| Halfarkas. | TARTALOM | Fecskesirály (Xema.) |
Sirály (Larus L.)
A nemzetség ismertetőjegyei: a csapottvégű fark és a nagyon egyöntetű színezet. Európában sok idetartozó faj él, amelyekhez néhány vendég is csatlakozik.
A jeges sirály (Larus hyperboreus Gunn.)
[Régi neve: galucus, glavialis]
Az északi népek „polgármester”-nek nevezik. A legnagyobb fajok egyike. Dolmánya és háta finoman halványvilágos kékesszürke vagy úgynevezett sirályszürke; a farkat csak alig túlérő szárny elsőrendű evezői világos kékesszürkék; összes többi részei fehérek. Szeme szalmasárga, csőre citromsárga, az alsó káva kiszögelésén vörös folt van, lába halványsárga. Télen a nyakon elmosódott, barnás foltok láthatók. A fiatalok tollazata szennyesfehér alapon szürkével és szürkésbarnával csíkozott, hullámzott és foltozott; elsőrendű evezőik világos barnásszürkék. Hossza körülbelül 75, kiterjesztett szárnymérete 170, szárnya 47, farka 22 cm.
Ez a szép sirály földünk mindkét féltekéjének magas északját lakja. Költözési útvonala Afrika északi szegélyének zónájáig terjed, a többség azonban Izlandon vagy Észak-Skandináviában telel vagy egyáltalán el sem hagyja hazáját.
A jeges sirály Magyarországon újabban kézrekerült rendkívül ritka vendég, melyből eddig csak egyetlen példány ismeretes. Ezt Berente Miklós ejtette el 1925 december 20-án, a szolnokmegyei Tiszabura mellett. A ritka madár a Fába-féle preparatóriumba került, ahol dr. Vasvári M. fedezte föl és vezette be a magyar madártani irodalomba. A példány az elejtő ajándékaként a Madártani Intézetbe került.
A sarki sirály (Larus leucopterus Fab.)
Kisebb, mint a jeges sirály. Szárnyai hosszabbak és a farkot néhány centiméterrel túlhaladják. Elsőrendű evezői tiszta fehérek; lábai vörösek. A fiatalok evezői halványbarnás szürkésfehérek, az evezők fehér hegye előtt sötét, holdalakú folttal. Hossza mintegy 65, kiterjesztett szárnymérete 136, szárnya 43, farka 19 cm.
Hazája a magas észak. A német tengerpartokon telente néha megjelenik.
Az ezüstsirály (Larus argentatus Brünn.)
Dolmánya kissé sötétebb kékes sirályszürke, mint az előbb említett fajoké. Válltollai és nagy szárnyfedői végükön fehéren szegélyezettek. Első két nagyevezője majdnem egészen fekete, fehér végén fekete sávval díszítve; a többi evező mindinkább szürke, hegye előtt fekete és a hegyén fehér. Csőre sárga, az alsó káva kiszögelésén vörös folttal, lába halvány hússzínű. A fiatalok tollazata hasonlít a rokonfajokéhoz, de észrevehetően világosabb. Hossza 65, kiterjesztett szárnymérete 145, szárnya 43, farka 18 cm.
Az ezüstsirály az Északi-tengert és a Déli Jeges-tengert lakja nagyobb tömegekben, de előfordul azonkívül Észak-Amerika partjain is. Téli költözése alkalmával felkeresi Európa valamennyi tengerpartját és gyakran mélyen bent a szárazföldön is megjelenik, de a Földközi- és Fekete-tengerre is lehúzódik.
Az ezüstös sirálynak Magyarországon való előfordulása még nincs teljes biztossággal megállapítva. Egyetlen múzeumunkban sincs biztosan meghatározott példány. Nem lehetetlen azonban, hogy nálunk is előfordul, mert a fészkelőterületén gyűrűzött egyéb sirályfajok közül például a heringsirály már előfordult Magyarországon.
A sárgalábú ezüstsirály (Larus cachinnans Pall..)
Ez a déli alfaj abban különbözik az északitól, hogy dolmánya sötétebb (inkább egérszürke, mint kékesszürke) lába sárgább (többnyire sötétsárga) s csőre is túlnyomóan élénkebb sárgaszínű. Lényegtelenül kisebb az északi alfajnál, amennyiben hossza 64, szárnya 43, farka 16 cm.
Hazája a Földközi-, Fekete- és Káspi-tenger vidéke.
A nálunk előforduló ezüstsirályok ehhez a sárgalábúnak nevezett déli alfajhoz tartoznak. Részben átvonuló, részben téli vendég. Tavasszal márciusban, ősszel főleg október és november hónapokban látható. Minden évben mutatkozik, főleg az Alföldön és a dunántúli nagy tavakon, ritkábban Erdélybe és a Felvidékre is elvetődik. Bár alapjában véve kártékony madár, gazdaságilag jelentéktelen, mert sohasem mutatkozik nagyobb mennyiségben.
