Székicsér (Glareola Briss.)

A székicsér (Glareola pratincola Linn.)

Régi neve: Glareola torquata. A Földközi- és Fekete-tenger melléki országokban, a Duna és a Volga mélyföldjein, továbbá Oroszország és Szibéria tundráin van a hazája. Hosszúsága 26, kiterjesztett szárnymérete 59, szárnya 19, farka 10 cm. Tollazata felül olajbarna, tarkója rozsdabarnába mosódik el, vállfedőtollai ércfényűek. Farcsíkja, mellealja és hasa fehér, mellének felső része barnásba megy át. Vörhenyessárga torkát barna gyűrű fogja körül. Elsőrendű evezői és azok fedőtollai feketék, a másodrendűek a hegyük felé szürkések, végük keskeny fehér szegéllyel. Alsó szárnyfedői sötét gesztenyebarnák, farktollai feketésbarnák, tövük fehér. A legszélső farktollak külső zászlóján és a középsők végén fehér szegély van. Szeme sötétbarna. Csőre rövid, szélestövű, fényes éjfekete, szájzuga korallpiros. Lába feketésbarna.

A feketeszárnyú székicsér (Glareola melanoptera Nordm.)

Régi neve: Glareola nordmanni. A Fekete-tenger körül elterülő steppéken honos. Abban különbözik rokonától, hogy hosszabb csüdje van, alsó szárnyfedőtollai pedig barnásfeketék.

A két székicsér-faj elterjedési köre messze túlterjed Európa határain. A székicsér vonuláskor Dél- és Közép-Európa minden országát meglátogatja, azonkívül Közép- és Dél-Ázsiát és egész Afrikát bejárja. Körülbelül ugyanezt mondhatjuk a feketeszárnyú székicsérről is.

Magyarországon és Oroszországban kíméletlenül szedik tojásait. Görögországban az öregeket is üldözik jó húsukért, amely különösen ősszel, nagyon zsíros és ízletes. Kőnig szerint a székicsér igen gyenge és érzékeny madár, a leggyengébb lövéstől is lehull.

A székicsér – örvös székicsér, szíki csíre, széki csirke, földi haszika – Magyarország pusztuló madarai közé tartozik. Valamikor nagy számban fordult elő, főleg az Alföld szikes területein, de megtelepedett a Fertő-, Balaton- és Velencei-tó mellett is. A Fertőn már az 1850-es években is ritka volt. A bécsi Hofmuseumban azonban több példány van az 1807. évből. Az ilyen jelzésű madarakat Natterer gyüjtötte a Fertő mellett s így valószínű, hogy ott akkoriban még gyakoribb volt. A Balaton mellől is már régen kipusztult, míg a Velencei-tó mellett a dinnyési részen, a régebbi népes fészkelőtelep helyén 1909-ben már csak két pár fészkelt, – azóta innen kipusztult. A Hortobágyon 1907-ben még állítólag kb. 500 pár fészkelt, jelenleg Szomjas Gusztáv már évek óta nem látta ott. Lehet, hogy még fészkel a déli részében. Egyedüli jelenleg még ismert fészkelő helyei Apaj és Ürbö puszták, ahová még minden esztendőben meg szokott érkezni kb. 10 pár, továbbá Mezőtur és Szarvas környéke. Dr. Nagy Jenő 1919 szeptember elején még elég nagy számban találta a bácsmegyei Torzsa község mellett elterülő rizsföldeken s azok közelében állítólag még fészkelt is akkoriban a szíkes legelőkön. Ugyanezen a területen 1900 szept. havában magam is láttam még többszáz darabból álló csapatot s Kunszt Károly szerint ebben az időtájban a Bácska sok helyén fészkelt a szikes területeken, ahonnan jelenleg már végleg kipusztult. Mint fészkelő madár, már alig tanyázik nálunk hosszabb ideig a székicsér; számolni kell vele, hogy néhány évtized alatt véglegesen kipusztul, hacsak természetvédelmi emlékként nem lehet fenntartani a meglévő fészkelőhelyek egyik-másikát.

Régebben mint átvonuló is gyakrabban fordult elő, természetesen főleg az Alföldön és Dunántúlon, de Erdélyben is gyakoribb volt, míg a Felvidéken csak Losoncon találta Malesevics.

Vonuló madár, amely elég későn érkezik, sokszor csak április vége felé, néha csak májusban. Fészkelési ideje május közepétől június végéig terjed.

Gazdasági jelentőségét Chernel I., aki a Velencei-tó mellett behatóan figyelhette a székicsért, a következőkben ismerteti: „A székicsér mezőgazdaságilag kiválóan hasznos szárnyasaink közé tartozik s igazán kár, hogy az ékes, szép madár nagyobb számban nem él nálunk és nem mindenfelé. Bogarak, férgek, lótetű, néha kisebb pillék, hernyók, álcák, különösen pedig a tücskök és szöcskék, sáskák azok a káros állatok, melyeket kíméletlenül pusztít s rendkívül gyors emésztésénél fogva mohón és nagy mennyiségben költ el. Láttam, amint ugarok, legelők, gabonaföldek fölött csapatosan vadászgattak, s majdnem minden pillanatban – akár a fecske – elkaptak valami szállingózó, vagy a növényszálakon üldögélő rovart. A felboncoltak gyomrában, begyében leginkább szöcskéket, bogarakat és tücsköket találtam, még pedig nagy számban.”

Gazdaságilag tehát jelentős madarunk lehetne, ha nagyobb számban fordulna elő. A madárvédelmi törvény védelem alá is helyezi. De leginkább azért kell védeni, mert Magyarország pusztuló és pedig rohamosan pusztuló madarai közé tartozik. Akinek módjában van pártjukat fogni azon a kevés helyen, ahol még fészkel, az tegyen meg mindent értük; nagyon is rájuk illik már a modern kor jellegzetes vészjele: S. O. S.

A fogságban való tartásukról és életmódjukról Cerva Frigyes közöl érdekes adatokat. Többnyire tojásból kelteti s neveli őket. Nagyon megszelídülnek és megfelelő ápolás mellett az Állatkertben 8 évig is megmaradtak. Ezeket az egész világirodalomban egyedülálló adatokat az „Aquila”, a Madártani Intézet folyóiratának 1927–28. évi kötete közli. A feketeszárnyú székicsér szintén előfordult Magyarországon.

Petényi 1840 május havában és 1843 június havában találta ezt a fajt Tiszaföldvár mellett, ahol akkor fészkelt is. A Nemzeti Múzeumban máig is őrzik az ott elejtett példányokat, valamint a faj egy tojását. Azóta sem került elő többet.