Csér (Sterna L)

Az alcsaládnak ez a főnemzetsége. Az idetartozó fajoknál a farok legalább fele olyan hosszú, mint a szárny; csőrük karcsú és oldalt összenyomott. A 37 ismert faj az egész földkerekségen van elterjedve.

A sebes csér (Sterna bergei Licht.)

[Egyéb nevei: St. velox. poliocersa.]

A csérek egyik legnagyobb faja. Hazája az Indiai- és Csendes-óceán, de a Vörös-tengeren is gyakori, és némelykor a Földközi-tengeren is előfordul, sőt már Anglia partjain is megkerült. Feje fénylő fekete; egész felső része hamuszürke; homloka, kantárja, fejoldala, nyaka, összes alsó részei, valamint kézfedőtollai fehérek; fehérszárú kézevezői ezüstszürkék, belső zászlójukon a tő és vég között fehérek; a karevezők belső zászlója majdnem egészen fehér és a végük is fehérrel szegélyezett. Téli és ifjúkori tollazata hasonlít a lócsér ugyanilyen korú tollazatához. Szeme barna, csőre sárga, a láb a talpán sárga, többi része fekete. Hossza 50, kiterjesztett szárnymérete 104, szárnya 35, farka 15 cm.

A kenti csér (Sterna cantiaca Gm.)

Kisebb nagysága dacára a rablásban való ügyesség tekintetében alig marad el a lócsér mögött. Alakja nyúlánk, karcsú és észrevehetően hajlott csőre legalább olyan bosszú, mint a feje. Kis lábainak úszóhártyái erősen kimetszettek. Szárnya hosszú, és farka mélyen villázott. Fejteteje és tarkója bársonyfekete; összes felsőrészei világos ezüstszürkék; nyaka és alsórészei selymesfehérek, gyengén rózsásan futtatva; az evezők hegye sötét hamuszürke; az utolsó karevezők és a kormánytollak szürkésfehérek Szeme sötétbarna; csőre fekete, a hegye sárga; lába fekete. Hossza 40, kiterjesztett szárnymérete 94, szárnya 31, farka 17 cm.

A kenti csér teljes mértékben tengeri madár, amely a partokat alig hagyja el, és legfeljebb csak a partmenti tavakat látogatja meg, a belvizeket azonban alig keresi fel. Közép- és Dél-Európában, Afrikában és Amerikában fordul elő; dél felé egész a Kapföldig, illetve Braziliáig nyomul.

Magatartásában, viselkedésében, lényében és egész valójában a kenti csér nemzetsége minden más fajánál jobban emlékeztet a lócsérre, melyhez minden vonatkozásában nagyon hasonlít. A kenti csér azonban kizárólag csak halakra vadászik, madarakra nem, és azok fészkeit sem fosztogatja. Közvetlenül a tenger mellett fekvő, rövid fűvel benőtt, nagyobb gyepterületeken, vagy száraz homokzátonyokon szokott fészkelni. Fészek gyanánt kis csészealakú mélyedés szolgál. A fészkek oly sűrűn vannak egymás mellett, hogy a kotló madarak kénytelenek valamennyien ugyanabban az irányban elhelyezkedni, de így is gyakran közvetlenül egymás mellett vannak, úgyhogy érintkezik egyik a másikkal. Még a legelővigyázatosabb gyüjtő is önkénytelenül összetapos néhány tojást, amikor fészkük között járkál. Minden fészek 2, vagy legfeljebb 3 tojást tartalmaz, melyek a sötétzöld pázsitról pompásan kiválnak. A tojások átlag 50.5 mm hosszúak és 35.8 mm vastagok.

A kenti csér Magyarországon eddig csak a fiumei öbölben fordult elő, ahol 1887 november 13-tól december 2-ig és 1899 április 17-22 között észlelték.

A küszvágó csér (Sterna fluviatilis Naum.)

[Régi neve: St. hirundo]

Csőre rövid, vékony és kissé hajlott. Lábai igen alacsonyak és rövidujjúak. Farka mélyen kivágott. Fejteteje és tarkója fekete; dolmánya és vállai kékes hamuszürkék; fejoldala, nyaka, farcsíkja és összes alsórészei fehérek. Szeme sötétbarna, csőre és lába korálpiros. Hossza 40, kiterjesztett szárnymérete 82, szárnya 27, a legkülső farktollak hossza 14 cm. Elterjedési köre Európa, Ázsia és Észak-Amerika nagyrészére terjed ki, vonulási útja dél-Afrikáig nyúlik.

