Taréjos tyúk (Gallus Briss.)

Ennek a nemzetségnek tagja a mi házityúkunk. Testük erőteljes, csőrük erős, a felső káva hajlott, csúcsa lehajló; lábuk elég hosszú, sarkantyús. Szárnyuk rövid, erősen kerekített, farkuk közepes hosszú, 14–16, két – egymást metsző – síkban elhelyezett tollból áll. Fejükön húsos taréj látható; az alsó káváról húsos leffentyűk lógnak le. Dús tollazatúak. A kakas farcsík- és felső farkfedőtollai hosszúak, befödik a tulajdonképpeni farktollakat és sarlóalakúan meggörbülve lógnak.

A nemzetség hazája India és a maláji országok. Az ismert 4 faj erdőlakó, s jóllehet hangjukkal ugyancsak elárulják magukat, voltaképpen rejtett életet élnek.

A bankiva tyúk (Gallus gallus L.)

Legtöbb joggal házityúkjaink ősének tarthatjuk. A malájok kasintunak hívják. A kakas taréja csipkés; alsó kávájának mindkét oldalán egy-egy húsos leffentyű csüng alá. Lelógó nyaktollai aranyos csillogásúak; háttollai bíborbarnák, középen ragyogó narancsvörösek, sárgásbarnán szegettek. A szintén hosszú, lelógó felső farkfedők színe a nyaktollak színéhez hasonló. A közép szárnyfedők élénk gesztenyebarnák. A mell mélyfekete tollai aranyzöld csillogásúak. A nagy evezők sötét feketésszürkék, halavány szegéllyel. A másodrendű evezők középső zászlaja rozsdaszínű, a belső fekete. A fark fekete, a középső tollak csillogók. Szeme narancsvörös, taréja vörös, csőre barnás, lábai palafeketék. Hosszúsága 65, szárnyhossza 22, farkhossza 27 cm. A tyúk kisebb; farkát vízszintesebben hordja. Taréja és leffentyűi jóval kisebbek. Felül világosbarna, finom, fekete hullámvonalakkal tarkítva. Hátsó nyakán a hosszú tollak feketék, fehéressárga szegéllyel; alsó részei homokbarnák. Evezői és farka feketésbarnák.

A bankivatyúk elterjedési köre magában foglalja egész Indiát és a maláji országokat.

A ceyloni tyúk (Gallus lafayetti Less.)

Ez a faj csak Ceylon szigetén honos. Az előbbitől abban tér el, hogy a kakas melltollai vörhenyes narancsszínűek. Hosszú nyaktollai sárgák, fekete szárfolttal. Torka s felső farkfedői ragyogó kékesfeketék. Gyöngén csipkézett vörös tarajának hátsó részén nagy, tojásalakú sárga folt látható.

A szürke tyúk (Gallus sonnerati Temm.)

A kakas fején, nyakán, s háta felső részén levő hosszú tollai feketék, türkén szegettek, fehéren szalagosak, s mindegyik végét egy-egy sárgás folt díszíti. A felső oldal többi tollain keskeny fehér szárfolt (Schaftstreifen) látható. Az alsó test fekete, fehéren vonalkázott, középen csaknem fehér. Lakóhelye Nyugat-, Dél- és Közép-India.

A gangegár tyúk (Gallus varius Shaw et Nodd.)

Az eddig ismertetett három tyúkfajtól kissé távolabb álló faj, mert ezektől eltérően 16 kormánytolluk és csipkézetlen taréjuk van. Alsó kávájuk alatt a középen csak egyetlen leffentyű látható. Feje, nyaka és háta eleje pikkelyszerű, rövid, fekete, fémfényű tollakkal födött. A szárnyfedők narancsszínűek, széles fekete középsávval. Farkuk és hasuk fekete. Lakóhelyük Jáva, Lombok és Feores szigete.

Feltűnőnek mondhatjuk, hogy a vadtyúkok életmódjáról csak nagyon hézagos közlemények tájékoztatnak. De valóban nehéz is lehet megfigyelésük. Az általuk lakott erdőségek mind a vadásznak, mint a természetvizsgálónak útjába sokszor legyőzhetetlen akadályokat gördítenek. Hébe-hóba azonban mégis csak találkozik az utazó vadtyúkokkal, amelyek az erdei utakat szívesen keresik föl, hogy a málhás állatok hulladékából lakmározzanak.

Amint Bernstein közli, a Jáva szigetén élő mindkét vadtyúk-faj nagyon félénk. Ez főként a gangagár tyúkra áll, amely mindig a legsűrűbb helyekre húzódik s a legcsekélyebb neszre, a helyett, hogy felröppenne, még jobban elrejtőzik. Így teljesen észrevétlenek maradnának ezek a madarak, ha a kakas éles szava el nem árulná őket. Legkönnyebben reggel pillanthatjuk meg őket, mert ilyenkor jönnek ki a tisztásokra, hogy élelmüket megkeressék. Táplálékuk magvakból, rügyekből, de talán leginkább rovarokból áll. Nagyon kedvenc eledelük a termiták.

A ceyloni tyúkról Legge közölt néhány adatot. Ez a faj az alföld száraz erdőségeiben tanyázik, ezenkívül azonban a déli és közép tartományok hegyvidékén is gyakori, s mintegy 1600 m magasságig található. Úgy látszik, az északkeleti monszun idején az alacsonyabb dombvidékről, sőt talán a síkföldről is fölhúzódnak a magasabb hegyekbe, s február és március hónapokban népes csapatokban költenek. Estefelé korán szállnak föl a fákra éjjeli pihenőre és meglehetős magasan szeretnek megülni. Virradatkor szállanak le, s ilyenkor kukorékolnak a kakasok. Párzási időben szárnyuk csattogtatásával is kifejezésre szokták juttatni a vetélytársaknak szóló kihívást.

A házityúktól vadon élő rokonaik főként hangjuk révén különböznek. A gangegár kakas rekedt kukorékolása kéttagú s a „kükrűű kükrű” szóval adható vissza. A szürke tyúk kakasának szava nagyon sajátos, tökéletlen kukorékolás. Valamennyi vadtyúk lényegesen hozzájárul az erdőség megélénkítéséhez. A kakasok szelíd rokonaiknál is harciasabbak. Költésükről több megfigyelő emlékszik meg.

A bankivatyúk 8–12 tejfehér, világos barnásszürke tojást tojik valamely sűrű bokorban, ahova előzetesen néhány száraz levelet is összekotort. A hely szerint júniusban vagy júliusban kotlik. A szürke tyúk 7–10 tojást tojik s valamivel később költ. A gangegár tyúk fészkét Bernstein a föld egy kis mélyedésében találta, amely néhány száraz levéllel és fűszállal volt hanyagul kibélelve. A ceyloni tyúk költése, úgy látszik, nincs határozott időhöz kötve. A fészekalj 2–4 tejszínszínű, néha a tompább végén határozatlan, apró halványbarna vagy vörhenyesszürke szeplőkoszorúval díszített tojásból áll. A kakas nem törődik az ivadék fölnevelésével, a tyúk azonban olyan odaadóan gondozza csibéit, mint a mi tyúkjaink.

