Apró lile (Aegiatilis Boie)

Újabban a 19 lilefajt nagyon hasonló szervezetük alapján az Aegiatilis Boie (Charadrius) nembe sorolták. Azt lehet mondani róluk hogy világpolgárok.

A kis lile (Aegialitis dubia Scop. vagy minor, fluviatilis)

Régi nevei Charadrius minor, Ch. fluviatilis. Ez a pacsirtánál alig nagyobb madár nem a mocsarak, hanem a nyiltvízű, kavicsos és homokos folyó- és tengerpartok lakója. Arctájéka, fejeteteje és felső teste földszürke, alsó része egészen a nyakörvéig fehér. Homlokán keskeny fekete szegély van, melyet széles fehér sáv követ s ezután hátrafelé újabb fekete sáv következik. Kantárja feketés, begye és az arról hátrafelé húzódó szalag éjfekete. Evezői sötétbarnák, hegyük keskeny fehér szegéllyel, tövük táján belül fehérek. Elsőrendű evezőik hasonlók és a hegyük, valamint az első evezők szára szintén fehér. Felső szárnyfedőtollai csak belül ilyenek. Két szélső farktollpárjuk fehér, a többi barna; a két középsőt kivéve mindegyiknek a vége fehér, előtte sötét harántsávval. Szivárványhártyájának közepe sötétbarna, ezt elég széles királysárga gyűrű övezi. Csőre fekete, töve keskeny darabon narancssárga. Lába vörhenyesszürke.

A kis lilét egész Európában, sőt Afrikában, Ázsiában is majdnem mindenütt megfigyelték. Azokat a legdélibb vidékeket, amelyeken meg szokott fordulni, csak vonulás alkalmával érinti.

A kis lile – cankó csirke, juhászka, csöröcsirr, gyöpi madár, fövényfutó – Magyarországon elég gyakori fészkelő madár, amely fészkel az Alföldön, Dunántúlon is, de főleg az alacsonyabb hegyvidék széles medrű kavicszátonyain, fövenypartjain, zúgói mellékein. Fészkelve találtam a Fertő szikes tócsáinak a partjain, de csak ott, ahol kavicsos volt a part, míg a szikes fövenyeket a széki lile foglalta el. Fészkelt régebben a budapesti összekötő vasúti híd táján is. Vonuláskor az ország egész területén előfordul, habár nem nagy mennyiségben, vagy föltűnő nagy csapatokban. Érkezik március végén, április elején és szeptemberben távozik. Hasznos, rovarirtó, védett madár, melynek lövése egész éven át tilos. Gazdasági jelentősége nem számottevő.

A parti lile (Aegialitis hiaticola Linn.)

Hasonlít a kis liléhez, de annál észrevehetően nagyobb. Keskeny, fekete sávja van a felső csőrkáva tövén, feje tetejének eleje szintén fekete s mindkettővel egybeolvad az ugyancsak fekete, széles kantár- és fülsáv. A begyén keresztülhúzódó jókora széles harántszalag szintén fekete. Keskeny, feketével körülvett homloksávja, halántéktája, álla, torka és torkától kiinduló, hátrafelé elkeskenyedő nyakörve, valamint a többi alsó része fehér. Feje teteje és egész felső része földbarna vagy világos olajbarna. Evezői barnásfeketék, a tövük belül széles, fehér szegéssel. Másodrendű felső szárnyfedői barnák, végükön fehér szegéssel. Farktollai barnásfeketék, széles fehér mezőben végződő hegyük előtt sötétebbek. A szem sötétbarna; a csőr tőben narancssárga, hegye fekete; a láb vörhenyes narancsszínű.

A parti lile az Óvilág északi tájait lakja. Egész Európa északibb vidékein fészkel, de el van terjedve Afrika déli csúcsáig és egész Ázsián keresztül Ausztráliáig.

A parti lile – juhászkalile, nagy juhászka, sármadár – Magyarországon a ritkább átvonulók közé tartozik, amely tavasszal márciusban vonul észak felé s ősszel szeptemberben, októberben vonul dél felé. Chernel a Velencei-tavon, ahol eddig leggyakrabban fordult elő, még november 13-án is lőtte, de találkozott vele júniusban is, ami ilyen magas északon fészkelő fajnál többször is elő szokott fordulni. Az utóbbi időben feltűnően megritkult, úgyhogy pl. 1910 óta egyetlenegy példányt sem lőttek. Látásból való meghatározásból volna ugyan néhány adat, de ilyen ritka, már-már kimaradó fajnál egy-egy bizonyító példányt is igényel a kutatás. Hogy a magyar múzeumokban milyen kevés példánya van ennek a fajnak, azt a köv. összeállítás mutatja.