A magyar-horvát tengerpart egyetlen helyén, a Zengg közelében lévő Zec sziklaszigeten fészkelő madár.
A korall-sirály (Larus audouini Payr.)
Háta és dolmánya élénk sirálykék, helyesebben sirályszürke. külső két nagyevezőjének hegye nagy, fehér folttal jelölt; a többi evező bágyadt hamuszürke, fehér heggyel és fekete csúcselőtti folttal; a másodrendű evezők és a válltollak hegye kékesfehér; összes többi részei fehérek, a test alsó felén leheletszerűen finom, rózsás árnyalattal. Téli tollazatban a tarkótollak sötét szárvonalakkal jegyzettek s az alsó test rózsás árnyalata hiányzik. Szeme barna, csőre piros, a hegye előtt sötét gyűrűvel, lába fekete.
Úgy látszik, hogy elterjedési köre a Földközi-tengerre szorítkozik, ahonnan ez a szép sirály csak az oda betorkoló folyamokat, például a Nílust keresi fel.
A galambsirály (Larus gelastes Thien.)
A test egész alsó fele igen élénk rózsaszínűen futtatott és ez a szín egészen a halvány rózsapiros árnyalatig sötétedik. Dolmánya és háta sirálykék; feje, nyaka és farka fehér; a 2–4-ik evező fehér, külső zászlójának külső szegélye fekete; a többi evező sirálykék, barnás hamuszürke belső zászlóval és fekete heggyel. A téli tollazaton a rózsapiros futtatás csak leheletfinom árnyalatban jelentkezik. Szeme gyöngyfehér, a fiataloké világosbarna; csőre korállpiros; lába lakkvörös. Hossza 45, kiterjesztett szárnymérete 102, szárnya 30, farka 12 cm.
A galambsirály szintén a Földközi-tengeren él, de részint a Fekete-tengeren keresztül a Káspi-tóig, másrészt pedig az indiai és északnyugat-afrikai partokig is ellátogat.
A viharsirály (Larus canus L.)
A viharsirály az északi tájakat lakja. Dolmánya halvány sirálykék, míg többi apró tollazata és farka fehér; első kézevezője a széles fehér szegély kivételével a hegyén fekete; a második hasonlóan színezett, de fehér szegélye keskenyebb; a harmadik evezőn még kevesebb a fehér; a többi evező jobbára szürke, csak a hegye felé fekete és szegélye fehér. Téli tollazatban a fej, hátsónyak és melloldalak fehér alapon szürkével foltozottak. A fiatalok tollazata felül sötét barnásszürke, a begyen és oldalakon nagy szürkésbarna foltokkal; a fark csúcsfele és az evezők végei barnásfeketék. Szeme barna; csőre szennyesszürke, a hegye sárga, a fiataloknál fekete; a láb színezete kékeszöldtől egészen zöldessárgáig terjed. Hossza 45, kiterjesztett szárnymérete 112, szárnya 36, farka 14 cm.
A viharsirály fészkelőterülete az északnémet parttól kezdve az óvilág északi részeire terjed. Vonulási útja egész Európát, Ázsia legnagyobb részét és Észak-Afrikát érinti. Költözésekor a partoktól távol fekvő belvizeket is felkeresi.
A viharsirály Magyarországon elég gyakori átvonuló, részben téli vendég. Szeptembertől kezdve érkezik s újból márciusban vonul át. Előfordul az egész ország területén, de jelentékenyebb mennyiségben mégis főleg az Alföldön a Duna-Tisza mentén s a dunántúli nagy tavak mellett. Budapesten évenként látható a Dunánál, ahol télen át is megmarad. Hal-evő, káros madár, amely azonban csekélyebb számban való előfordulása következtében lényegesebb kárt nem tehet. A madárvédelmi törvény nem védi.
A heringsirály (Larus fuscus L.)
Hasonlít legközelebbi rokonához, a dolmányos sirályhoz, de annál jóval kisebb. Nyugvó helyzetben lévő szárnyai túlérik a farkát. Evezőinek fehér végszegélye keskenyebb, lábai élénksárgák. Hossza legfeljebb 60, kiterjesztett szárnymérete 140, szárnya 40, farka 15 cm.
Európa összes tengerein előfordul, és elterjedési határa Kínától Nyugat-Afrikáig terjed.