Jerdon hangsúlyozza, hogy ezek a vadtyúk-fajok nem ritkán kereszteződnek, s némely búvár az ilyen korcsokat külön fajként írta le.

A vadon élő tyúkokat nem igen vadásszák, mert húsuk állítólag nem valami ízes. Ezzel szemben Jerdon azt hangoztatja, hogy fiatal vadtyúkok húsánál finomabbat elképzelni is alig lehet.

Mindegyik vadon élő tyúkfaj szelidíthető, de egyik sem szokja meg oly könnyen a fogságot, mint ahogyan talán elvárnók. Guillemard közli, hogy a Szulu-szigeteken fogságban tartott bankivatyúkok könnyen párosodtak házityúkokkal. Peguban állítólag a majorokba is bejönnek a bankivatyúkok s a házityúkokkal összekeverednek.

HÁZI TYÚKOK

A házityúk eredetéről ezidőszerint az a nézet van elterjedve, hogy a bankiva tyúktól származik és hogy kizárólag csak ezt a tyúkot lehet ősének tekinteni. Darwin jutott erre a következtetésre az ő összehasonlító kutatásai nyomán, amelyeket a szelidített és a különböző egyéb tyúkfélék (Gallus) körül végrehajtott és így ez a feltevés látszik a legvalószínűbbnek. Ennek előtte a bankiva-tyúk mellett a dzsungel-, a sonnerat- és gangegar-tyúkoknak is tulajdonítottak valamelyes szerepet a mai házityúk kialakulásánál.

Baldamus az angol Wrighttel egyetértve a házityúkok három „nemesvérű” fajtákat: 2. nem osztályozott fajokat és azok változatait és 3. bankivokat, vagyis törpe tyúkokat.

Az első főcsoportot három alcsoportra osztja fel, ú. m.: 1. nem bóbitás, 2. bóbitás és 3. szakállas tyúkokra, bóbita nélkül, erős tollszakállal. Ezeket az alcsoportokat azután az egyes fajták hazája szerint további csoportokra osztja fel. Ezen beosztásról a következőket mondja: „Gyakorlati szempontból teljesen elegendő, ha legalább egy fonál felett rendelkezünk, amelynek segélyével a fajták áttekinthetően felsorolhatók és nem találtunk jobbat, mint a nemzeti, vagyis jobban mondva a származási fonalat, bár sokat lehet ellene kifogásként felhozni.” Ebből a szempontból kiindulva a nem bóbitás tyúkokat a következő fajokra osztja: ázsiai, angol, amerikai és földközitengeri fajtákra. Az ázsiai fajták közé hatot sorol, és pedig: 3 tollas és 3 sima lábút. A tollas lábúak (Shanghaes vagy Chinas) a cochinchina, a brahma és a longshon tyúkot.

A cochinchina vagy röviden cochin tyúkok nagy, nehéz tyúkok, dús tollazattal és tollas lábszárakkal. A felnőtt kakas súlya 4–5–6 kg, a tojóé 4–5 kg. A következő színváltozatok fordulnak elő a tenyésztésben: bőr- vagy fahéjbarna, és fogolyszínűek a legkülönfélébb árnyalatokban, továbbá fehérek, feketék, kendermagosak.

A brahmaputra, avagy röviden a brahma alakban és tartásban hasonlít a cochinokhoz. A kakas súlya 5–6.3 kg, a felnőtt tojó súlya 3.6–5.9 kg; előfordulnak mintegy 9 kg súlyú kakasok és 6 kg súlyú tojók is.

Az idetartozó harmadik fajta a longshon (lásd házityúk, melléklet 2.), amelyről Baldamus azt mondja, hogy első pillanatra nagyobb testű, nagyobb tarajú és hosszabb farkú fekete cochinnak lehetne nevezni. Teljesen kifejlődött kakas súlya 4.5, tojóé 3.6 kg. Úgy a kakas, mint a tojó színe sötét fekete, zöldes ércfénnyel, a taraj, áll- és füllebenyek élénk pirosak. A longshaon-vér bekeresztezése által több új fajtát állítottak elő.

A simalábú ázsiai fajtákhoz elsősorban a malaj tyúkok taroznak. Ezek alakja magas, tartása egyenes, a fej aránylag hosszú és széles, a szemek felett a koponyacsontok, mint a sólyomnál, kiállanak. A kakas súlya 3.2–4 kg, a tojóé mintegy 2.7 kg. Sokféle színben fordul elő. Fehérben, – ezeket valamikor Napoleon-tyúkoknak nevezték – feketében, feketevörös és barnavörös színben. A malaj-tyúkok vad, bátor, verekedő természetű madarak.

A viadarok fajtája (házityúk, melléklet 6.) közeli rokona a maláji fajtának és az összes házityúkfajták közül a legjobban megközelítik az őstyúkot, – bankivát – középnagy, karcsú, egyenes tartású madarak, kicsiny, lelapított, kihegyesedő fejjel, aránylag hosszú, enyhén lefelé hajló, különösen erős csőrrel, kicsiny, vékony, csinos, egyszerű, egyenletesen fűrészelt tarajjal, az áll-lebenyek, füllebenyek pirosak. Ezeket sok esetben a tarajjal együtt levágják, a nyak hosszú, a törzs rövid és karcsú, a lábak erősek, a lábszárak aránylag hosszúak, a kakasoknál a sarkantyúk hosszúak és erősek. A farok középhosszú; a tollazat kemény, szorosan a testhez álló és fényes. Igen izomerős, mozgékony állatok. A teljesen kifejlődött kakas súlya 2–2.7, a tojóé 2 kg-on felül.

Az ú. n. Yokohama-fajtát, amint nevéből is látjuk, Japánból kaptuk. Szintén közeli rokona a maláji tyúknak, ámde tartása vízszintesebb, mint emezé és a fej hosszabb; a nyereg- és farktollak, ezek közül pedig a sarlótollak igen hosszúak, utóbbiak néha 1 méternél is hosszabbak. A farok tartása vízszintes. Mint különlegességet, kitenyésztették a japánok a Yokohamából az ú. n. phönix tyúkot, amelynek faroktollai a 2 m hosszúságot is elérik.

Baldamus a simalábú ázsiai fajtákhoz sorolja a Braziliából származó strucctyúkokat, vagy brazíliai tyúkokat, amelyek igen hasonlítanak a malájokhoz, hasonló tartásúak és hasonlóképpen bátrak és veszekedő természetűek; azonban karcsúbbak és magasabb lábállásuk van.

Az angol fajták közé Baldamus igen természetesen csak kevés fajtát sorol, mert az újabb kitenyésztések ekkor még nem voltak ismeretesek. A ma ismeretes főbb angol fajták: a dorking, az orpington, a sussex, a vörössipkás (redcaps) és a cornish; Baldamus még a hamburgit is ide sorolja, holott ez tulajdonképpen hollandiai kitenyésztésű.