A bécsi Természetrajzi Múzeumban van egy 1807-ből származó példány, valószínűleg a Fertőről. A Nemzeti Múzeumban van egy példány, amely a Földváry-gyüjteményből került oda, lelőhelye ismeretlen. A Csató-féle gyüjteményben volt egy példány, melyet 1858 szeptember 24-én (vagy 1857 szept. 29-én) ejtett el Alvincen. A Jukovits-féle gyüjteményben volt egy példány a Fertőről tán az 1860-as évekből. A Madártani Intézet gyüjteményében van két példány, az egyiket Kunszt Károly lőtte 1892 szept. 17-én a pozsonymegyei Gutor községben, a másikat Gaal Gaszton 1896 szept. 7-én Balatonlellén; ugyanitt van a Chernel gyüjteményben levő példány, mely 1887 június 11-én lövetett a Velencei-tavon. Végül a Zágrábi Múzeum gyüjteményében is van egy példány, mely 1903 május 24-én Zimony mellett került kézre.

A széki lile (Aegialitis alexandrina Linn.)

Régi neve: Charadrius cantianus. Nagyságra nézve körülbelül a kis lile és a parti lile között áll; abban különbözik azoktól, hogy nincs sötét örve a begyén. Homloka és szemöldöksávja, széles nyakörve és egész alsó teste fehér. Kantárja és begye mindkét oldalának harántfoltja fekete, feje teteje és tarkója rozsdavöröses barna. Felül halvány földbarna, sötét szárfoltokkal; farcsíkja és középső felső farkfedői sötétbarnák. Evezőtollai feketésbarnák, tövük fehéres, a másodrendű evezőké pedig barna, belül széles, a hegyükön keskeny fehér szegéllyel; fedőtollaik éppen ilyen színűek. Középső farktollai barnák, a három külső pár, valamint az első evezők szára és a következő négy-öt evezőtoll szárának közepe fehér. Szeme barna, csőre fekete, lába ólomfekete.

A magas észak, az indiai szigetvilág, Ausztrália és Amerika kivételével, az egész földön el van terjedve. Fészkelni a tengerparton szokott, de azért a szárazföld belsejében is fészkel, ha ott sós tavak vannak.

A széki lile legtalálóbb magyar neve guruló, mert apró, vékonyszárú lábain oly gyorsan iramodik tova, hogy ez a mozgása gurulásszerű, mert lábai mozgását nem lehet látni. Elterjedése nálunk nagyon sajátságos, mert tisztára a szikes területekre szorítkozik. Mint átvonuló, sehol se gyakori, csak elvétve fordul elő az Alföldön és Dunántúlon is, míg a hegyvidéken ritka. A fészkelőterületre március végén, április elején érkezik s augusztus-szeptember hónapokban távozik onnan, amikor aztán délre eső átvonulási területeken is megjelenik imitt-amott. Főleg tengerparti madár s így mindig elcsodálkoznak a világjáró angolok, amikor Magyarország belsejében is találkoznak ezzel a „tengerparti”-nak tartott madárral.

Vonulásáról és települési viszonyairól sikerült néhány nagyon érdekes adatot szereznem az Apaj-pusztán végzett gyűrűzések révén. Hazánkban tán itt fordul elő a legnagyobb mennyiségben, úgyhogy az 1912-től 1929-ig terjedő időben több mint 200 öreg és fiatal „guruló”-t gyűrűzhettem. A fészekről fogott gyűrűs gurulók alapján megállapíthattam, hogy úgy az öregek, mint a fiókák visszatérnek a régi otthonukba. Külső országokból eddig csak egy gurulót jelentettek vissza; 1925 május 30-án jelölt fióka ugyanabban az esztendőben július 28-án Szardínia-szigetének nyugati partján került kézre, 1250 kilométernyire délnyugati irányban.

Gazdasági jelentősége csekély állományánál fogva nem számottevő, habár hasznos, rovarirtó, amely különösen a jószágot kínzó rovaroknak a vízben élő álcáit pusztítja. A madárvédelmi törvény is védelem alá helyezte, így lövése egész éven át tilos. A szikes területeket bérlő úri vadászközönségnek még külön a figyelmébe ajánljuk ezt a bájos, kedves „guruló”-t, hazánk szikes vidékeinek jellegzetes madarát.