A küszvágó csér sokkal inkább tartózkodik a folyók és édesvízi tavak mellett, mint a többi faj. Nálunk áprilisban jelenik meg, és már júliusban vagy augusztus elején ismét vándorútra kél. Egyrészük már Dél-Európában megfelelő téli szállásra akad, de a hideg évszak alatt Észak-Afrikában is mindenütt közönséges.

Rokonai közül röpte gyorsaságával és sokoldalúságával tűnik ki, bár ebben a tulajdonságában egyes rokonai, mint például a kenti csér is, felülmúlják. Rendes hangja az ismert „krié”. Szellemi képességeiben semmi tekintetben sem áll rokonai mögött. Táplálékát apró halak, békák, békalárvák, férgek, pajorok és mindenféle rovarok szolgáltatják. A vízben élő állatokat csapvabukás útján szerzi meg, a földön vagy füvön lévőket röptében kapja el.

Belvizeinknél a küszvágó csér ritkán alkot nagyobb fészektelepeket, a tengerpartokon azonban gyakran sok százan költenek együtt. Költésüket a varjak és hollók, illetve a tengeren saját nagyobb rokonaik veszélyeztetik, habár az öregek hősiesen helyt is állanak értük. Az értelmes ember nem üldözi őket. Állatkertekben vagy állatkedvelőknél itt-ott akadnak ugyan fogságban tartott küszvágó csérek, de nem igen maradnak meg sokáig, minthogy életszükségletüket nehéz kielégíteni.

A küszvágó csér – halászka, halász csér, csélla, csille, csilling, csérja, czerkó – Magyarországon gyakori fészkelő és átvonuló madár. Fészkelés céljából az Alföld és Dunántúl halas vizei mentén szokott megtelepedni, főleg az állóvizeken, azonban a folyók zátonyain is. A magasabb fekvésű területeken csak átvonulóban jelentkezik. Áprilisban érkezik, augusztusban kóborol és szeptemberben távozik, ritkán későbben is akad.

Gazdaságilag érzékeny károkat okozhat s ezért a madárvédelmi törvény nem védelmezi, az új vadászati törvény azonban a fészkelési idő alatt, április 16-tól június 30-ig, nagyon helyesen tiltja lövését. A mesterséges halastavakon azonban ilyenkor is nagy károkat tud okozni s ezért nem egyszer beállhat a jogos önvédelem esete; egyebütt azonban, ahol lényegesebb károkat nem okozhat, mint pl. Ürbő-pusztán, ahol nincsenek nyílt vizek s ezért főleg rovarokkal táplálkozik, a költési idő alatt is feltétlenül megvédendő, mert az alkalmas fészkelőterületek állandó fogyása következtében idestova a küszvágó csér is a pusztuló fajok listájára kerülhet.

A sarki csér (Sterna macrura L.)

[Régi neve: arctica]

Az Ó- és Újvilágban is elterjedt sarki csér az északi tájakon a halászcsérhez társul, esetleg helyettesíti azt. Valamivel kisebb, mint az előbb leírt rokonai. Csőre rövidebb és erősebb, lábai kisebbek, illetve alacsonyabbak, és hosszabb farka sokkal mélyebben van kivágva. Tollazata alul kékesszürke, egyszínű. csőre korálpiros.

Vonulási viszonyait tekintve a sarki csér a legérdekesebb madarak közé tartozik, amennyiben az évenként a fészkelőterületről a téli szállásba és onnan visszavezető út terjedelme tekintetében a vonulás világbajnokának tekinthető. Az északi sark vidékén a szárazföld végső határáig fészkel. Az északi szélesség 82 1/2 foka alatt találták frissen behavazott fészkét, amelyben éppen kikelt fiókája vígan tekintgetett a havas világba. Kb. június közepén érkeznek a fészkelőterületre, ahonnan már augusztus 25 körül távoznak s így az otthonban mindössze 14 hetet töltenek. Az év többi részét a téli szállásba való vonulás és visszavonulás foglalja le. Téli szállásuk a déli sark vidékén van. A sarki csér nemcsak a távvonulás világbajnoka, hanem egyúttal a napsütésben való részesülésnek a világbajnoka is. Fészkelésének ideje alatt az északi sarkköri tájakon sohase nyugszik le a nap – a téli szállásán ugyanez a helyzet, a közbeeső területeken pedig mindig a leghosszabb napok idején vonul át.

