Szerkő (Hydrochelidon Boie).

A nemzetség 4 fajra oszlik. Csőrük gyenge, lábuk magas és hosszúujjú, úszóhártyájuk mélyen kivágott, szárnyuk jó hosszú, aránylag rövid farkuk kevéssé kivágott, évszak és kor szerint lényegesen változó tollazatuk sűrű és lágy, színezetükben a költési időszak alatt a sötét bársonyfekete tónus az uralkodó.

A kormos szerkő (Hydrochelidon nigra L.)

[Régi neve: H. fissipes.]

Feje, tarkója, melle és hasközepe bársonyfekete; dolmánya kékesszürke; alsó farkfedői fehérek; evezői sötétszürkék, világosabb szegéllyel; kormánytollai világosszürkék. Szeme barna, csőre szürkésfekete, lába barnásvörös. Hossza 26, kiterjesztett szárnymérete 62, szárnya 22, farka 8 cm.

A kormos szerkő lénye és életmódja ugyanolyan, mint rokonaié, elterjedési köre azonban szűkebb mint azoké, mivel Ausztráliában nem fordul elő. Az északi félteke mérsékelt övében költ.

A kormos szerkő – cigány szerkő, cigány csér, fekete halászka, sőrje, sórjáng czerkó, csélla, csille stb. – régi állományához képest szintén jelentékenyén megfogyott. Mindazonáltal jelenleg is még sok helyen elég nagy számban fészkel, úgyhogy állományát még nem lehet veszélyeztetettnek minősiteni. Az alföldi turjányokban, továbbá a sík és alacsonyabb dombvidék nádas tavaiban szokott megtelepedni. Vonuló madár, amely április második felében szokott megérkezni, korán kezd kóborolni s akkor a folyóvizek mentén a magasabb hegyekre is eljut; szeptember-október havában távozik.

A madárvédelmi törvény védelem alá helyezte mint hasznos rovarirtó madarat, amely a dankasirály mintájára a gabonatáblák fölött is jár, de különösen a sáskákra, tücskökre és szöcskékre vadászik. A hortobágyi sáskajárás alkalmával is nagy számban jelentkeztek és Chernel szerint amikor 1889-ben a Fertő vidékén nagy sáskajárás fenyegetett, a kormos szerkő is heteken át pusztította ezeket a kártevőket. Természetvédelmi szempontból is föltétlenül kimélendő, mert fészkelőterületei mindig kevesbednek, úgyhogy hovatovább a kormos szerkő is a pusztulók listáját gyarapíthatja.

A fehérszárnyú szerkő (Hydrochelidon leucoptera Meissn. et Schinz.)

A kormos szerkőnek legközelebbi rokona és kb. ugyanakkora. Hossza 27, kiterjedt szárnyainak szélessége 60, szárnya 21, farka 8 centiméter. Feje, nyaka, felsőháta és alsórészei mélységes feketék; szárnya fölül kékesszürke, vállai és az alsó kar evezőtollainak hegyei fehéresszürkék, alsó szárnyfedői és hónaljtollai feketék; farcsíkja és kormánytollai fehérek. Csőre cseresznyepiros, hegyén fekete, lába lakkvörös.

A fehérszárnyú szerkő szintén Magyarország pusztuló madarai közé tartozik, amely hajdanában az Alföld turjányaiban és a Dunántúl

nagy tóságain jelentékeny számban fészkelt, jelenleg azonban mint fészkelő, majdnem teljesen kipusztult. Tudomásom szerint az utóbbi években csak Ürbő-pusztán fészkelt rendesen, évről-évre kisebb-nagyobb számban (50 párig), de már sem 1928-ban, sem 1929-ben nem fészkelt és nem is mutatkozott. Lehetséges mindazonáltal, hogy a Duna-Tisza közének egyik másik turjányában még előkerül.

Vonuló; igen későn érkezik, ritkán április végén, többnyire május első felében. Ősszel korán kezd kóborolni és szeptemberben elvonul.

Gazdaságilag nem számottevő, bár inkább hasznos, mint káros. A madárvédelmi törvény védelem alá helyezi s védeni kell mint pusztuló természeti ritkaságot is.

A fattyú szerkő (Hydrocheli don hybrida Pall)

Régi neve: Leucopareia

A szerkők legnagyobb faja. Hossza 28, kiterjesztett szárnyainak szélessége 72, szárnya 24, farka 8 cm. Fejeteteje és tarkója mélyfekete, és egy széles, fehéres kantársávval van a sötét szürkéskék alsónyaktól elválasztva; melle fekete; dolmánya világosszürke; hasa fehéresszürke. Szeme barna, csőre lakkvörös, lába miniumvörös.

A fattyú szerkő Magyarországon a pusztuló madarak közé tartozik. Hajdanában még gyakori fészkelő volt, jelenleg azonban mind több és több régi fészkelőterülete kerül művelés alá, úgyhogy mint fészkelőt valószínűleg elveszítjük. Régebben fészkelt Ürbő- és Apaj-pusztákon, az ecsedi lápon, a biharmegyei Sárréteken, Csongrádon és Újvidéken, Titelen, a Velencei-tavon, a Fertőn, az Aldunai Réten s az Alföld egyéb tájain. Jelenleg talán egyedüli fészkelőhelye Ürbő-puszta, de itt se fészkel évről-évre, hanem sokszor nagy időközökben.1914 óta, tudtommal, csak 1925-ben fészkelt újra, azóta ismét nem jelentkezett. A Nemzeti Múzeumban van három fészekalja (1893 június 25, Titel; 1894 május 20, Velencei-tó; 1896 május 24, Apaj); a Madártani Intézetben négy fészekalja van és pedig három Újvidékről 1897 májusából, egy pedig Ürbő-pusztáról 1914 június 14-ről.