A heringsirály Magyarország területén többé-kevésbbé ritka átvonuló madár, amely októberben érkezik, majd ismét márciusban jelentkezik, visszavonulása alkalmával. Főleg a dunántúli nagy tavak mellett s az Alföldön fordul elő, a Duna és Tisza mentén, továbbá a tengerparton. Chernel a Velencei tavon majdnem évenként, 1894 okt. 7-én pedig valósággal tömegesen látta, körülbelül 300 darabot. Budapesten a Lágymányoson Csörgey Titus minden ősszel több példányt is szokott megfigyelni, amelyek szeptemberben érkeznek és hosszabb-rövidebb ideig itt maradnak. Erdélyben és a Felvidéken is előfordul. Alapjában véve káros madár, amely azonban nálunk lényegesebb károkat nem okozhat. A halastavaknál mindenesetre nem szivesen látott vendég. A madárvédelmi törvény nem védelmezi.
Dr. Madarász Gyula szerint a muszkasirály (Larus fuscus affinis Reinh.) is előfordul és Chernel I. is fölveszi az 1918-as névjegyzékbe. Ez az alfaj Hartert szerint első látásra abban különbözik a heringsirálytól, hogy háta, vállfedői és felső szárnyfedői nem palafeketék, hanem palaszürkék. Minthogy ez az alfaj tőlünk messze nyugatra honos, azért csak szerfölött ritkán látogatna el hozzánk. Madarász szerint az 1875-ben a Fertőn lőtt példány tartozik ehhez az alfajhoz, Hirtz szerint pedig a zágrábi múzeumnak 1888. júl. 7-én Fiúme mellett elejtett példánya.
A dolmányos sirály (Larus marinus L.)
A sirályok közt a legnagyobb. Feje, nyaka, tarkója, egész alsó része, alsó háta és farka vakító fehér; felsőháta és szárnya kékespalafekete; az evezőtollak hegye fehér. A fiatalok feje, nyaka és alsórésze fehér alapon hosszában sárgával és barnával sávozott és foltozott; hátuk és felső szárnyfedőik barnásszürkék, világosabb tollszegélyekkel; evező és kormánytollaik feketék, az utóbbiakon fehér rajzolat. Szeme ezüstszürke, szemgyűrűje cinóbervösös; csőre sárga, az alsókáva hegye előtt vörös; lába világos szürkéssárga. Hossza 73, kiterjesztett szárnymérete 170, szárnya 50, farka 20 cm.
Hazája az északi szélesség 60 és 70-ik foka közt van. Télen rendszeresen felkeresi az Északi- és Keleti-tenger partjait, melyek mentén Dél-Európáig, sőt lejjebb is elkóborol. Nyáron az öreg dolmányos sirályok az északi szélesség 50-ik fokától lejjebb délfelé csak igen ritkán találhatók nyáron át. A belterületeken csak néha-néha jelentkezik közülük egy-egy „eltévedt vendég”.
A dolmányos sirály Magyarország legritkább madarai közé tartozik. Eddig csak egyetlen egy bizonyító példányunk van a Madártani Intézet gyüjteményében, amely 1908. december első felében lövetett a hunyadmegyei Lapusnyák községben. Állítólag Zeyk Miklós is szerzett egy példányt, amely 1847. okt. 8-án lövetett Gerenden, ez azonban 1848-ban Nagyenyed földúlása alkalmával elpusztult.
Az eddig leírt sirályfajok életmódjának az ismertetésében a dolmányos sirályra kell szorítkoznom.
A dolmányos sirály egyike a legkomolyabb és legnyugodtabb sirályfajoknak, mely mindamellett mozgékony és fürge. Járása ügyes. Sokat gázol a sekély vízben, de szívesen és sokat úszik, még magas hullámverésnél is, sőt úszás közben alszik is néha. Főtáplálékát különböző nagyságú halak szolgáltatják, de szívesen eszi a dögöt is, közben lemmingeket, fiatal vagy beteg madarakat fogdos, elrabolja a gyengébb tengeri madarak tojásait, és a parton mindenféle férget és apró állatot szedeget. Norvégiában és a Lappföldön történt utazásom közben gyakran találkoztam a dolmányos sirállyal, fészkelőhelyére azonban csak az ország legészakibb részén, a Porsanger-fjordban akadtam, hol egy szigeten több száz pár dolmányos- és ezüstsirály fészkelt. A fészkek a lápos talajon nem voltak túlközel egymáshoz, de 50 lépésnél messzebbre csak ritkán. Fészekaljuk 3 nagy, durvaszemcséjű tojásból áll, melyek átlag 78.5 mm hosszúak, 52.5 mm vastagok és fénytelen, zöldesszürke alapon barna és hamuszürke, olajbarna és feketésbarna foltokkal és pettyekkel vannak mintázva. A fészket mindkét szülő féltve és gondosan őrzi.
A sirályok csak keveset szenvednek ellenségeiktől. A nagyobb fajokhoz legfeljebb csak a rétisasok és halfarkasok mernek közeledni, utóbbiak azonban gyakran igen kellemetlen fogadtatásban részesülnek, és visszaverve kell elvonulniok. Az ember tojásaikat elszedi ugyan, őket magukat azonban nem üldözi.