A dorking tyúkfajta elnevezését a Surrey grófságban lévő hasonló nevű várostól kapta. Alakja tömzsi és vaskos, feje, bár nagy, de nem esetlen, hanem inkább csinos. Sajátságos a lábalakulás: a lábszárak t. i. rövidek, mérsékelten erősek és 5 ujjal vannak ellátva; egy hátsó lábujj helyett ugyanis kettőt viselnek e fajta egyedei. A rendes hátsó lábujj fölött egy másik lábujj nő ki, mégpedig szorosan mellette, azonban mégis teljesen különálló s egy kissé felfelé irányított. E sajátság mind a két nemnél előfordul és természetszerűleg semmi összefüggésben nincs a kakas sarkantyújával. A kakas súlya közönségesen 4.5–6.4 kg, néha elmegy 7.5-ig, a tojó súlya 4–6.5 kg. Baldamus négyféle színt különböztet meg: fehér, világos ezüstszürke, sötét ezüstszürke és kendermagos, ú. n. kakuk dorkingot.

Az orpington fajtát Cook W. tenyésztette ki több fajta keresztezéséből. Rövid idő alatt nagy elterjedtséget értek el és sok helyütt még ma is igen kedvelt húsállatok az orpingtonok, bár újabban már jó tojóképességre is tenyésztették ki. Taraja egyszerű, teste zömök, lábai rövidek, lábszára és a bőr színe fehér. A kakas súlya 5 kg, a tojóé 4 kg. Előfordul fehér, fekete, sárga, kék és porcellán színben.

A sussex-tyúk Angliából származik és nevét a Sussex grófságtól nyerte, ahol több mint egy évszázad óta tenyésztik, mint közönséges haszontyúkot. A sussex egyike a legrégibb angol fajtáknak. A test hosszú és széles a vállaknál és mély a mellnél. A mell, a tojóhas jól kifejlett, úgyhogy az állat alsó testvonala hosszú. A lábszár és a bőr színe fehér. Több színben fordul elő, leggyakoribb a vörös.

A redcap (vörössipkás) angol eredetű fajta, amelynek egyedei meglehetősen súlyosak; a kakas súlya 4 kg, a tojóé 3 kg. Jellemző tulajdonságai: nagy, rózsás taraj, hosszú nyaktollak, középhosszú, egyenes hát, szép gömbölyű mell, a test széles és mély, a fark szép nagy és szélesre kiterjesztett.

A cornish több fajta keresztezéséből eredt, amelyek közül a legnagyobb befolyása volt az óindiai ascel-tyúknak. A sötét színváltozat innen kapta ragyogó színét. Jellemző tulajdonságai: a borsótaraj, amely három egyszerű tarajból összenőttnek látszik, rövid és szorosan a testhez álló tollazat, erős combok és lábszárak, széles, mély mell, erős hát és vállak. A tartás egyenes, a vállállás meglehetősen magas, a testállás a combok között széles. A sötétszínű változat Angliában, a fehér és fehéren szegélyezett vörös változat Amerikában lett kitenyésztve.

A hamburgi tyúk (a házityúk, melléklet 10.) alig középnagy és igen szép tartású. A súly átlag 2.30 kg. Sok színváltozatban fordul elő: az ezüstszín, fehér alapszín fekete pettyekkel, a kakas sarlótollai fehérek; az aranyszín, vörös és aranybarna alapon fekete pettyek, a kakas sarlótollai feketék; ezüstpreckelt szín, fehér alapszínen fekete harántsávok, a kakas sarlótollai zöldesfeketék; aranypreckelt, ugyanilyen, csak az alapszín vöröses aranybarna; ragyogó zöldesfekete hamburgi stb.

Az amerikai kitenyésztésű tyúkok közül Baldamus még csak kettőt ismer, azóta azonban felszaporodott a számuk kilencre.

A dominikánus-tyúk sötétebb vagy világosabb kendermagos színű, a tollak harántszalagai feketeszürkék.

A plymouth-rock nálunk Magyarországon igen kedvelt fajta, úgyhogy polgárjogot is nyert és általában fonetikusan csak plimutnak írják és mondják. Az egyetemes tyúkfajták közé számítják, mert minden irányban elsőrendű teljesítményeket tud felmutatni. Különböző vér összekeresztezéséből eredt, legfőként fekete cochin- és dominikánus-vér van benne. Többféle színváltozat van elterjedve, amelyek közül a legújabb a kendermagos plimut. Worcesterben Mass. állították ki először. Nagyság tekintetében a középnehéz fajták közé tartozik az ázsiai és a középtengeri fajták között. Legtipikusabbak azok az egyedek, amelyek a standardsúlyhoz a legközelebb állanak. Hét színváltozatban fordul elő, amelyek alakban, gazdasági értékben teljesen megegyeznek, csak a színben térnek el. A legrégibb színváltozatot, a kendermagost tulajdonképpen nehéz leírni. Tulajdonképpen a fekete és fehér színnek a váltakozása akként, hogy a tollakon széltükben fehér alapon keskeny, élesen elhatárolt fekete sávok vannak s ez a színvegyülék szürkéskékes színárnyalatot kölcsönöz a tollazatnak. A legutóbbi években sávozott, avagy zebra-plimutnak nevezték el hazánkban ezt a szép színváltozatú fajtát. A többi színváltozatok, ú. m.: a fehér, a sárga, az ezüst, a fogolyszínű, a columbia és a kék nálunk alig fordul elő, míg fehér plimutot itt-ott lehet látni, a többit azonban nem. A standardsúly 4.75 kg a kakasnál, 3.75 kg a tojónál. Bőr, zsír és lábszár színe sárga, a taraj egyszerű, középnagy és egyenletesen csipkézett. A törzs erős, hát széles, mell mély, lábállás magas.

A wyandotte tyúkfajta keletkezése idején különféle néven volt ismeretes. Minden országrészben, ahol csak található volt, más és más nevet adtak neki, míg végre 1883-ban hivatalosan meg lett állapítva a standardja és akkor kapta ez a fajta a wyandotte elnevezést. E fajtának sajátos testalkata van, amelynél fogva azonnal meg lehet különböztetni a többi fajtától, s ez azonnal szembeötlik, ha a képen összehasonlítjuk a többi fajtákkal. Szintén a középnagyságú fajtákhoz tartozik, habár a testsúly valamivel alacsonyabb; standardsúly a kakasnál 4.25 kg, tojónál 3.25 kg. A törzs erős, húsos, lábállás középmagas, hát széles, mell mély, nyak erőteljes és vastag, fej rövid és széles, a taraj rózsás, ami igen tetszetős külsőt ad az állatoknak. Füllebeny, áll-lebeny élénkpiros. E fajta gazdasági értéke igen nagy, bár a bőr, zsír és lábszárszín sárga, mégis jó húst szolgáltatnak az egyes egyedek, főleg azonban különösen jó tojóképességükkel tűnnek fel és a legkülönbözőbb tojóversenyeken igen gyakran mint győztesek szerepelnek, kivált a fehér wyandottek. Nyolc színváltozatban fordul elő, ú. m.: ezüst, arany, fehér, sárga, fekete, fogolyszínű, ezüst szegélyezett és columbia színben. A legelső kitenyésztés az ezüst wyandotte volt, de mely fajták szolgáltatták a keresztezési anyagot, azt ma már nem lehet tudni, valószínű, hogy az ezüst hamburgi és a sötét brahma, mert ha ezt a két fajtát egymással keresztezzük, az ezüst wyandottehoz hasonló egyedeket kapunk, mindazonáltal bekeresztezhettek más vért is.

