2. alcsalád: Csér-formák (Sterninae.)

FEJEZETEK

A sirályfélék családjának legtökéletesebb repülői, alábukáshoz is mesterien értenek. Középnagy vagy kistermetű, karcsúalkatú madarak Csőrük hossza akkora, mint fejük, és egyenes vagy gyengén hajlott. Lábuk négyujjú, csűdjük rövid; mellső ujjaikat rövid és gyakran mélyen kivágott úszóhártyák kötik össze, és ujjaik meglehetős éles karmokkal vannak ellátva. Hosszú, keskeny és hegyes szárnyukban az első evező s leghosszabb. Tizenkét tollból álló farkuk többé-kevésbbé mélyen villásan kivágott. Tollazatuk lágy, sűrű és szorosan testhez álló. Színezetük, melyben a világos ólomszürke, fekete és fehér színek uralkodnak, ivar szerint kevéssé vagy semmiben sem különböző, évszak és kor szerint azonban jelentékenyen változó. A csérek 57 faja ismeretes; előfordulnak a föld minden övében, a tengereken és édesvizeken élnek és vándorlásukban a folyók partjait és folyását követik.

Táplálékukat halak és rovarok szolgáltatják, a nagyobb fajok azonban kisebb emlősöket, madarakat, hüllőket és kétéltűeket, a gyengébb fajok pedig különféle férgeket és apró tengeri állatokat fogyasztanak. Zsákmányszerzés céljából alacsonyan a víztükör fölött röpködnek, miközben éles szemmel kémlelik a vizet, s ha áldozatukat kiszemelték: a légben szinte megállva, sebesen verdeső szárnyakkal szitálnak fölötte, majd gyorsan lecsapva, csőrükkel próbálják elkapni a kiszemelt zsákmányt.

A csérek már a tojáslerakás megkezdése előtt néhány héttel gyülekezni kezdenek költőhelyükön. A tengeren élő fajok homokos földnyelveket, kopár szigeteket és korallzátonyokat, a belterületeken lakó fajok pedig hasonló, de kevésbbé kopár területeket, vagy a tavakat és mocsarakat keresik fel fészkelés céljából. Fészket csak a mocsarakban költő fajok építenek, mert azt a sekély mélyedést, melyet a többi fajok tojásaik számára szereznek vagy kaparnak, nem lehet fészeknek nevezni. Előbbieknél a fészkek rendszerint egyenként állanak, utóbbiaknál azonban a költőhelyek olyan sűrűn sorakoznak egymás mellett, hogy a kotló madarak a partot a szó legszorosabb értelmében valósággal befedik, és kényszerülve vannak fészkenülés közben valamennyien ugyanazon irányba helyezkedni, a fészkek között pedig vagy alig, vagy egyáltalán nem lehet járni a nélkül, hogy az ember a tojásokat el ne tiporja. A legtöbb faj 3 tojást tojik, az a néhány faj pedig, mely fákon fészkel, csak egyetlenegyet. A kotlásban mindkét ivar felváltva részt vesz, a melegebb órákban azonban a nap hevére bízzák a tojások érlelését. A fiókák 2–3 heti kotlás után kelnek ki, és tarka pehelyruhát viselnek. A fészket többnyire már kikelésük napján elhagyják, és a part körül csaknem fürgébben futkároznak, mint szülőik, melyek aggódva őrzik, gondosan figyelik és táplálják őket. Növekvésük aránylag gyorsan megy végbe, de csak akkor nevezhetők kinőtteknek, mikor már tökéletesen megtanultak repülni és mesterségük minden művészetét elsajátították.

A négylábú ragadozók, melyek fészkelőhelyüket meg tudják közelíteni, továbbá a hollók, varjak és nagyobb sirályok a tojásaikat és fiókáikat dézsmálgatják, a gyorsabbröptű ragadozómadarak pedig az öreg; madarakat is elkapják; a halfarkasok azzal a szándékkal üldözik és gyötrik a cséreket, hogy frissen fogott zsákmányuk kiöklendésére kényszerítsék. Az ember ízletes tojásai végett fosztogatja fészkeit.

A lócsér (Hydroprogne caspia Pall.)

[Egyéb neve: Sterna tschegrava.]

A csérek között ezt a fajt illeti meg az első hely. Teste aránylag erőteljes és zömök. Nagy és erős csőre hosszabb a fejénél; lábai rövidek, úszóhártyái kissé kivágottak. Szárnya hosszú és kardalakúan görbült, gyengén villázott, rövid farka a hosszú szárny egyharmadának felel meg. Fejteteje fekete; nyakoldala, alsó része és felső háta fénylő fehér; dolmánya világos szürkéskék. Szeme barna, csőre korállpiros, lába fekete. Hossza 52, kiterjesztett szárnymérete 130, szárnya 42, farka 15 cm.

A lócsér Közép-Ázsiában és Dél-Európában otthonos, kivételesen azonban Sylt-szigetén, továbbá a pommeráni, hollandi és francia tengerpartokon is költ. Télen a Földközi-tenger déli szegélyén, az alsóegyiptomi tavakon, a Vörös-tenger északi részén és az Indiai-óceánon is megjelenik.

Hangja harsányabb, érdesebb és rikácsolóbb, mint a többi fajoké, máskülönben azokétól csak kevéssé különbözik és csúnyán hangzó „krié” vagy „kéik” szótagokkal adható vissza. Bár a lócsér is csapatosan fészkel, a költés után azonban mindegyikük lehetőleg magának él és dolgozik és csak a pihenőhelyén csatlakozik mások társaságához. Lényében különösen az irígység és kapzsiság domborodik ki, de bátorságával és harciasságával is kitűnik a többi faj közül.

Főtáplálékuk a hal, amelyből sokszor jelentékeny nagyságúakat zsákmányolnak és nyelnek el, alkalomadtán azonban a parti és vízimadarakat is megtámadják, főleg úszás közben és ugyanolyan szívesen nyelik el őket, mint a kisebbfajú csérek a rovarokat.

Naumann a Sylt-szigeten meglehetős nagy fészkelőtelepüket látogatta meg a sziget legészakibb végén. „A tojások – mondja – Naumann – puszta homokban fekszenek, a madarak által kapart kis mélyedésben, nem egészen a víz mellett, de mégis annak közelében. Ahol sokan fészkelnek együtt, ott a fészkek alig 60 cm-nyire vannak egymástól. Egy-egy fészekben többnyire 2, vagy ritkábban 3 tojás van, de több sohasem. Nagyságra és alakra nézve a házi réce tojásaihoz hasonlítanak. Körülbelül 63 mm hosszúak és 43 mm vastagok.

A lócsér Magyarországon rendkívül ritkaság, eddig csak egy bizonyító példány ismeretes, amely 1889 ápr. 28-án lövetett a Velencei-tavon Gárdony mellett s a Nemzeti Múzeum gyüjteményébe került. Natterer állítólag Szegeden gyüjtötte 1804-ben.