A dankasirály (Larus ridibundus L.)
A sirályok egyik legjobban ismert faja. Fejteteje és nyakeleje korom- barna, illetve csokoládébarna; tarkója, alsórésze, farka, az evezőtollak egész a hegyükig fehérek; dolmánya sirálykék; az evezőtollak csúcsai feketék. Szeme sötétbarna, szemgyűrűje vörös, csőre és lába karminpiros. Téli tollazatban hiányzik fejéről a sötét süveg; hátsónyaka szürke, a füle mögött sötétszürke folt van, csőre és lába halványabb, mint tavasszal. A fiatalok felsőrésze barnás. Hossza 42, kiterjesztett szárnymérete 94 szárnya 31, farka 13 cm.
A dankasirály a 60-ik és 30-ik északi szélességi fokok között elterülő vidékeken rendes fészkelő madár, és mint ilyen, Európa, Ázsia és Amerika összes alkalmas belvizein előfordul.
Régebben a dankasirály Németország tengereinek és tavainak jólismert madara volt. Ma azonban a földmívelés mindinkább növekvő terjedése folytán már sok vidékről kiszorult, de vonulása közben ezeket a helyeket azért még rendszeresen felkeresi. Dél-Európában egész éven át helyben marad. A mi szélességi övünket októberben és novemberben hagyja el, hogy a telet a Földközi-tenger körüli országokban töltse. Hozzánk jégolvadás idején tér vissza, kedvező időjárásnál már márciusban, máskülönben április első napjaiban. A tengert csak télen keresi fel, mert ritka eset, hogy a tengerpart közelében lévő szigeten fészkeljenek. Legkedvesebb tartózkodási helyét a mezőktől körülvett édesvizek adják.
Bár a dankasirály főtáplálékát rovarok és apró halak szolgáltatják, azért az egereket sem veti meg, sőt még a dögre is rájár. Fiókáit majdnem kizárólag rovarokkal neveli fel. Dacára annak, hogy nem tartozik az erősebb madarak közé, mégis elég nagy állatokat zsákmányol. Bár nem él növényi táplálékkal, a kenyeret csakhamar megszokja, és idővel rendkivül szívesen eszi. Egész napon át vadászgat, de csatangolása közben azért egyszer mindig kipiheni magát. Valamely belvíztől kiindulva, a rétre vagy a mezőre száll, hol a szántóvetőt gyakran órákon keresztül követi, hogy az eke által kiborított pajorokat varjak módjára felszedegesse; majd később közvetlenül a növényzet vagy a víz színe felett szállong, hogy rovarokat és halakat zsákmányolhasson, miközben itt is, ott is felkap valamit, hogy végül is visszatérjen a vízre, hogy ott igyék és fürödjék és kellő emésztés után hajtóhadjáratát újból megkezdje.
Miután a párok sok civakodás és sikongatás közepette kiválasztották az alkalmas fészkelési helyeket, április vége felé megkezdődik a költés. A dankasirály sohasem fészkel egyedül, kisebb társaságokban is csak ritkán, hanem rendszerint százas és ezres telepekben, melyeken aránylag kis területen lehető sűrűen szorulnak össze a madarak. A fészkek sík vízzel vagy mocsárral körülvett kicsiny nád- vagy kákabokrokon, öreg zsombékokon vagy nádtörmelékhalmokon állanak, természetesen csak nehezen megközelíthető helyeken. Egyes nádcsomók és fűbokrok letördelésével illetve letaposásával kezdődik meg az építkezés, mely azután a káka, nád, szalma és más hasonló anyagok összehordásával folytatódik, végül a fészek mélyedésének kellő kibélelésével befejeződik. Május elején minden fészekben 2–3, aránylag nagy tojást találhatunk, melyek átlag 52.6 mm hosszúak, 36.8 mm vastagok, és halványolivzöld alapon vörhenyes hamuszürke, sötét barnásszürke vagy más hasonló színű foltokkal, pettyekkel és pontokkal vannak tarkítva. Alakban, színezetben és rajzolatban többféle változások vannak. Mind a két ivar felváltva kotlik, de kitartóan csupán csak éjjel, mert a déli órákban a tojásokat a nap melegére bízzák. A fiókák 18 napi kotlás után kikelnek, és 3–4 hét mulva már röpképesekké válnak. Ahol a fészket víz veszi körül, ott az első napokban még nem hagyják el fészküket, az apró szigeteken ellenben szívesen kimásznak belőle, s a szárazföldön azután élénken futkároznak. Egyhetes korukban már bemerészkednek a vízbe, a második héten már röpködni kezdenek, a harmadikban pedig már meglehetősen önállóaknak mutatkoznak. Szülőik a legnagyobb mértékben aggódnak értük és mindenben és állandóan veszélyt szimatolnak. Minden távolban mutatkozó ragadozómadár, minden varjú és minden gém izgatja őket; ilyenkor hirtelen szörnyű zsivajban törnek ki, még a kotlók is elhagyják tojásaikat, sűrű felhőként rajzanak felfelé, valamennyien az ellenségre vetik magukat, hogy azt elűzzék. Kutyára vagy rókára ádáz dühvel csapkodnak, a feléjük közelgő embert pedig közelről körülröpködik. A visszavonuló ellenséget valóságos örömmel követik nyomon.