A jáva tyúkfajta az összes amerikai kitenyésztésű fajták között a leghosszabb testű és éppen ez a testhosszúság, valamint mélység különleges alakot ad e fajtának. Standardsúly 4.75 kg a kakasnál és 3.75 kg a tojónál. Fekete és feketefehér változatban fordul elő. A fekete változat zöldes ércfényben ragyog. A feketefehér változatnál az egész testen fordul elő ez a két szín, de nem vegyül össze, hanem élesen el van határolva.

A rhode island red hazája Rhode Island állam, amelytől nevét is nyerte, két változatban fordul elő: egyszerű és rózsatarajú. Mindkét változat középnagy testű, hosszú törzsű, gazdag meggyszínvörös, ragyogó tollazattal. A vörös szín kiterjed az egész testre, kivéve a farktollakat, sarló- és kormánytollakat, valamint a szárnyakban az evezőtollakat. A bőr, zsír és lábszárak színe sárga. Standardsúly 4.25 kg a kakasnál és 3.25 kg a tojónál. E fajta kitenyésztése gazdasági célból történt, még pedig valószínűleg akként, hogy az ott honos parlagi fajtába viador, középtengeri és ázsiai vért kereszteztek bele.

A rhode island fehér a legújabb kitenyésztések közé tarozik; 1903-ban mutatták be először a nyilvánosságnak, de a standard csak 1922-ben lett végleg megállapítva. E fajta hazája szintén Rhode Island, ahol kitenyésztették és pontosan ismerjük a fajtákat, amelyek a kitenyésztésnél szerepeltek: fogolyszínű cochint kereszteztek fehér wyandotteval és rózsástarajú fehér leghornnal; innen van, hogy csak rózsástarajú változatban fordul elő. A vérkeveredést úgy lehetne kifejezni, hogy a fehér rhode island egynyolcad részben fehér wyandotte, háromnyolcad részben fogolyszínű cochin és négynyolcad fehér leghorn. A cochintól örökölte a nagyságot, a wyandottetól a test zömökségét és a leghorntól a virgoncságot. Súlyban és egyéb tulajdonságaiban éppen olyan, mint a vörös rhode island.

A buckeye tyúk hazája Ohio állam. Szintén újabb kitenyésztésű és isrmerjük a vérkeveredést; van benne cornish, fekete mellű vörös viador, sárga epetin és sávozott plimut vér. Hatalmas nagy állatok, erős lábakkal. Standardsúly kakasnál 4.5 kg, tojónál 3.25 kg.

A fekete óriás jersey tyúkot a mult század 1870–1880-as éveiben tenyésztették Jobstown mellett, New Jersey államban. A cél az volt, oly nagy tyúkot nyerni, amilyet csak lehetséges. A kitenyésztésnél különféle vér szerepelt és pedig: fekete jáva, sötét brahma, ehhez később valamelyes fekete longshon vér is keveredett. Más tenyésztők ugyancsak New Jersey államban fogolyszínű cochinok, sávozott plimutok keresztezése által némi cornish vér bekeverésével hasonló egyedeket állítottak elő. Eleinte különféle színváltozatok mutatkoztak, csak később rögzítették meg a fekete színt zöldes ércfénnyel. Standardsúly a kakasnál 6.5 kg, a tojónál 5 kilogramm.

A további fajtacsoport a földközitengeri fajták csoportja, ú. m.: a spanyol, az olasz és a livornói tyúkok.

A spanyol fajták kakasai mind egyenes, büszke tartásúak, alakjuk karcsú, fejük igen széles, magas és ahogy Baldamus magát kifejezi, arisztokratikus; a csőr meglehetősen hosszú és normálisan vasag, a taraj felálló, nagy és egyenletesen fűrészelt, az áll-lebenyek szintén igen nagyok és szépek, a füllebenyek igen hosszúak, lecsüngők és simák. A farktollak nagyok és a sarlótollak erősen íveltek. A felnőtt kakas súlya 3–3.5 kg. A füllebeny általában fehérszínű.

Ide tarozik elsősorban a fehérarcú spanyol tyúk, továbbá a fekete és fehér minórka, a fehér spanyol, az andalúziai és az onkona tyúk. Baldamus szerint ide tarozik a bergi ú. n. kukorikoló is. E fajta kakasainak a kukorikolása igen sajátságos és a többi fajták kakasainak a kukorikolásától igen eltér.

A csüngőtarajú tyúkfajta, németül Schlotterkam eredetileg szintén a spanyol fajtákhoz tartozik és csak abban különbözik ezektől, hogy taraja igen nagy, úgyhogy lehajlik és ide-oda csüng.

A földközitengeri fajtákhoz tartoznak továbbá az olasz tyúkok különféle változatai. Ezekről a fajtákról Baldamus igen figyelemreméltó feljegyzéseket közöl. „Tényleg – úgymond – csaknem teljes biztossággal feltehetjük, hogy a mai olasz tyúkok a rómaiak ú. n. szent tyúkjainak egyenes leszármazottai és nem térnek el lényegesen a görögök és rómaiak házityúkjaitól.”

A jelenkori olasz tyúkok középnagyok és aránylag rövid lábúak. A csőr éppen úgy, mint a lábszárak, sárga; a kakas taraja felálló és mélyen fűrészelt, a tojónál oldalt lecsüngő, az áll-lebenyek hosszúak, a füllebenyek rövidek, színük vörös. A tollazat szorosan a testhez álló, a színváltozatok sokfélék: fehér, fekete, sárga, kendermagos, fogolyszínű stb.