A rózsás csér (Sferna dougalli Mont.)

Az Atlanti- és Indiai-óceánon honos, de Európa délnyugati, ritkábban nyugati és északnyugati partjait is felkeresi néha. Feje és nyaka fénylő bársonyfekete; nyakoldala, tarkója és szárnyszegélye fehér; dolmánya, vállai és felső szárnyfedői halvány kékesszürkék; összes alsórészei halvány rózsapirosak. Szeme sötétbarna; csőre fekete, a tövén vörös; lába vöröses narancsszínü. Hossza körülbelül 45, kiterjesztett szárnymérete 80, szárnya és farka 23 cm. Erről az Angliában helyenként „kalóz”-nak nevezett madárról mondja Potter, hogy olyankor, mikor fiókái vannak, a vele együtt fészkelő csérfajoktól halfarkasmódra röptében elerőszakolja zsákmányukat, sőt még azok fiókáitól is elragadja azt a táplálékot, melyet előzőleg szülőik vittek azoknak.

A kis csér (Sferna minuta L.)

A nemzetség többi fajától aránylag erős és kissé rövid csőrével, mélyen kivágott úszóhártyáival és csekélyebb mértékben körülvágott farkával különbözik. Homloka, alsórészei és kormánytollai fehérek; fejteteje és tarkója fekete; dolmánya és szárnytollai hamuszürkék; első három feketeszárú evezőtolla feketés, a belső zászlón a csúcsig menőleg széles fehér oldalszegéllyel; a többi szürke. Szeme barna; csőre viaszsárga, a hegye fekete, lába agyagsárga. Hossza 22, kiterjesztett szárnymérete 50, szárnya 18, farka 8 cm.

A nemzetség legkisebb faja. Elterjedési köre Ázsiát, Afrikát és Amerikát öleli fel, északon körülbelül az 58-ik, délen a 24-ik szélességi fokig hatol. Főleg az édesvizek mellett, különösen a nagyobb folyók mentén tanyázik, a nélkül azonban, hogy a tengerpartot elkerülné. Lakóhelye a vízzel körülvett kavicsos zátony; ahol ilyen hiányzik, ott le sem telepszik.

„A kis csér – mondja Naumann – szépség tekintetében nem marad el családtagjai mögött, és mivel rajta minden kisebbített méretekben látható, szemlélőjét valóban elbájolja.” Viselkedésében sem különbözik valami lényegesen rokonaitól, járása és úszása is hasonló azokéhoz, úgyszintén repülése, de valamivel talán még könnyebb és gyorsabb. Úgy látszik azonban, hogy kevésbbé társaságkedvelő, mint rokonai. Vonulás közben némelykor ugyan nagyobb csapatokban látható, fészkelőtelepein azonban mindig csak körülbelül 8–10 párból álló kisebb társaságban. Hangjából hiányzik a több csérfajok kellemetlen rikácsolása, de neki is az ismert „krié” hang a főszólama. Kisebb halakkal, rovarokkal s azok álcáival él; a tengerben apró rákokat és hasonlókat fogdos.

Gazdasági jelentősége nincsen s a madárvédelmi törvény se védelmezi, ha azonban valahol fészektelepe akad, úgy azt, mint ritka természeti emléket, védelem alá kell helyezni.

A kis csér Magyarország ritka fészkelő madara, amely átvonulóban azonban már gyakrabban fordul elő, főleg az Alföldön s a Dunántúlon, de a folyók mentén és a Felvidékre is behatol. Áprilisban érkezik, szeptemberben újra átvonul. Egyedüli ismeretes fészkelőterületei a Fertő, az Aldunai Rét, és Csallóközsomorja. Utóbbi helyről 1893 május 20-án szedett fészekaljat őriz a Nemzeti Múzeum, míg innen származó 1892 május 28-án és 1893 június 11-én szedett fiókák a Tschusi-féle gyüjteménnyel együtt a bécsi múzeumba kerültek.

