megfigyelték 1888 május 19-én és 1890 július 18-án.