A livornói fajta azokat a tyúkféleségeket (színváltozatokat) foglalja össze, amelyeket „leghorn” név alatt ismerünk. Ez a fajta Amerikában lett kitenyésztve, tulajdonképpen azonban Olaszországból származik és még most is hasonlítanak a leghorn tyúkok az olasz tyúkokhoz. Wright szerint többnyire könnyű, karcsú testalkatú a leghorn tyúk, tartása bátor, természete élnék, csőre hosszú, erős, de nem vaskos, taraja igen nagy, egyenesen felálló, egyszerű és egyenletes, de mélyen fűrészelt, áll-lebenyek hosszúak, vékonyak, a füllebenyek mérsékelten lecsüngők. A hosszú, gazdag tollazatú nyak egyenes tartású. A törzs hosszú és mozgékonynak látszik, hátrafelé keskenyedik, a hát domború és a farok felé lejt. A telt és gömbölyű mell előreálló; lábak hosszúak, lábszárak teljességgel tollatlanok, tehát simák, lábujjak karcsúak. A farok nagy, sarlótollai szépen ívelek, tartása magas. A leghornnak ma már nyolc változata van, ú. m.: egyszerű tarajú sötétbarna, egyszerű tarajú világosbarna, rózsástarajú barna, egyszerű tarajú fehér, rózsástarajú fehér, egyszerű tarajú sárga, egyszerű tarajú fekete és egyszerű tarajú ezüst.

A tyúkfajták második főcsoportját képezik a bóbitás, vagy búbos tyúkok, amelyeknél a taraj mellett, vagy a taraj körül szabályos vagy szabálytalan sorrendben tollcsomók helyezkednek el.

Ide tartoznak elsősorban a francia, belga fajták, amelyek közül viszont elsőknek a „bréda” tyúkokat említi Baldamus, bár Breda sem nem belga, sem nem francia város, Baldamus ezt a fajtát mégis belgának mondja. A többi tyúkfajtától eltérőleg vagy egyáltalán nincs, vagy egészen csökevényes a taraja, e helyett azonban Baldamus szerint a koponyán körülbelül annak közepe tájáig mélyedés terjed el, amely vékony, szilárd és vörös bőrrel van bevonva, és amely a különös orrlyukakat szembeötlőkké teszik. E bőrréteg mögött igen keskeny, rövid tollazatú bóbita helyezkedik el. Az áll-lebenyek mélyen lecsüngők és vörösek, míg a szintén lecsüngő füllebenyek fehérek is lehetnek. A kékesszürke, vagy néha egészen fekete lábszárak a külső oldalukon lenn ritkásan tollasok, a talphoz közel a tollak hosszúkásak. A csőr hajlott és meglehetősen kicsiny. A tollazat színe igen különböző, legtöbbnyire egyszínű feketék, fehérek, kékesszürkék és kakukszínűek fordulnak elő.

A la fleche tyúkfajta, amely nevét a Sarthe département-ben lévő községtől kapta, Gahot szerint már legalább is 500 év óta ismeretes és kedvelt. E fajtánál a tollbóbita igen kicsiny, a taraj ú. n. szarvtaraj, amely két nagyobb, függőlegesen álló húsképződményből áll s ezeket tövükben apróbb, szintén szarvszerű képződmények veszik körül. Az áll-lebenyek hosszúak és élénkpirosak, míg a füllebenyek fénylő fehérek. A nyak dús tollazatú és egyenes tartású. A tollazat az egész törzsön, a nyak kivételével, szorosan a testhez álló, aminek következtében az állatok szikáraknak látszanak. A farok nem nagy, sarlótollai igen erősek. Lábak, lábszárak, lábujjak hosszúak, egyenesek. A lábszárak és lábujjak színe sötét feketeszürke. Az állatok tartása egyenes és bátor, nagyságuk tekintélyes. A kakas súlya 3.5–4 kg, a tojóé 2.6 kg. A tollazat színe fekete, zöldes ércfénnyel, van azonban hófehér színváltozat is.

Ide tarozik továbbá a creve-coeur és a houdon tyúk. Ezeknek félig telt bóbitájuk van, amely úgy a kakasnál, mint a tojónál különféle tollakból áll; a bóbitán kívül még tollszakállt is viselnek az állatok. A lábak aránylag rövidek és erősek; taraj széles és két, egymás mellett álló szarvszerű kinövéssel van ellátva, mögötte helyezkedik el a bóbita. Az áll-lebenyek meglehetősen hosszúak, az arc tollazata pofa- és állszakállt képez. A kakas törzse vaskos, erős, a lábak rövidek és szintén erősek, tartása büszke, megjelenése is méltóságteljes. A tojónál a fej csupasz részei sokkal kisebbek, mint a kakasnál, a bóbita aránylag sokkal teltebb és nagyobb, kerekre formált tollakból áll, míg a kakas bóbitájának a tollai hosszabbak és hegyesek. A kakas súlya Baldamus szerint 3.2–3.5 kg, míg a tojóé sajátságosképpen 4.5 kg. A szín ragyogó fekete. A creve coeur tyúkok elnevezésüket a l’Oise département hasonló nevű községétől kapták.

A houdon tyúkok nevüket szintén egy községtől kapták, amely a Seine-Oise departemenben fekszik. A modern kitenyésztésű houdon csőre középnagy, a kakasnak nagy, telt bóbitája van, amelynek tollai kissé hátrafelé és lefelé állnak. A taraj mai leírása eltér Baldamusétól és a következő: a taraj élénkpiros, két mérsékelten fűrészelt levélből áll, középnagy és laposra kimélyített, összehasonlítható a lepkével, amely szárnyait kiterjesztette, ezért lepketarajnak is szokták nevezni. Wright szerint az áll-lebenyek meglehetősen hosszúak, a füllebenyek kicsinyek, a pofa- és állszakáll telt és sűrű. A nyak egyenes tartású, hosszú, tolldús és elegáns; a törzs erős, vaskos, igen széles háttal, amely a farok felé enyhén lejt; a mell széles, telt és előreálló. A farok nagy, sok sarlótollból áll, tartása egyenes. Az alcomb és lábszár rövid, a lábujjak erőteljesek és egyenesek, számuk éppen úgy, mint a dorking tyúknál, 5, amennyiben a hátsó rendes lábujj mellett melléklábujj helyezkedik el. A tojó taraja kisebb, bóbitája szintén kisebb és kerek. A felnőtt kakas súlya 3.6–4 kg, a tojóé 3–3.5 kg. A tollazat színe fehérfekete.

A tulajdonképpeni bóbitás tyúkoknál a bóbita nagy és ennek alapját képezi egy koponyakidudorás, amely hólyagszerűen felfúvódott, vagyis betegesen átalakult. Ez a beteges állapot annál feltűnőbb, mert a hólyagszerű csontképződmény falaiban szabálytalan hézagok és mélyedések, ú. n. fontanellok képződnek. A kakas és tyúk a bóbita alakulata szerint is különböznek egymástól; előbbinél hosszú és keskeny, utóbbinál rövid és lekerekített tollakból áll, tehát olyan külalakja van, mintha telt georgina volna. Minél terjedelmesebb a bóbita, annál kisebb a taraj.