Észak-Németországban szokásban van, hogy bizonyos meghatározott napon az ártatlan dankasirályok ellen írtóhadjáratot indítanak, mely száz és száz sirály életébe kerül. Ez a haszontalan vérontás mindenkép elítélendő és semmikép sem menthető.
A dankasirályok nem tartoznak a kártékony madarak közé, mint sokan gondolják, hanem feltétlenül a hasznos madarak közé, melyek a szántóföldeken végzett rovarirtó munkájukkal a gazdálkodó ember részére csak hasznot hajtanak. Az a kevés apró és értéktelen hal, melyet itt-ott elfognak, az általuk elpusztított nagymennyiségű rovarhoz képest még csak számításba sem jöhet. Tehát legalább ebből az okból kifolyólag, kellene kímélnünk őket, ha már nem tudunk ahhoz a magasabbrendű szemponthoz felemelkedni, hogy mint amúgyis szegény vizeinknek egyik igazi díszét: etikai alapon védelmezzük őket...
Fogságban tartott dankasirályok a legkedvesebb szobatársak közé tartoznak, különösen a fészekből szedett fiókák. Élelmezésükhöz és jó egészségben való tartásukhoz elengedhetetlen a hal- és húsétel, de szívesen megeszik ezek mellett a kenyeret is.
A dankasirály – sirály, sőrje, csüllö, vízigyöngy, vízigalamb, kacagó-nevető sirály – az egyetlen sirályfaj, amely Magyarországon fészkel. A fészkelők száma azonban nem jelentékeny, különösen ha számba vesszük, hogy mennyi olyan megfelelő terület van, ahol hiába keressük őket. Ez valószínűleg onnan van, hogy Magyarország tulajdonképpen már a fészkelőterület déli határvonala mentén van. Leghíresebb és legnagyobb telepük volt a Velencei-tavon, ahol Chernel szerint több ezer pár fészkelt évente, de jelenleg ott is már nagyon megcsappant az állományuk s csak szerény százakról lehet már szó. Csekély számban, majd minden évben fészkel Ürbőpusztán, Bodrogszerdahelyen a Tajba vizén, Tokaj morotváiban 1928-ban telepedtek meg; fészkelt, részben ma is fészkel a Balatoni berkekben, a Fertőn, a Sárréten, az Aldunai réten, a Hortobágyon és a bellyei uradalom területén.
Mint átvonuló azonban jóval gyakoribb és nemcsak a nagy tavak és alföldi mocsárvidékek, valamint a folyamok mentén fordul elő, hanem a magasabb hegyvidékre is elkalandozik. Márciusban érkezik, augusztusban kezdődik a vonulása, amely aztán késő őszig tart. Sokan át is telelnek, de ezek majdnem kizárólag északibb vidékekről valók, mert a mieink télen át Olaszországban, általában a Földközi-tengert övező országokban vannak.
A Velencei-tavon és Bodrogszerdahelyen éveken át végzett gyűrűzések révén a dankasirály vonulási viszonyait már nagyon részletesen ismerjük. Az eddig jelölt 3000-nél több sirály közül kb. 150-et jelentettek vissza és pedig elsősorban az Adria mind a két partjáról augusztustól kezdve, majd az Otrantó-szorosból, mint átkelési helyről, Szicilia-szigetéről, Tuniszból és Algirból. A legkedveltebb téli szállások a Commachio laguna Ravenna közelében és a nápolyi öböl. Nagyon sok akad ezenkívül a Po-folyó mentén s innen kalandozik egészen a Rhoneig. A legtöbbet dec., jan., febr. hónapokban találták, a legkésőbbieket márciusban. Magán a Velencei-távon is akadtak gyűrűs példányok, annak jeléül, hogy a dankasirály is visszatér a régi fészkelőhelyére, akár a fecske. A legidősebb példány 12 éves volt.
Hogy a nálunk télen át előforduló dankasirályok túlnyomóan északi vidékekről valók, azt egyéb helyeken gyűrűzött és nálunk kézrekerült példányok bizonyítják. így pl. Budapest környékén már két Finnországban gyűrűzött dankasirályról kaptunk híradást.