A fattyú szerkő vonuló madár, amely csak igen későn, májusban szokott megjelenni, annyira, hogy Magyarország legkésőbben érkező madara. Augusztusban kóborol, szeptemberben elvonul.

Gazdasági jelentősége már csekély állományára való tekintettel sem számottevő. Főleg rovarpusztító s a halból is csak a csekélyebb értékűt fogyasztja kismértékben. A madárvédelmi törvény szerint minden időben védett madár, amelyet ettől eltekintve, mint pusztuló madarunkat is mindenütt kíméletben kell részesíteni.

A szerkők életmódja

A szerkőfajok rendszerint valamely mocsár közepén választanak alkalmas fészkelőhelyet. A fészkek meglehetős közel vannak egymáshoz, vagy a vízből alig kiemelkedő kis iszapdombocskákon, vagy fű- és sásbokrokon, vagy nádból és sásból álló úszó szigetecskéken, vagy a tavirózsa levelein. Kivételesen előfordul, hogy a sűrűn álló, magas nád levelei közé, vagy a bozótra rakják fészkeiket. A fészek maga hely szerint különböző lehet, de a csérek fészkével semmi hasonlósága nincs. Száraz nád- és sáslevelek, fűszálak, bugák, gyakran valósággal rakásba tornyozva alkotják a sekélycsészéjű fészket, művészi rendetlenségről azonban nem beszélhetünk.

A három, ritkábban négy tojásból álló fészekalj június elején teljes. A 34 mm hosszú, 25 mm vastag, fénytelen és finoman szemcséshéjú tojások halvány olajbarna és többé-kevésbbé sárgás alapon szürke, sötét vörösbarna és barnásfekete foltokkal, pettyekkel és pontokkal, melyek gyakran koszorút alkotnak, sűrűn vannak borítva. A fiókák 14–16 nap mulva kelnek ki, és hamar elhagyják a fészket. Az öregek gondosan vigyáznak rájuk, és veszély esetén olyan bátorságot tanusítanak, mely egyébként sajátságos félénkségükkel legkirívóbb ellentétben van. A már röpképes fiókák még hosszabb ideig követik az öregeket, szüntelenül táplálék után siránkozva. Ilymódon gyakran még vonulás közben is terhelik őket.

Olaszországban a szerkőket is üldözik. A vonulás idejében a mocsarakban fogóhelyet rendeznek be, és valami fehér rongy feldobálgatásával odacsalogatják és elfogják őket. Az elfogott szerkőket azután vagy élve adják el kis fiúcskáknak, kik a madarak lábaira vékony fonalat kötve, azokkal a nyilt tereken játszadoznak, röpdösni engedvén őket vagy pedig megölik azokat és megkopasztva, szárnyaikat levágva, mint vadpecsenyét árusítják a piacokon.

A tündércsér (Gygis candida Gm.)

Az eddig ismertetett csérektől életmód tekintetében több külföldi faj eltér. Ezek közül a tündércsért, a hasonnevű nemzetség – Gygis Wagl. – képviselőjét tartjuk megemlítendőnek. Alkata karcsú, csőre hosszú, kissé gyengén, de határozottan felfelé hajló; szárnya hosszú, farka mélyen kivágott; lába rövid, úszóhártyái kicsinyek. Selymes, puha tollazata ezüstfehér. Szeme fekete; csőre sötétkék, a hegye fekete; lába sáfránysárga. Hossza körülbelül 30, szárnya 22, farka 9 cm.

Ez a rendkívüli szépségű csér a Csendes- és Indiai-óceán lakója, de azért némelykor az Atlanti-óceánig is elrepül, a térítők körét azonban rendszerint nem lépi át. Az ezen az övön belül fekvő összes szigetek partjain előfordul, és mindenütt nagymennyiségben található. Pihenőhelyül leginkább mély, árnyas erdőket választ, hol a fákra telepedik, vagy pedig – az erdő sötétzöldjétől csodás pompával elütő – ügyesen röpköd a fák körül. Aki betolakszik csöndes szentélyébe, azt makacsul üldözi. Cuming az Erzsébet-sziget felkeresése alkalmával, melyen sem édesvizek, sem emberi lakók nincsenek, egy fészektelepre akadt. A tojások egy-egy vízszintes ágon lévő sekély mélyedésben voltak elhelyezve; a mélyedés csak akkora volt, hogy a benne lévő tojást a vihar nem tudta kisodorni. Hasonlót jelent Buller is a Kermadec-szigetről. A fészekalj csak egyetlen

Érdekes megfigyeléseket végzett madarunkról Henry Forbes a Keeling-szigeteken. „Mint nálunk a fecske – mondja Forbes – éppoly kedvence az ottani lakosoknak a noddy. Fészke számára elég sajátságos helyet keres, ha ugyan költőhelyét fészeknek lehet nevezni; egyetlen tojását ugyanis valamely fiatal kókuszpálma legyezőjére rakja, ott, hol az a függőlegesből vízszintes helyzetbe megy át. A tojást a legyező hajlásának magasságában, egymáshoz majdnem derékszögben álló és felül nyitott szöget képező két oldalsugár közé rakja, a fészek minden nyoma nélkül. Ezen az elképzelhető legkedvezőtlenebbnek látszó helyen biztosan nyugszik a tojás még a leghevesebb viharban is, bárhogy is ingadozzanak a pálmalevelek. Akárhányszor valamely pajta vagy munkáskamra párkányára rakja tojását a noddy, de fészket sohasem épít. A szülők egyetlen fiókájukat szakadatlanul halakkal etetik.”