Nemesfácán (Phasianus Linn.)

Ez a nemzetség Franciaország délkeleti részétől kezdve Európán és Közép-Ázsián keresztül egész Japánig és Formóza szigetéig el van terjedve. Erős csőrük középnagy, a vége felé boltozott; szárnyuk kerekített; leghosszabb a 4. és 5. evező. Farkuk lépcsőzetes, sokkal hosszabb, néha ötször olyan hosszú a szárnynál. Az elsőrendű evezőtollak közül az első jóval hosszabb a tizediknél. 16–18 farktolluk van. Bóbitájuk nincs, de a kakasok fültájának meghosszabbodott tollai egyes baglyok fülére emlékeztető szarvacskát alkotnak. A nemzetségnek mintegy 25 faját ismerjük.

A fácán (Phasianus colchicus Linn.)

Fácán (Phasianus colchius Linn.).

Színezete annyira tarka, hogy teljes, részletes leírását nem adhatom. Feje és nyaka felső része sötétzöld, gyönyörű, kék fémfénnyel; begye, melle, hasa, oldala vörhenyes gesztenyebarna, bíborszínű ragyogással s minden tollon fényes, fekete szegővel. Dolmánytollait a végük előtt fehér, félholdalakú folt díszíti, hosszú, foszlott farcsíktollai pedig bíborosan ragyogó, sötét rézvörösek. Evezőtollai barnán és rozsdasárgán sávozottak; a szürkés olajbarna kormánytollakon fekete keresztsávozás és gesztenyebarna szegélyezés van. Szeme rozsdasárga, a szeme körül lévő csupasz rész vérpiros, csőre világos sárgásbarna, lába vörhenyesszürke vagy ólomszínű. Hossza 80, szárnya 25, a kettő kiterjesztve 75, farka 40 cm.

A fácán eredeti hazája a Káspi-tenger környéke és Nyugat-Ázsia volt, de már emberemlékezet óta meghonosították Európában. A Kolchiszban lévő Phasis városból először Görögországba s innen fokozatosan egész Dél-Európába jutott el. Ma Németországban, Ausztriában, Csehországban, Magyarországon és Oroszország déli részén közönségesnek mondható, míg Olaszországban már ritkább. Spanyolországban igen ritka és Görögországban, ahol egykor olyan gyakori volt, most a kipusztulás fenyegeti. A kínai örvös fácánt (Phasianus torquatus Gmel.) sokkal később telepítették be Európába, de ma már ez is majdnem mindenütt meghonosodott és pl. Angliában olyan gyakran kereszteződött a közönséges fácánnal, hogy ott talán már egyik fajt sem találhatjuk ősi tisztaságában. Egyéb színeltéréseken kívül a fácántól fehér nyakörve is első szempillantásra megkülönbözteti.

Az összefüggő nagy erdőségeket valamennyi nemes fácán kerüli, de annál jobban szeretik a sűrű, bozótos ligeteket, különösen ha azokat termékeny mezők, rétek veszik körül és ott vizet is bőven találnak. Csakis az erdős vagy legalább is bokros vidéken érzik magukat otthonosan, ahol elegendő búvóhelyet találhatnak. A legtöbb inkább a magas hegyvidék lakója, az Alföldet kevés faj szereti. Fenyvesekbe nem szívesen mennek. A gabonaföldeket nem igénylik ugyan feltétlenül, de mégis igen szeretik őket.

A fácánosok közelében lévő gabonatáblákon nagyon érzékeny kárt okozhat. Egyes fácánfajok, melyeket az Északamerikai Egyesült-Államok nyugati partvidékén 1880 táján honosítottak meg, már 1896-ig annyira elszaporodtak, hogy a gabonaföldekre egyenesen veszélyessé váltak, úgyhogy a sajtóban is nagyon kimerítően tárgyalták azt a kérdést, vajjon nem nagyobb-e a kártételük, mint a hasznuk.

A fácánok állandó madarak; az egyszer kiválasztott területet nem hagyják el. Valamennyinek megvan az a szokása, hogy a költés után össze-vissza csatangol s ilyenkor olyan helyeken is találkozhatunk velük, ahol egyébként nemigen kerülnek szemünk elé. Hosszabb vándorútra már azért se vállalkozhatnak, mert szárnyuk tartós repülésre egyáltalán nem alkalmas. Érzékeik általában jól fejlettek, de képességeik már nem. Egymással csak addig férnek meg békességben, amíg a szerelem, illetve ennek nyomán a féltékenység fel nem pezsdíti vérüket. A párzási vágy azonban úgy a csapatokban elkeveredett, mint a szertejáró kakasokat annyira felizgatja, hogy aztán szinte se vége, se hossza a néha komoly következményekkel járó civódásoknak. A fácán sohasem szelídül meg teljesen, mert ápolóját más emberektől nem tudja megkülönböztetni és minden emberben ellenséget lát, akitől nézete szerint mindig félnie kell.