A dankasirály gazdasági jelentősége a fészkelőterületén nagyon számottevő, különösen ott, ahol nagyobb számban telepszik meg. A fiókanevelés idején főleg rovarokkal táplálkozik. Különösen pusztítja a gabonaszipolyt, sáskákat, cserebogarat, az eke nyomán haladva fölszedi a pajort, drótférget, szóval mindenféle káros rovart, amit az eke kivet. A balatontúri tógazdaságban lelőtt példányok gyomra tele volt a káros mezei poloskákkal. A fiókák gyűrüzése alkalmával ezek ki szokták öklendezni a táplálékot s ezeknek az alapján biztosan meg lehetett állapítani, hogy mivel etetik a szülők a fiaikat. Sok száz ilyen öklendék közül csak egy-kettő tartalmazott apró, értéktelen halat.
Az itt fölsorolták alapján különösen a tógazdaságok figyelmét kell fölhívni erre a hasznos és védett madárra, hogy lehetőleg kíméljék azt, és pedig annál is inkább, mert a Németországban gyüjtött statisztikai adatok szerint a dankasirályok trágyája jelentékeny halnevelő tényező. Csörgey megállapításai szerint a dankasirályok által lakott mesterséges halastavakon a trágyán nevelődő plankton nagyobb mennyisége következtében az átlagos haltermelés jelentékenyen nagyobb, mint azokon a tavakon, ahol nincsen telep.
Érdemes felemlíteni, hogy a dankasirály az óceánrepülőkhöz tartozik. Két példánya, amely a világhíres Rossitten madárvártán lett meggyűrűzve, a mexikói öbölben a „Golf”-ban került kézre.
A szerecsensirály (Larus melanocehalus Natt.)
A Földközi-tengeren, kivált Olasz- és Törökországban, a dankasirályt helyettesíti, melytől abban különbözik, hogy csőre erősebb, illetve vastagabb, feje koromfekete, első evezőjének a külzászlója fekete és a test alsó része rózsapirosárnyalatú. Körülbelül akkora, mint a dankasirály.
A szerecsensirály a Magyar-Horvát-tengerparton elég gyakori téli kóborló. A zágrábi múzeumban számos innen származó példány van. Egyébként a szerecsensirály Magyarország igen ritka madárvendégei közé tartozik, amely eddig csak a következő helyekről került elő: Csallóközsomorja 1891 aug. 14; Pomogy (Fertő) 1892; Gárdony (Velencei-tó) 1894 május 4; Pancsova 1895 aug. 22 (3 drb); Temeskubin 1896 március 26; Balatonboglár 1903 aug. II. fele.
Baldamus német kutató szerint 1847 június 17-én egy pár fészkelt volna a torontálmegyei Fehérmocsáron. Az adatok összehasonlítása azt eredményezte, hogy ez az adat téves, – a szerecsensirály Magyarországon bebizonyíthatóan nem fészkelt.
A kis sirály (Larus minutus Pall.)
Ez a kecses madár az összes ismert sirályfajok között a legkisebb. Feje koromfekete, dolmánya halvány sirálykék, tarkója fehér; alsó része fehér, rózsás hajnalszínü árnyalattal; a sirálykék evezőtollak csúcsa fehér; farka fehér. Szeme barna, csőre sötétpiros, lába korallvörös. Hossza 28, kiterjesztett szárnymérete 70, szárnya 22, farka 9 cm.
Főleg Kelet-Európában és Nyugat-Szibériában fészkel; honnan télen Dél-Ázsiát, Dél-Európát és Észak-Afrikát keresi fel. Költőterületének legnyugatibb pontja az Elbing melletti Drausensee.
A kis sirály Magyarországon a gyérebben előforduló átvonulók közé tartozik. Egyes helyeken – Fertő, Balaton, Velencei-tó – úgyszólván minden évben mutatkozik, egyéb helyeken azonban sokszor egy évtized is elmúlik, amíg újból megjelenik. Főleg az Alföldön és a Dunántúlon található, azonban Erdélyben és a Felvidéken is kézrekerült nagy ritkán. Április és május eleje a tavaszi fővonulási ideje, ősszel szeptemberben és október folyamán szokott mutatkozni. Távolról sem annyira halevő, mint a nagyobb sirályfajok, inkább rovarokkal táplálkozik s ezért ezt a gyönyörű kis sirályfajt lehetőleg kíméljük, dacára annak, hogy a madárvédelmi törvény nem helyezte védelem alá.
A szabadban való felismeréséhez nagy segítségre vannak sötétszínű alsó szárnyfedőtollai, amelyek a víz fölött tovaszálló madár tükörképén nagyon jól látszanak.
A hósirály (Pagophila eburnea Phipps.)
[Egyéb nevei: P. alba, nivea.]