Az Aldunai Réten dr. Nagy Jenő 1913 június 25-én a Duna homokzátonyain több fészekalját találta. Fölötte kétséges, hogy még valaha fészkeljen Magyarország területén. Csonka-Magyarországon legalább nyoma veszett és semmi kilátás sincsen rá, hogy valahol mint fészkelő még előkerüljön. Még átvonulóban sem került elő az utolsó időben.

A kacagó csér (Gelochelidon anglica Mont.)

[Régi neve: Sterna nilotica]

A csérek általános jellegétől jobban eltér, mint az eddig tárgyalt fajok. Észrevehetően hajlott csőre rövidebb, mint a feje. Ujjai erősen kivágott uszóhártyákkal vannak összekötve, lába kicsi, csűdje karcsu és magas. Rövid farka aránylag csak kevéssé kivágott. Fejeteteje fénylő sötétfekete; dolmánya és szárnyfedői világos hamuszürkék; nyakoldala és összes alsórészei fehérek. Szeme barna, csőre és lába fekete. Hossza 40, kiterjesztett szárnymérete 80, szárnya 30, farka 13 cm.

Bár valamennyi földrészünkön előfordul és így bizonyos mértékben világpolgárnak nevezhető, az északi tájakon mégis teljesen hiányzik, és kimutathatóan csak a mérsékelt zóna középső és déli részein költ. Fészkelőterületeiről ősszel indul el világkörüli útjára, mely egészen Afrika legmélyebb belsejébe, Dél-Ázsiába, Ausztráliába és Amerika déli csúcsáig vezet.

Egész lényében, életmódjában és szokásaiban lényegesen különbözik rokonaitól, és így a csérek és sirályok között mintegy összekötő alaknak tekinthető. Alacsonyan, aránylag vontatott repüléssel, csőrét nem lefelé irányítva, hanem fejét és nyakát egyenesen előrenyujtva siklik tova a vizek és szárazföld fölött, és bár némelykor egy-egy kisebb halacskára is ráveti magát, sokkal rendszeresebben üldözi azonban a rovarokat, főleg a sáskákat, szitakötőket, lepkéket és nagyobb bogarakat, melyeket röptükben és ültükben egyaránt elkap; de követi a mezőn a szántóvetőt is, hogy felszedje a pajorokat; a kányákkal, vércsékkel bukázósasokkal és más ragadozó madarakkal, továbbá a gyurgyalagokkal, székicsérekkel és gólyákkal együtt megjelenik az égő sivatag tűzvonala előtt; hasonlóképpen felkeresi a parti madarak fészkeit, és mint Schilling vizsgálatai megdönthetetlenül bebizonyították: bíbickölyök nagyságú madárfiókákat, tojásokat rabol, sőt rokonainak tojásait is elrabolja. Ezek a szokásai mind inkább a sirályokra, mint a csérekre vallanak. Maga a hangja is, a „he he he” vagy „ef ef ef” szótagokkal festhető csengő kacagás, inkább a sirályok hangjára emlékeztet.

Költése azonban a csérekéhez hasonló módon folyik le. Szintén társaságban, rendszerint kisebb csoportokban, de itt-ott százas csapatokban is fészkel. Fészekalja 2, ritkábban 3 tojásból áll, melyek körülbelül 48 mm hosszúak és 35 mm vastagok.

A kacagó csér Magyarország igen ritka fészkelő madara, amely azonban mint átvonuló is nagy ritkaság. Csak nagyon kevés példány jutott eddig a gyüjteményekbe. Tojásai is csak a Nemzeti Múzeumban találhatók, ahol két 1885 májusában a Fertőn gyüjtött fészekalját őrzik. A Fertő volt az egyetlen fészkelőhelye Magyarországon, ahol 1907 májusában még láttam, tehát akkor még fészkelt; utoljára 1911 nyarán lőttek a Fertőn, azóta semmi hir sincs róla. A madárvédelmi törvény sajnos, megfeledkezett róla, de fészkelőterülete is jelenleg osztrák megszállott terület; ha innen esetleg a Fertő magyar részén is megtelepedne, úgy, mint ritka természetvédelmi emlék, föltétlenül kímélendő.