A hollandiai tyúkfajta olyan változatok összefoglalása, amelyek bóbitája telt és kerek, taraja pedig elcsökevényesedett. Mindkét nemű állat súlya átlag 2.7 kg. A tojónak teltebb, sűrűbb a bóbitája, a faroktollait legyezőszerűen kiszélesítve viseli. Több színváltozat fordul elő, ú. m.: kékesszürke, egyszínű fekete, egyszínű fehér, kendermagos változat. Leggyakrabban fordul elő a fekete szín fehér bóbitával, míg fehér szín fekete bóbitával igen ritka.

A páduai tyúkok bóbitája telt és kerekded, taraja alig észrevehető, áll-lebenyük egyáltalán nincs, ellenben erős pofa- és állszakálluk van; egyébként hasonlítanak a hollandiakhoz, csak azzal a különbséggel, hogy ezeknél nagyobbak és erősebbek. Főként három színváltozatban szoktak előfordulni: ezüstpettyes, fehér-feketepettyekkel és szegélyekkel, aranypettyes, olyan, mint az előbbi, csak az alapszín aranysárga, végül chamois szín, vagyis borsárga alapszín fehér pettyekkel és szegélyekkel.

A brabanti tyúkfajta lényegében hasonlít a páduaihoz, azzal a különbséggel, hogy a kakas bóbitája keskenyebb, bár igen sűrű és előrefelé van irányítva.

A szultán vagy török tyúkok Konstantinápolyból származnak és szintén közel állanak a padovaiakhoz, bár kisebbek s annyira tollas lábúak, hogy még a lábujjaik sem simák. A tollazat színe hófehér, a bóbita telt és sűrű, tollai egészen lecsüngők. A pofa- és állszakáll szépen kifejlődött, hasonlóképpen a farok. A fej meztelen részei kicsinyek és jelentéktelenek. A taraj kicsiny és csak két apró, rövid, tövisszerű kinövés alakjában mutatkozik, az áll-lebenyek igen kicsinyek és a füllebenyek a pofaszakállal egészen be vannak takarva. Ennek a fajtának is 5 lábujja van. A kakas súlya 1.8–2.3 kg, a tojóé 1.6 kg.

Tulajdonképpen ide tarozik a bóbitanélküli thüringiai szakállas tyúk is, amely állítólag kihalófélben van. A kakasnak szép nagy, élénkpiros színű, mélyen fűrészelt, egyszerű taraja van, míg az áll-lebenyek vagy teljesen hiányoznak, vagy igen kicsinyek. Ezt a szép karcsú egyedeket felmutató fajtát három színváltozatban tenyésztik: feketében kékeszöld ércfénnyel, arany és ezüst színben, a szerint, hogy sötétebb vagy világosabb sárga, vagy pedig fehér alapon pettyesek vagy szegélyezettek.

Érdekes, hogy némelyek ide, a bóbitás tyúkokhoz sorozzák az erdélyi kopasznyakú tyúkot is, amely valószínűleg – minden jel legalább erre mutat – ázsiai eredetű. Nagyon valószínű, hogy az ősmagyarok hoztak magukkal az őshazából tyúkokat, amelyek azután itt elszaporodtak és összevegyültek az itt talált, vagy később idekerült tyúkokkal. Az erdélyi kopasznyakú tyúk először 1872-ben került bemutatásra egyik bécsi kiállításon, ahol Szeremley-tyúk néven volt kiállítva. Sokhelyütt bosnyák tyúknak is nevezik. Jó tojótyúk hírében áll, sokan érdekes külsejénél fogva igen kedvelik. Taraja rendszerint szabályos, szépen fűrészelt egyszerű taraj, néha kettős taraj is lép fej, vagyis két toronylebeny képződik egymás mellett a koponyán, amelyek hátrafelé közelednek egymáshoz, majd teljesen összenőnek. Az arc vörös és sima, áll- és füllebenyek kicsinyek; a csőr meglehetősen rövid és erőteljes. A koponyán a taraj mögött és ettől kissé oldalt megmaradt a tollazat, ami búbos tyúk látszatát adja a kopasznyakúnak, bár ez bóbitává sohasem fejlődik ki. Innen van, hogy ezt a fajtát is a bóbitások közé számítják. A nyak hosszú és egészen a begy tájáig teljesen csupasz, maga a begy is csupasz és mint vérvörös labda áll ki a tollazatból, egyébként a nyak is vérvörös. A nyakon néha nyakörv mutatkozik. A farok meglehetősen rövid és széles, tartása nem magas. A combok erősen tollasak, ellenben a szárak rövidek, erősek és teljesen simák. Igen sok színváltozatban fordul elő.

Az eddig leírt fajtákon kívül még sok fajta van, amely a jelenleg is alkalmazott rendszerbe be nem illeszthető. Ezek számára külön csoportot állítottunk fel és pedig e rendszerbe nem sorozott tyúkfajták csoportját. Ebbe azokat a tyúkfajtákat és változatokat foglalják, amelyek kiállításokon megjelennek és rendes normális tenyésztés tárgyát képezik. A régi korban ugyanis csak a primitív fajtákat ismerték, amelyek a természetadta viszonyok befolyása alatt, a tenyésztő hozzájárulása nélkül keletkeztek, később azonban, mint ezt az amerikai és angol tyúkfajták leírásánál már láttuk, emberi beavatkozással, különböző fajták keresztezése által új fajtákat állítottak elő, amelyek az ember, vagyis a tenyésztő momentán céljának a primitív fajtáknál jobban megfelelnek. Az állati szervezet állandóan változik és átalakul, régi fajták eltűnnek és újak keletkeznek és hogy ezek is rendszerbe illeszthetők legyenek, Baldamus maga is meghagyhatónak vélte ezt az igen tág értelmű beosztást.

Tehát ezen „rendszerbe nem sorozott tyúkok” közül elsőknek említsük meg a krüper vagy tacskó tyúkokat, továbbá említésreméltók az angol dumpics és a francia courtes pattes tyúkok, amelyek azonban, úgy látszik, kihalóban vannak. Ha ezeknek a tyúkoknak a német, angol és francia formája vagy küllemi leírása nem is teljesen megegyező, mégis igen sokban hasonlítanak egymáshoz. Első szempillantásra feltűnik az őket jellemző sajátságuk, t. i. rendesen erőteljesen kifejlődött testük feltünően alacsony, átlag 3.8 cm magas lábakon nyugszik, amelyek lábszárai teljesen simák. Tarajuk egyszerű és egyenesen állók, a farok meglehetős nagy és sok szépen ívelt sarlótollakból áll. Az angol dumpics már csak fehér és kendermagos, a német krüperek és francia courtes pattes mindenféle színben fordulnak elő. Ilyen rövidlábú alakulatok mindenhol léphetnek fel az ember hozzájárulása nélkül is, s valószínű, hogy a felsoroltak is így úgyszólván véletlenül keletkeztek, csak az ember tovább tenyésztette az új alakulatot és célirányos tenyészállatkiválasztással különféle változatokat hozott létre.