Karcsú testalkat, hosszú szárny és hosszú farok, rövid csűd és rövid, illetve keskeny úszóhártyák jellemzik a hósirályt. Öreg korában tiszta fehér és evezői némelykor rózsaszínnel futtatottak. Szeme sárga, szemgyűrűje kárminpiros; csőrének tőfele kékes, hegye vörössárga, az orrlyukak előtt fekvő és a csőrt körülfogó gyűrű zöldessárga; lába fekete. A fiatalok feje és nyaka szürkés, dolmányuk, valamint evező- és kormánytollaik hegye feketén foltozott. Howard Saunders szerint a 3–4 hónapos, röpképes fiókák füstszürkeszínűek, sötétebb fejtetővel. Hossza 52, kiterjesztett szárnymérete 110, szárnya 32, farka 14 cm.
Hazája a magas észak, honnan az alacsonyabb szélességi övekbe csak ritkán jutnak el egyes eltévedt példányok. A Spitzbergákon, az ázsiai Jeges-tengeren rendszeresen megfigyelték, de Izlandon már hiányzik.
Legfontosabb táplálékát, mint Martens állítja, a fókák és rozmárok ürüléke képezi. Ennek folytán sokáig és türelmesen várakozik a jégkéregben levő lyukak körül, ahol a fókáik a vízből felbukkannak. A jégen mindig az ilyen lékek körül vannak a fókák nyugvóhelyei, melyeket ürülékük barnára fest, ezt azonban a hósirályok jobbára elfogyasztják.
A csüllő (Rissa tridactyla L.))
A háromujjú sirály vagy csüllő a hasonnevű nemzetség (Rissa Steph.) képviselője. A nemzetség legfontosabb ismertetőjele a hátsó ujj hiánya, mely néha azonban csökevényes alakban jelentkezik. Szeme barna, szemgyűrűje korallpiros, csőre citromsárga, szájzuga vérvörös, lába fekete, a talpa sárgás. Hossza 43, kiterjesztett szárnymérete 100, szárnya 30, farka 13 cm.
A csüllő szintén a magas észak lakója, télen azonban elhagyja a Jeges-tengert, gyakran megjelenik a német tengerpartokon és meglehetős déli övekbe is elkóborol. A szárazföld belterületein télen gyakrabban látható, mint a többi tengeri sirályfaj, mert a folyamokat és folyókat egészen a szárazföld belsejéig követi, hol némelykor nagyobb csapatokban is megjelenik. Izlandon és Grönlandon a tavasz első hírnökének tekintik, mert ott még az esetleges kemény téli időjárás dacára is március 8 és 20-ika között feltétlenül megjelenik és megérkezése után rögtön megszállja a madárhegyeket, hogy fészkelőhelyét a maga számára minden egyes pár biztosíthassa.
A csüllő viselkedésében és lényében talán csak abban tér el hasonló nagyságú rokonaitól, hogy még azoknál is nagyobb mértékben társaságkedvelő és lármásabb természetű.
A csüllő majdnem kizárólag csak halakkal és más egyéb tengeri állatokkal él, melyeket Malmgren szerint szél ellen úszva és halászgatva fogdos.
„Aki még sohasem látott háromujjú sirályoktól megszállt madárhegyet, – mondja Holböll – az éppoly kevéssé tud magának fogalmat alkotni ennek a madárnak sajátos szépségéről, mint hallatlan mennyiségéről. Az ilyen sirályhegyet talán valami óriási galambdúccal lehetne összehasonlítani, melyet milliónyi egyszínű galamb népesít be. Az Inujuatuk-hegy negyedmérföld hosszú és teljes hosszában többé-kevésbbé erősen meg van szállva különböző fajú sirályokkal, fel egészen olyan magasságig, hogy a legfelső sorokban ülő madarak már csak kicsiny fehér pontoknak látszanak.” Faber rövidebben, de festőibben fejezi ki magát: „A grimsői madárhegyeken olyan tömegekben fészkelnek a csüllők, hogy még a napot is elhomályosítják, amikor felrepülnek, a zátonyokat egészen elborítják, mikor ülnek, a fület megsiketítik ha kiabálnak és a kanállevelű tormától zöldülő sziklákat megfehérítik, amikor költenek. „
Mikor annakidején lappföldi nagy utazásomra felkészültem, természetesen Holböll és Faber leírásait is elolvastam és azok valódiságát nem is vontam kétségbe. De a sirályhegy valódi képéről csak akkor nyertem tiszta fogalmat, mikor egy előttem örökké felejthetetlen napon – július 22-én – utam a Nordkaptól nem messze, Sväkholt előhegyei mellett vezetett el és szeretetreméltó barátom, a postagőzhajó kapitánya egyik ágyúját a sirályok felriasztása végett elsütötte. A hegyoldal mint hatalmas palatábla emelkedett előttem, amely milliónyi apró fehér pontocskával volt fedve; közvetlenül a lövés eldördülte után a fehér pontocskák részletekben leváltak a sötét alapról, megelevenedtek, madarakká váltak, vakító fehér sirályokká, melyek perceken keresztül folyton-folyvást a tengerre ereszkedtek, oly sűrűn és oly szünetnélküli rajzásban, hogy szinte azt kellett hinnem, hogy váratlan hóvihar keletkezett és óriási pelyhek hullanak az égből. Percekig tartott a sirályoknak ez a havazása, s a madarak már beláthatatlan távolságban fedték be a tengert, de a sziklafal még most is majdnem oly sűrűn volt fehér sirálypontokkal behintve, mint a lövés előtti pillanatban.
