Kőforgató (Arenaira Briss.)

A kőforgató (Arenaria interpres Linn.)

[Régi neve: Skrepsilas interpres.]

A tengerpartokat megélénkítő apró szárnyasok között itt-ott egy széptollú, igen élénk madarat vehetünk észre, amely nemcsak alakjával, hanem sok tekintetben viselkedésével is kiválik a többi közül. Ez a madár a kőforgató, amely úgyszólván az egész Földtekén előfordul.

A kőforgató teste erőteljes, feje aránylag nagy és magashomlokú. Kúpalakú csőre rövidebb, mint a feje, enyhén felfelé hajló; orma lapított és mindenütt kemény. Lába aránylag rövid, de erős és négy ujj van rajta. Szárnya hosszú és hegyes, első evezője a leghosszabb. A felsőkar tollazata igen megnyúlt. Tizenkét tollból álló farka középhosszú, enyhén kerekített. Tollazata elég dús, szorosan testhezálló és élénkszínű. Nyári tollazatban az öregek homloka, arca, széles tarkóörve, hátuk alsó része, torka, alsó szárnyfedőtolla és szárnysávja tiszta fehér. A homlokukon

kezdődő sáv, mely a szemük alatt elhaladva, lehúzódik nyakukon, a nyakuk eleje és két oldala, valamint mellük fekete. Dolmánytollaik vörös és feketetarkák, fejtollaikon fehér-fekete hosszanti sávok vannak; szárnyfedőtollaik gesztenyebarnás vörösek, feketével tarkázva. Farcsíkjukon széles barna szalag van; evezőik feketések, kormánytollaik töve és hegye fehér, közben széles fekete szalag húzódik keresztül. Szeme barna, csőre fekete, lába narancssárga.

A kőforgató Magyarországon a ritka madarakhoz tartozik, bár Chernel a Velencei-tavon való ideiglenes gyakoribb előfordulás alapján joggal írhatta, hogy hazánkban rendesen átvonul. Mint a vékonycsőrű víztaposónak, úgy a kőforgatónak is volt úgynevezett fénykora, amióta úgyszólván teljesen eltűnt hazánk területéről.

Az első múzeumi példányt még Petényi gyüjtötte 1835 augusztus havában Tápiószentgyörgyön. Utána állítólag Topánfalván került kézre egy példány 1848 február 5-én. Ez a Buda Elek-féle gyüjteményben volt, de a dátum, valamint a mellette álló „balg” = bőr jegyzés alapján arra lehet következtetni, hogy ez nem volt hazai származású madár, hanem úgy kapta „bőrben” preparálva külföldről. Buda Ádám 1865-ben gyüjtött egy példányt a hunyadmegyei Zeykfalván. A Nemzeti Múzeumban három példány van; mind a hármat a velencei tavon gyüjtötték és pedig kettőt 1888 szeptember 4. és 5-én Chernel I., egyet pedig 1890 szeptember 9-én Meszleny B.; Chernelnek a Madártani Intézetbe került gyüjteményében négy példány van, valamennyi a Velencei-tóról, 1892 szeptember havából. Ezeken kívül előfordult még Balatonlellén, Batizon és Mosonbánfalván, végül mint utolsó dátum szerepel 1916, amikor a pestmegyei Izsák mellett észlelték. Ettől fogva egyetlenegy példány se került elő, úgyhogy a hozzáértők figyelmét felhívjuk erre a nyomaveszett fajra.