Ide számítják még a szürke skót tyúkot, amely éppen úgy hasonlít az amerikai dominikánus, mint a kendermagos dorking tyúkhoz, azzal a különbséggel, hogy nem öt, hanem csak négy lábujja van. Taraja egyszerű és felálló, a füllebenyek pirosak, a lábszárak kékesszürkék.

A kakas súlya 3.2–3.6 kg, a tojóé átlag 2.7 kg.

Ide lehet sorolni a különféle parlagi tyúkokat, amilyenek minden országban előfordulnak, részben teljesen primitív, vagyis ősrégi, részben nemesített kialakulásokban. Így Európa nyugati területein igen gyakori a mechodni tyúk (Coucou de Melines), amely kitünő hústyúk, a campine, a keletfriez sirálytyúk, a lakenfeldi, az ezüst brakel tyúk. Újabban nagy hírnévre kezdenek szert tenni a barnevaldi és welsumi tyúkok, amelyek igen jól tojnak és nemcsak Hollandiában és Dániában, hanem az egész kontinensen, de főleg Angliában kezdenek elterjedni. A német birodalom is sok különleges fajtát tud felmutatni, úgymint a remelslohi (lásd melléklet a házityúk 11) tyúk, amely fehér és sárga színben fordul elő. A németek a fehér leghornt, a fogolyszínű olaszt, fehér wyadottet és a kendermagos plimutot szerették használni a parkjaik nemesítésére s így többféle tájfajta keletkezett, úgymint a winseni, az augsburgi, a stuhri, a hittfeldi, a napaui hústyúk, ezeken kívül kitenyésztették az ú. n. birodalmi tyúkot és a jó tojó hírében álló rheinländer tyúkot. A távolabbi német területek a Keleten szintén kitenyésztettek különleges jelentőségű és értékű tyúkokat, ilyenek az ószájer, a cillei és sulenthali tyúk, amelyek kitünő hústyúkok és a híres szájer kappant szolgáltatják.

Minden vidéknek megvan a maga különlegessége, amelyeket mind nem lehet leírni, csak a magyar parlagi tyúkot említjük itt meg, amely fajtának különösen nagy gazdasági értéke van. Előfordul a régi egész Nagy-Magyarország területén és rendkívül edzett és igénytelen. Tarja egyszerű, egyenes, szabályosan fürészelt, élénkpiros, éppen úgy, mint a középnagy álla és a füllebenyek. A tojó taraja oldalt lecsüng. Bőre, zsirja, lábszára sárga, vannak egyes változatai, amelynek bőre és lábszára fehér. Újabban különféle fajtákkal pároztatták, nevezetesen plimuttal, langthannal, valamint fehér és fogolyszínű wyadotteval, és rhodeislanddal. Sok színváltozatban fordul elő. A nemesítők a fehér, a sárga, a kendermagos és a fogolyszín megrögzítésén dolgoznak. Tojástermelése igen jó, nagy fehér- és barnahéjú tojást tojik, a szerint, hogy milyen fajtával lett nemesítve. A tojások kíváló ízűek, hústermelése is elsőrendű.

A nagy orosz birodalomnak több érdekes parlagi tyúkváltozata van, amelyek közül a legismertebb az orlovi tyúk, amely nevét Orlov kormányzóságtól nyerte. Őse valószínűleg a maláji tyúk volt, amelyet később szakállas tyúkká tenyésztettek ki.

Igen különös és valószinüleg az embertől függetlenül és minden hozzájárulása nélkül keletkezett fajta a klutt- vagy klumptyúk, amelyet magyarul faroknélküli tyúknak neveznek. Valószínűleg Kínából származik, ahonnan legalább 300 évvel ezelőtt áthozták Európába, ahol főleg a nyugati országokban sok kedvelőre talált. Némely tudós ezt a be nem osztályozott fajtát, önálló vad fajtának tartja és Ceylon-szigetéről valónak mondja és Gallus eccaudatusnak, vagyis faroknélküli tyúknak nevezi el. A legfőbb és jóformán egyedüli tulajdonsága, amely a többi tyúkfajtától megkülönbözteti az, hogy a gerincoszlop utolsó csontja a pygostytium, amely a tyúkféléknél az utolsó farkcsigolyák összenövéséből keletkezett, az náluk hiányzik, emellett még két-három csigolya elcsökevényesedett, vagy egészen eltűnt, minthogy pedig a farokkormánytollak ezzel a hiányzó farkvéggel szoros összefüggésben vannak, azért ezek is elesnek ennél a fajtánál. Egyébként az e fajta keretébe tartozó változatok igen kevés közös tulajdonságot tudnak felmutatni: a nagyság és a testtartás igen különböző, előfordulnak nálunk a tyúkfélék összes színváltozatai az összes lehetséges rajzokkal. A taraj egyszerű vagy rózsás, előfordulnak fél vagy egész bóbiták, szakállasok és szakálltalanok, síma lábszárúak és tollaslábszárúak, amelyek egyébként hosszúak vagy rövidek lehetnek. Mindezekből arra is lehet következtetni, hogy ez az eltorzulás – hiszen másról nincs szó – előfordulhat minden fajtánál és változatnál.

Azt mondják, hogy a faroknélküli tyúkok kakasai különösen bátrak és veszekedők, de erre a feltevésre nincs alap, éppen úgy, mint arra a babonára sem, hogy e fajta kakasainak pusztán azok jelenléte megvédi a tyúkokat és csibéket a ragadozó madarak és patkányok támadásától; az is babona, hogy ahol tiszta fehér, vagy tisztán fekete faroknélküli csibék vannak, onnan elmenekülnek a patkányok.

A borzastyúk szintén be nem osztályozott fajta. Jellemző sajátossága, hogy tollai nem testhezállók, még az első- és másodrendű evezőtollak sem. A taraj rózsás, a lábszárak sötétszínűek. Bechstein, aki tenyésztette ezt a fajtát, azt mondja és minden valószínűség szerint igaza is van, hogy a borzas tyúkoknak ez a tulajdonsága valamilyen betegség következménye, mert ennek a fajtának az egyedei sohasem olyan egészségesek, mint más tyúkok. A betegség következtében beállott tollelváltozás azután ivadékról-ivadékra átöröklődik.

A selyem-, gyapjas- vagy szőrös tyúk, amelyet azelőtt japán tyúknak is neveztek, Japánból vagy Kínából származik, ahonnan már a XVI. században került Európába. E szinte be nem osztályozott fajtának az a sajátsága, hogy a tollazata gyapjas, avagy szőrszerű, vagyis a tollszárak nem kemények, hanem puhák és egyáltalán nem rugalmasak, a tollzászló egyes ágacsain hiányzanak a horgocskák, úgyhogy nem tudnak zászlóvá összetagozódni, aminek következtében ezek a tyúkok nem tudnak repülni. A csőr meglehetősen kicsiny, a taraj rózsás és mögötte bóbita helyezkedik el. Az áll- és füllebenyek hosszúak és lecsüngők, a lábszárak rövidek és tollasok, a hátsó lábujj, mint a dorking tyúknál dupla. A taraj-, áll- és füllebenyek, az egész felbőr, még a csontos testrészeken is, violásfekete, mintha tintával volna átfestve, a tollazat színe azonban teljesen független ettől,mert vannak fehér, fekete és tarka változatok. Bechstein említi, hogy az ő idejében vándorkomédiások mindenféle mókára használták fel ezeket a tyúkokat és azzal akarták a népet megtréfálni, hogy házinyúl és tyúkkeresztezésből eredő basztardoknak mondták.

