Víztaposó (Phalaropus Briss.)

A cankó-formáknak ezt az utolsó nemzetségét a következő tulajdonságok jellemzik: középhosszú csőrük egyenes, nagyon gyenge, lenyomott, kissé hajlott hegyű és lapos. Lábuk rövid és gyenge. Három első lábujjukat fél úszóhártya köti össze olymódon, hogy az ujjak mindkét oldalán finoman rovátkolt szélű bőrkaréjok vannak. Ez az ujjforma kicsiben hasonlít a szárcsáéhoz. Szárnyuk hosszú és hegyes; első evezőjük a leghosszabb. Tizenkét tollból álló farkuk rövid és kerekített. Farkfedőtollaik igen hosszúak, tollazatuk rendkívül dús. Az ide tartozó három faj már azért is nevezetes, mert tojójuk nagyobb és díszesebb a hímnél s úgy a tojások kotlását, mint a fiókák nevelését is a hím végzi. A természet rendjének ilyen megfordítottjával más madár életében is találkozunk, pl. a guvatfürjeknél. Nevezetes dolog az is, hogy nyári és téli tollazatuk között is jelentékeny különbség van.

A vékonycsőrű víztaposó (Phalaropus lobatus Linn.)

[Régi neve: Phalaropus hyperboerus, Ph. angustirostris.]

Ez az izlandiak Odin-tyúk néven ismert nevezetes madara. Fölül feketésszürke, háta alsó részének és vállának tollai feketék, rozsdaságával szegélyezve. Nyaka oldalt rozsdavörös. Torka és alsó fele fehér, begye és oldalai szürkék. Fehérszárú evezői feketések, tövük fehér; szárnyfedőtollainak a végén fehér szegély van; farktollai barnák. A tojó élénkebb színű. Háti oldalán a szürke szín bársonyfeketében ragyog, nyaka élénk piros, begye és oldalai feketésszürkék. Szeme barna, csőre fekete, lába ólomszürke. Úszóhártyáinak belső része és belső bőrkaréjai sárgásak, a külsők pedig szürkék.

A vékonycsőrű víztaposó Magyarországon valaha a nagy ritkaságok közé tartozott. Az első példányt Zeyk Miklós szerezte 1848 szeptember 26-án Kapudon. A következő példány szintén Erdélyben Brassó mellett került kézre; elejtette Csató 1845 június 7-én. 1857-ben Jukovits találta Mosonbánfalván a Fertő mellett; 1868-ban Nagyszeben mellett lőtték és 1870 aug. 15-én Csató találta ismét csak Erdélyben, Konca mellett. Kétségtelen dolog, hogyha ebben a négy évtizedben (1850-90) a Velencei-tavon is lett volna megfigyelő, akkor ott is meglelték volna, de Chernel csak az 1880-as évek végén kezdte itt megfigyeléseit s nemsokára a ritkának tartott víztaposóból 21 példányt gyüjtött az 1890-es évek folyamán. Az 1890-es években megkerült még 1893 szept. 22-én Kunhegyesen,1898 aug. 22-én a Fertőn, majd nem sokkal későbben, 1901 szept. 17-én ugyanitt; a Balaton közelében lévő Kornyi-tónál ugyancsak 1901-ben, szept. 27-én találta Gaal Gaszton. 1903 július 13-án Kéthely mellett, Komárom megyében került még egy példány.1907-ig Chernel szerint még rendes jelenség volt a Velencei-tavon. Ez volt a vízitaposónak, úgy mondhatnók, a „fénykora” Magyarországon; mert ettől kezdve nagyon kevés példány előfordulása jutott tudomásunkra. 1921 aug. 22-én Újfehértó mellett látott Nagy László két darabot, 1922 szept. 8-án Bessenyey István Enyingen (a Balaton közelében) egy darabot, magam pedig 1928 június 8-án láttam gyönyörű díszruhás példányt 2 méter távolságból Ürbő-pusztán. Jelenleg tehát ez a madár ritkább nálunk, mint valaha s ezért nagyon is érdemes a további megfigyelésre. Igaz, hogy a vadászható madarak közé tartozik s így az április 16-június 30-i időszak kivételével mindig lőhető, azonban, aki látásból is megismeri ezt a végtelenül kecses és bizalmas madarat, az elégedjék meg a megfigyelésével – ne lőjje le.

A laposcsőrű víztaposó (Crymophilus fulicarius Linn.)

Régi neve: Phalaropus fulicarius, Ph. rufus. A magas északon helyettesíti az előbbi fajt. Csőre olyan hosszú, mint a feje, hegyén széles és lapított; a felső káva vége az alsó fölé hajlik. Farka kissé hosszabb, mint az előbbi fajé, egyéb vonásokban megegyeznek, csak a laposcsőrű víztaposóé nagyobb. Feje teteje, háta és válla fekete, minden tolla széles, rozsdaszínű szegéllyel. Nyakának alsó fele és farcsíkja rozsdavörös, hátának alsó része, felső szárnyfedői és szélső farktollai hamuszürkék, alsó teste szép rozsdavörös. Fehérszárú evezőtollai feketésszürkék, belső zászlójuk és tövük fehér. Másodrendű evezői sötétszürkék, szélük fehérrel van szegélyezve, a leghátulsók majdnem tiszta fehérek. A felső kar fedőtollai sötétszürkék, keskeny fehér szegéllyel, a leghosszabbaknak a hegyén széles fehér szegély van. Középső farktollai feketések, a következők sötét palaszürkék, a két külsőnek a hegye sötét vörösesbarna. A tojó feje teteje és tarkója tiszta fekete, háta sötétszínű, alsóteste élénkpiros. Szeme barna; csőre zöldessárga, hegye szarubarna; lába szürkésbarna. Ősszel: feje teteje és tarkója hamuszürke, nyakszirtjén kétoldalt szürkésfekete sáv húzódik. Hát- és válltollai kékesszürkék, száruk sötétebb. Alsó teste fehér, oldalai szürkék.

A víztaposók érzékei igen fejlettek s szellemi tehetségeik is jelentősek. Kevés gázlómadár van, amelyik olyan jámbor és bizalmas lenne, mint a víztaposók; az embert egészen közel engedik magukhoz, hogy megfigyelhesse őket.

A laposcsőrű víztaposó Magyarországon a legritkább madarak közé tartozik. Ezideig egyetlen egy példány ismeretes és ezt Kunszt Károly lőtte 1904 június 23-án a pozsonymegyei Gutor mellett. Ez a bizonyító példány a Madártani Intézet gyüjteményében van.