Graba megfigyelte, hogy azok a csüllőtelepek, melyeket a Faröi-szigeteken felkeresett, nyugatra és északnyugatra néztek a tenger felé. Ebből azt következtette, hogy a csüllők olyan sziklafalakat választanak a költéshez, melyek az uralkodó szélirányhoz merőlegesen állanak és így az el- vagy lerepülő madárnak lehetővé teszik, hogy a repüléshez azonnal a legkedvezőbb szelet használhassa.
Minden sirályhegy egyes szakaszokból, lépcsőfokokból és párkányokból áll, azonkívül barlangokban és kiugrásokban is bővelkedik. A barlangokban és lépcsőfokokon fészek fészek mellett áll, a hegy lábától kezdve, egészen a csúcsáig. Minden helyecske el van foglalva, minden sziklapárkány a párok ezreinek szolgál fészkelőhelyül. A hegy állandóan madárfelhőbe van burkolva, melyben a madarak szakadatlan összevisszaságban nyüzsögve forgolódnak. Az egyes fészkek oly szilárdan vannak megépítve, hogy a madárfogók és tojásszedők a madárhegyek megmászása közben minden gondolkodás nélkül egész nyugodtan a fészkekre támaszkodhatnak. Maga a fészek különben főleg moszatból van rakva, az évek folyamán azonban a madarak ürülékétől pereme megmagasodik és így a költés megkezdése előtt csak kevés tatarozásra szorul. A fészekalj 2–3 szennyes rozsdasárga, fehéreszöld vagy rozsdavörös alapon sötét foltokkal és pettyekkel gyéren behintett tojásból áll, melyek átlagban 57.1 mm hosszúak és 40.6 mm vastagok. Feltesszük, hogy minden egyes csüllőpár csak saját fiókáinak szenteli magát, de nehezen fogható fel, hogy miképp lehetséges az, hogy egy bizonyos pár a sok százezer között saját fészkét, saját hitvesét és saját fiókáját meg tudja találni. A fiókák augusztus közepéig maradnak a fészekben. Akkorra tökéletesen röpképesekké válnak és ezután kirepülnek a nyilt tengerre; előzőleg azonban a madárhegyen uralkodó, rettenetes hangzavar fokozásához teljes erejükkel ők is hozzájárultak.
Éppúgy, mint a család összes kisebb tagjai, a csüllők is sokat szenvednek a sólymoktól, réti sasoktól és halfarkasoktól; a sólymok és sasok a fészekből vagy a levegőben ragadják el őket, a halfarkasok részérők pedig folytonos zaklatásnak vannak kitéve.
A háromujjú csüllő Magyarország rendkívül ritka átvonuló és téli vendégei sorába tartozik. Tavasszal március végén, április elején szokott megjelenni, ősszel október-novemberben s néha télen át is itt van. Ritkaságára jellemző, hogy 1898 óta 1929-ig csak kétszer jelent meg. Az elsőt Zeyk Miklós szerezte még 1843 január 6-áról, Gerendről. Ezt a példányt Petényi is látta és ő határozta meg. Előfordult még a következő helyeken: 1849 márc. 24. Luzsnó (Zólyom m.); 1878 Losenc; 1881 Drávafok; 1889 nov. Fiume; 1890 márc. 24. Szeged; 1890 dec. 2. Fiume; 1893 nov. 8. Scopje (Horvátország); 1894 márc. 30. és ápr. 8. között valóságos beözönlés volt, mert ebben az időben a következő helyeken került kézre: Kisuczaújhely (Trencsén), Rahó (Máramaros), Rozsnyó, Vajka (Pozsony), Ruszkica (Krassó), Slatina (Horvátország); 1896. február 3. Csallóközsomorja; 1898 nov. 27. Fiume; 1922 okt. 22. Nyíregyháza; 1928 Rum.
A csüllő vonulási viszonyára élénk fényt vetettek az angol gyűrűzések. Kiderült, hogy a csüllő is az óceánszelő madarak sorába tartozik, amennyiben néhány Angliában megjelölt csüllő Amerikában került kézre.
A csüllő életmódját magyar kutatók is megfigyelték és remek leírásokat adtak róla és pedig Herman O. „Az északi madárhegyek tájékáról”, Chernel I. pedig „Az éjféli nap országában” című könyvében.
| Halfarkas. | TARTALOM | Fecskesirály (Xema.) |