Borzascankó (Pavoncella Leach.)

A borzas cankó (Pavoncella pugnax Linn.)

A legnevezetesebb cankóféle. Csőre éppen olyan hosszú, mint a feje, egyenes, a hegye kissé lehajló, de nem szélesedik ki; egész végig puha. Hosszú, vékony lába jóval a sarokizületen felül csupasz. Középső lábujját a külsővel hártya köti össze. Hátulsó lábujja rövid és magasan álló. Szárnya középhosszú és hegyes, az első evezője a leghosszabb. Rövid farka gyengén kerekített. Apró tollazata puha, sűrű és jobbára testhezálló. A hím egy harmaddal nagyobb a tojónál s tavasszal gallért visel, ami nagyon díszíti. Színezete és rajza násztollazatban a végtelenségig változó és ilyenkor arcán sajátságos bibircsek vannak, melyek ősszel a gallérral együtt eltűnnek. A bibircsek tulajdonképpen fejlődésben visszamaradt apró tollak. Tollazatát alig lehet általánosságban jellemezni. Szárnya felül barnásszürke. Feketésszürke farkának hat középső tolla fekete foltokkal rajzolt. Hasa fehér, a többi része igen különbözőképpen van színezve és mintázva. Különösen áll ez kemény és tömött, mintegy 5 cm hosszú tollakból álló gallérjára, amely nyaka legnagyobb részét körülveszi. Ez feketéskék, fekete, feketészöld, sötét rozsdabarna, rozsdaszínű, fehér vagy másszínű alapon világosabb vagy sötétebb foltokkal, szalagokkal, feccsentésekkel van tarkázva és annyira változatos, hogy nem találunk két hím borzas cankót, amelyek csak megközelítőleg is hasonlítanának egymáshoz. Tapasztalásból tudjuk, hogy a hím a következő évben megint ugyanolyan színű és mintájú nászruhát visel. Melltollai vagy a gallérhoz hasonló színűek, vagy elütők. Ugyanezt mondhatjuk a háttollakról is. Szeme barna, csőre zöldes vagy zöldessárga, a tollazat színéhez többé-kevésbbé alkalmazkodik. Lába rendszerint zöldessárga.

A borzas cankó hazája az Óvilág északibb tájai. Egyesek azonban Amerika keleti partvidékére is elkalandoztak, Labradortól Barbadosig és Surinamig. Vonuláskor nemcsak Európa és Ázsia országaiban fordul elő, hanem egész Afrikában is.

Nincs cankófaj, amelyiket olyan könnyen meg lehetne fogni és amelyik fogságban olyan könnyen megszelídülne, mint a borzas cankó. A borzas cankót az emberen kívül négylábú és tollas ellenségek üldözik, különösen a ragadozó madarak tesznek sok kárt bennük. Fészküket elönti az árvíz, tojásaikat bíbictojás képében összeszedik és megeszik. Húsa ízletes, Indiában az ínyencfalatok közé sorolják.

A borzas cankó – pajzsos cankó, bajnok sneff, gallérküzdő-, csapat-, galambsneff, bajnok bíbic, hős bíbic, fácánsneff, falkásneff – az alföldi legelők, kaszálók, tavasszal víz alatt álló, csak későbben kiszáradó területek, turjányszélek, tómellékek jellegzetes madara. Szinte beláthatatlanul nagy területen legelésző, majd felhőszerű tömegben fölröppenő, füstszerűen gomolygó, hol eltűnő, hol újra megjelenő csapatai kora tavasszal valósággal hozzátartoznak ezeknek a területeknek a madártani arculatához és lehetetlen ezekben a csapatokban föl nem ismerni a borzas cankót. Ez az elnevezés különben a madár hamisítatlan és találó népies elnevezése s azért használom a kevésbbé jóhangzású „pajzsos” helyett. Bugyi pestmegyei község határában „Borzashegy” néven helynévként is szerepel annak bizonyítására, hogy ez az itt ősidők óta nagy számban előforduló madár a „borzas” külsejéről kapta ezt a nevet.

Nálunk túlnyomó nagy részben átvonuló s csak imitt-amott marad vissza egy-egy fészkelő pár. Ürbő-puszta vidékén minden esztendőben fészkel néhány pár, néha több, néha kevesebb, de sohase nagyobb számban, sőt az utóbbi években határozottan fogy a fészkelők száma.

Kora márciusban szokott megérkezni s itt látható folyton kevesbbedő mennyiségben egészen május végéig, amikor már csak az itt fészkelők tartózkodnak nálunk, majd újból megjelenik augusztusban és októberben végleg itthagynak bennünket. Átvonuláskor előfordulnak a hegyvidéken is, de egy-egy helyen nem rendszeresen, hanem többnyire hosszabb időközökben.

Vadászható madár, melyet csak a tavaszi vadásztilalom véd. Jelenleg még gyakori nálunk s így az április 16-ig tartó idény alatt lőhető is, de az itt fészkelőket védelemben kell részesíteni, mert folyton fogy a számuk. Gondoskodjunk róla, hogy ez az érdekes madárfaj, mint fészkelő, teljesen ki ne pusztuljon.