Egy-egy kakasnak többnyire egész háreme van; de azért olyan társaságokat is látunk, amelyekben a tojók mellett több kakas is van. A költés után persze a táplálékszerzés a legnagyobb gondjuk. Korán reggel és estefelé szoktak leginkább járni-kelni. A nap lenyugtával ők is nyugovóra térnek. Táplálékuk a legkülönfélébb növényi anyagokból áll, a magtól a bogyóig s a bimbótól a teljesen kifejlett levélig. Mellesleg rovarokat is fogyasztanak, azonkívül puhatestűeket, sőt kisebb gerinceseket is, melyek közül leginkább a fiatal békákat, gyíkokat meg kígyókat ritkítják.

Úgy látszik, hogy a vadon élő fácánok egynejűek, a kakas a költés egész ideje alatt hűségesen kitart párja mellett és a fiatalok etetésének, nevelésének, vezetgetésének a kötelezettségéből is kiveszi a részét. Ellenben a félig-meddig már háziállattá lett fácánok többnejűek. Egy-egy kakas – hacsak ezt a többi eltűri – 5–10 tyúkot is gyüjt maga köré. Féltékenység dolgában semmivel se marad el a többi kakas-félétől, vetélytársaival igen bátran, elszántan verekszik, de egyébként nem igen töri magát a gyönge nem kegyének elnyeréséért. Az igaz, hogy ennek is van párzási tánca, de ebbe sohasem melegszik úgy bele, soha nem válik olyan szenvedélyessé, mint pl. a fajdkakas. A párosodás után már rá se hederít a tyúkokra s egyáltalában sokkal kevésbbé keresi társaságukat, mint azok az övét; egészen kénye-kedve szerint, semmivel se törődve, kóborol az erdőben.

A párzás után a fácán egészen megváltozik. Míg egyébként alig hallhatjuk szavát s legfeljebb fáraszálláskor bízta az erdő visszhangjára erős, tyúkhangra valló „kokoko, kokoko”-ját, addig most nyakra-főre kiabál, de egyenesen útálatos hangon. Ha tyúk kerül a közelébe, akkor a krákogás után néha le is ereszkedik, hogy annak udvarolgasson; ilyenkor mindkét szárnyát kiterjeszti, behúzott nyakát a földre nyomja, sőt egypár tánclépésnek szánt ugrást is megkockáztat, amelyek azonban sohasem sikerülnek. Erre nekiesik a tojónak s ha az nem áll azonnal kötélnek, úgy elkezdi vágni, karmolni, mintha az nem kiválasztottja, hanem vetélytársa volna, melyet tűzzel-vassal ártalmatlanná kell tennie. A fácán a rokonfajok tojóival minden teketória nélkül párosodik s az ilyen frigyekből többnyire szaporodásképes korcsok is származnak. A Japánban élő, ragyogó zöldfényű tarkafácánnal (Phasianus versicolor Vieill.) való párosodás leszármazottai egyenesen gyönyörű madarak.

A fácántyúk a fészkének mindig valami sűrű, bozótos, csendes helyet keres vagy sokszor a felszökött vetésben, csuhusban, magas fűben keres otthont; itt sekély mélyedést kapar, melybe a közvetlen környékből kotor valami alomfélét s arra rakja 8–12 tojását, átlag 24–48 óránként. Ha a tojásokat elszedik, akkor többet is tojik, de ritkám 16–18-nál többet. A tojások kisebbek és kerekebbek, mint a közönséges tyúktojás és egyszínű sárgás zöldesszürkék. Mihelyt az utolsó tojást is letojta a tyúk, azonmód megkotlik s rendkívül kitartóan ül tojásain. Annyira szívósan kotol, hogy a legveszélyesebb ellenséget is egész közelre bevárja, mielőtt elmenésre szánná rá magát. Akkor se száll fel, hanem rendszerint gyalogszerrel hagyja ott a fészkét. Ha egy darabig el kell mennie a tojásaitól, az alomanyaggal, néhány falevéllel, fűvel betakarja azokat. A kedves, csinos tarkázású, ügyes kis csibék 25–26 napi kotlás után látnak napvilágot. Anyjuk csak addig babusgatja őket, amíg teljesen meg nem száradtak, mert akkor rögtön elvezeti őket a fészekről – máris legelgetni, kenyeret keresni. Kedvező időjárás mellett a fürge apróságok 12 nap mulva annyira megerősödnek, hogy már szálldogálni is tudnak és mihelyt fürjnagyságúra nőttek, – körülbelül háromhetes korukban – már az öregekkel együtt rendszeresen a fákra gallyaznak fel éjjelre.