A sziámi selyemtyúk önálló fajtának tekinthető, amelynek hazája Malakka. A taraj egyszerű, oldalt lehajlik; a taraj-, áll- és füllebenyek, valamint a felbőr is rendes színezetű. Legtöbbnyire hófehérek, bár fordulnak elő más színváltozatok is; néha viselnek a fejen tollcsokrot, néha nem. A kínai selyemtyúknál a fehér tollak inkább gyapjasak, mint egyenesek, vagyis selyemszerűek, úgyszintén nagyobbak, mint a sziámi selyemtyúkok. A fekete törpe selyemtyúkok igen kicsinyek, tollazatuk igen finom és selyemszerű, a taraj vörösesfekete, a füllebenyek világosbarnák, zöldes árnyalattal, a lábszárak tollasak, a lábujjak száma öt, a bőr színe még a csontos részeken is fekete. Alakban, dacára kicsinységüknek, cochinchinához hasonlítanak.

A mór- vagy néger-tyúkoknál a taraj-, az áll- és füllebenyek, a felbőr még a csontos testrészeken is kékesfekete, tollazat pedig bársony fekete.

A bantamok vagy törpe-tyúkok csoportját Baldamus két alcsoportra osztja és pedig a tulajdonképpeni bantamokra és a viador-bantamokra. A bantamok abban egyeznek meg, hogy testük igen kicsiny, alakjuk, tollazatuk pedig egyébként igen különböző. Állítólag messze keletről, Japánból és Kínából származnak és már a régi görögöknél és rómaiaknál ismeretesek voltak.

A tulajdonképpeni bantamoknál Baldamus nyolc alfajtát különböztet, amelyek közt a legelső az egyszínű fekete. Csőrük fekete, vagy sötét szaruszínű, a taraj rózsás, az arc és az áll-lebenyek ragyogó fehérek. A lábszárak sötét kékesfeketék, csaknem egészen feketék, a tollazat színe sötétfekete, zöldes cserfénnyel. Az egyszínű fehér bantamok csőre fehér, a taraj-, arc- és áll-lebenyek élénk, de sötétvörösek, a füllebenyek lehetnek vörösek, vagy fehérek. A tollazat színe hófehér. Van tollaslábú egyszínű fehér bantamváltozat is, amely egyik legrégibb változata a bantamoknak. Ezek az állatkák különösen kicsinyek; tarajuk egyszínű és fűrészelt vagy pedig rózsás. A farok sarlótollai szépen íveltek, a lábtollazat igen dús. A további alfajok nem egyszínűek, hanem a tollazaton bizonyos színezés és rajzolás észlelhető, a kakasok faroktollai között nincsenek sarlótollak. Ilyenek a sebright-bantámok, amelyeket Sebright angol baronet tenyésztett ki és nevezett el. Ezeket a szegélyezett tollú bantamoknak is nevezik, mert az összes tollak az aranybantamoknál a sárgásbarna alapon, az ezüstöknél a fehér alapon feketével vannak szegélyezve. Egyébként csőrük meglehetősen rövid, a taraj kettős vagy rózsás, az áll-lebenyek középnagyok, szépen legömbölyítettek, a füllebenyek középnagyok és símák. A farok csaknem egyforma nagy, úgy a kakasnál, mint a tojónál, legyezőalakú s meglehetősen magasan tűzött.

A japán bantamok chabo-tyúkok néven is ismeretesek és tényleg japán eredetűek, vagyis ilyen kitenyésztésűek. A chabo-tyúkok olyan típust képviselnek, amely egyedülálló és semmiféle más fajtánál vagy változatnál nem található. Alakjuk és tartásuk rendkívül érdekes: törzsük rövid és tömzsi lábaik rövidek és sárgák, a farok meredeken a nyak felé hegyes szög alatt törött, belőle rendszerint két hosszú enyhén ívelt sarlótoll áll ki, a többi faroktoll rövidebb és szintén enyhén ívelt, a nyak kissé hátrafelé áll, úgyhogy a nyak és a farok csaknem érintkezik; a taraj egyszerű, nagy, nem mélyen fűrészelt és egyenesen felálló, az áll-lebenyek hosszúak, a füllebenyek középnagyok. A tollazat színe és rajza igen különböző. Legjobban el vannak terjedve a fehérek, fekete farokkal (siro-chabo); vannak tiszta fehérek (ma-siro-chabo), kendermagosak, houdonszínűek vagy feketetarkák (butchi-chabo), aranytarkák (aka-chabo), chamois vagy teaszínűek (sha-cro-chabo), sárgák, feketék (shin-curo-chabo), arany-, ezüstnyakúak (curo chasa-chabo). Mindezeken kívül előfordulnak selyem-, borzas- és tollaslábú chabok is.

A törpe viadarok általában angol törpe viadarok elnevezés alatt ismeretesek. Rendkívül érdekes kis állatok, kicsiny törzzsel, hosszú és vékony nyakkal és lábakkal. Az ódivatú angol törpe viadarok csak annyiban különböznek a rendes viadoroktól, hogy jóval kisebbek. Az újdivatú törpék minden tekintetben utánozzák a modern kitenyésztésű viadorokat, csak oly kicsinyek és finom kitenyésztésűek, hogy az angolok tényleg büszkék lehetnek tenyésztési tudományuk ezen értékes eredményeire. Előfordulnak törpe malájok is, amelyek éppen olyanok, mint a nagyok, ellenben kicsinységüknél fogva rendkívül érdekes állatok.

Újabban csaknem minden fajtának vannak törpésített változatai. A legelsők voltak a tollaslábú törpék, ú. m. a törpe cochin, törpe brahma, de most már vannak törpe wyadotte, törpe plimut, törpe orpington, sőt törpe erdélyi kopasznyakú és törpe faroknélküli tyúkok is vannak.

Az elmondottakból látható, hogy a ma létező tyúkfajták kialakulásánál a céltudatos emberi kitenyésztésnek nagy szerepe volt és lesz a jövőben is. A multban az ember figyelme inkább a külső tulajdonságokra irányult, ú. m. testmagasság, alak, szín, rajz stb., most azonban inkább a gazdasági értékre, a tojás- és húsminőségre és mennyiségre fektetik a fősúlyt. A különböző tojóversenyeken egyre gyakrabban jelennek az évi 300 darab tojást tojó tyúkok. A ma létező tyúkfajták az idők során tehát át fognak alakulni és helyet fognak adni más, újabb és újabb fajtáknak.