Gazdasági jelentősége nem jelentéktelen, mert nagy tömegekben fordul elő, túlnyomóan legelőrontó rovarokkal táplálkozik s mint ilyen is megérdemli a kíméletet.

A billegető cankó (Tringoides hypoleucus Linn.)

Régi neve: Totanus hypoleucus, Actitis hypoleucus.

Tollazata felül olajbarnás, zöldes vagy bíborfénnyel, fekete szársávokkal és harántfoltokkal. Feje oldalt barnás, sötétebb szárfoltokkal és hosszsávokkal; alsóteste fehér. Elsőrendű evezői barnásfeketék, hegyükön keskeny fehéresszürke szegély van; a harmadiktól kezdve a belső zászló szélét fehér foltocska díszíti, amely a test felé következő tollakon mindig nagyobbodik. A másodrendű evezők tőfele és hegye fehér, egyébként tompa barnásfekete színűek. Középső farktollai barnásszürkék, rozsdasárga szegéllyel és foltozással, az áruk fekete, a többi farktoll többé-kevésbbé fehér, keskeny fekete harántszalagokkal. Szeme barna, csőre szürkésfekete, tövén világosabb, lába ólomszürke.

A billegető cankó az egész palearktikus régióban fészkel. Finnország északkeleti résztől Észak-Afrikáig és a Kanári-szigetekig, Kamcsatkától a Himalájáig. Szeptember közepén pedig megkezdi vonulását. Csak éjjel vonul, 6–8, néha 20 főnyi kis társaságokban; nappalra megszakítja az útját.

Fészkét a ragadozó állatok, hollók, varjak, szarkák veszélyeztetik. Az öregek nem sokat szenvednek ellenségeiktől, csak a kenyérirígy barázdabillegetővel állnak örökké hadilábon.

A billegető cankó (parti sneff, apró cankó, föveny-, tiszai- vagy pataki sneff) a második cankófaj, amely nálunk még biztos és elég gyakori fészkelő. Amíg azonban a vöröslábú cankó a sík területek és nagy tavak mellett elterülő rétek jellegzetes madara, addig a billegető cankó a hegyvidék folyói és patakjai mentén fészkel azokon a helyeken, ahol nagyobb homok- és kavicslerakódások vannak. Lovassy szerint fészkelőtársa a vízirigónak és hegyi billegetőnek. Ertl G. Liptóban több ízben találta a fészkét. A Tátrában fölhatol egész 1600 méter magasságig. Tévedés volna azonban azt hinni, hogy csak a hegyvidéken fordul elő. Az átvonulás és főleg az őszi kóborlás ideje alatt mindenütt előfordul az Alföldön, a dunántúli nagyobb tavakon. Ha a partról közvetlenül a víz fölött tovaszálló, sarlóalakú szárnyával lassan, zökkenésszerűen csapkodó s ezüstösen csengő dli-dli-dli szavát hallató madarat észlelünk, úgy az bizonyára a billegető cankó. Tavaszi átvonulási és megérkezési ideje április, ősszel már sokszor július végén jelentkezik, az Alföldön aztán kitart, szeptemberben és októberben eltávozik. Biztos fészkelőhelyek többek között: Nagyrőce, Késmárk, Liptóujvár, Besztercebánya, Fenyőháza, Dolha, Szilágy, Hunyad, Fogaras, Alsófehér és Brassó megyék, Nagyszeben, Nagyenyed, Orsova. Sajnos, szintén nem védett, hanem vadászható madár, amelyet csak a tavaszi vadászati tilalom alatt nem szabad lőni, pedig megérdemli a teljes védelmet.

A terek cankó (Terekia cinerea Güldenst.)

Régi neve: Xenus cinerea. A terek cankót, az oroszok kuvitrijét Meves vizsgálatai alapján ide kell sorolnunk, bár régebben a godákhoz osztották be. Ismertető jelei: erősen felfelé görbülő csőre majdnem mégegyszer olyan hosszú, mint a feje; lába vaskos, első ujjait hártya köti össze. Tollazata felül hamuszürke; szárnya jobbára fakószürke és nagy fekete szárfoltokkal rajzolt. Farcsíkja szürke, nyaka oldalt világosabb, mint felül és sötétebb hosszanti sávokkal ellátott. Alul fehér, kivéve szürkés begyét, mely fekete hosszanti vonalkákkal sávozott. Evezőtollai barnásfeketék belső zászlójuk világosabb, száruk fehér. A hátulsó nagy evezők és a másodrendűek hegyén széles fehér szegély van, ami az egész szárnyon keresztülhúzódó harántszalaggá olvad össze. Farktollai szürkék, elmosódott sötét pettyekkel. Szeme sötétbarna; csőre tőben zöldes, többi része fekete; lába zöldessárga.

A terek cankó Közép-Ázsiában, valamint a Fehér-tenger és Kamcsatka között elterülő európai és ázsiai tundrákon él. Télire Dél-Európán keresztül Indiába és Délnyugat-Afrikába költözik.