A mai vadászgazdálkodás a fácánt csak ritkán hagyja kényére-kedvére, hanem segítő kézzel nyúl bele a szaporodásába. A tapasztalt ápolónak a fiatal fácánok felnevelése alig okoz nehézséget. Az igaz, hogy meglehetős körültekintést igényel, és igen fontos, hogy a csibék korának megfelelően legyen az ennivalójuk kiválasztva, de azért korántsem igényelnek oly csodálatos keveréktakarmányt, ahogyan azt egyes tenyésztők gondolják.

Alig van még tyúkféle, amelyiket annyi veszély fenyegetné, mint éppen a fácánt. Már az időjárás viszontagságai is igen sok áldozatot követelnek tőle, azonkívül a minden rendű-rangú ragadozó is igen erősen dézsmálja az állományukat. Leggonoszabb ellensége a róka, amelyik éppoly rendszeresen vadászik rá, akárcsak az ember, azzal a különbséggel, hogy ez minden legcsekélyebb kínálkozó alkalmat sokkal jobban ki tud használni, hogy a jó pecsenyéhez hozzájusson. A fiatalok sorait a nyest-félék meg macskák szokták alaposan tizedelni, a tojások közül pedig igen sok a sündisznónak meg patkánynak esik áldozatuk. A héja, karvaly, kánya, rétihéja se marad tétlen, sőt néha még a nehézkes, egyéként igen hasznos ölyv is felszed egy-egy csibét, nem is szólva a szürke varjak, szarkák és mátyások tolvajbandájáról, amelyek szintén sok fácáncsibét pusztítanak. A fácán szaporasága azonban kedvező viszonyok között mindig ki tudja pótolni ezeket a veszteségeket.

A fácán Magyarországon tudvalevően nem ősi, hanem betelepített madár, de meghonosodásának időpontja ismeretlen. Egyik legkorábbi madártani forrásunk, Bél Mátyás 1735-ből származó híradása szerint, akkoriban már teljesen meghonosodott nálunk, tehát már jóval korábban történt a betelepítés. Grossinger 1793-ban azt írja, hogy főleg a Dunántúlon már igen gyakori. Jelenleg is itt van a legtöbb. A fácán állandó madár, amely legfeljebb olyan területekről szokott elkószálni, amelyek nem felelnek meg az igényeinek. Gazdaságilag nem jelentéktelen, mert igen sok rovart pusztít; cserebogaras esztendőkben jelentékeny mértékben fogyasztja ezeket a veszedelmes kártevőket. Gazdasági jelentőség szempontjából leginkább a fogollyal lehet összehasonlítani. Életmódja révén is hasznos, de még inkább külföldre is szállított kedvelt pecsenyéje miatt, úgyhogy minél nagyobb mennyiségben való tenyésztése az ország érdekében való. Megemlítendő még, hogy az eredetileg meghonosodott fácán mindinkább ritkul és folyton nagyobb számban tenyésztik az örvös fácánt. A kettőn kívül még számos fajjal próbálkoztak, de eddig ez a kettő vált be legjobban.

Vadászati tilalmi ideje február 1-től szeptember 30-ig tart.

A királyfácán (Phasianus reevesi J. E. Gray)

Királyfácán (Phasianus reevesi J. E. Gray.).

A kínaiak „gyejki”-nak, azaz nyílfarkú tyúknak nevezik. A legnagyobb fácán-félék egyike; hossza 2.1, farka 1.6 méter. Feje teteje, a fülét takaró tollak s széles nyakörve fehér; feje oldala s elül szélesedő mellpántja fekete; dolmánya, farcsíkja s a mell oldala s elül szélesedő mell sárgák, fekete szegéllyel; a mell alsó részén, továbbá az oldalak fehéresszürke tollain szívalakú keskeny fekete folt és kívül széles rozsdaveres szegély van. A hastollak barnásfeketék; a feketebarna szárnyfedőkön világosabb peremmel. Ez a perem viszont vörösbarnán van szegve; az aranysárga evezőtollak keresztsávozása barnásfekete, az ezüstszürke farktollak feketén szegett, piros foltokkal sávozottak; a kormánytollakon széles, aranysárga szegés van. Szeme vörhenyes, csőre és lába szarusárga.

A királyfácán hazája a Pekingtől keletre és északra lévő hegyvidék, valamint azok a hegyláncok, amelyek Senzit-t Honantól és Hupé-t Szecsvántól elválasztják.