Az angol kultúrsertésfajták

A XIX-ik század elején az előbb említett okok behatására Angliában részint tenyészkiválasztás segélyével (selectióval, beltenyésztéssel, fiatalkori dús etetéssel stb.), részint különféle keresztezésekkel új sertésfajták álltak elő, melyek nagy teljesítőképességükkel (gyors fejlődés, szaporaság, hízódalmasság, nemes testformák stb.) – amit a németek Leistungnak hívnak – az összes eddig ismert sertésfajtákat felülmúlták. A sertéstenyésztést felkapták a nagybirtokosok és főurak és sportszerűen űzték. Az emberiség haladásának egyik legfőbb rúgója: a divat jött közbe és az angol arisztokrácia, élén a királyi házzal, rávetette magát – költséget nem kímélve – a sertéstenyésztésre. Versenyeket, kiállításokat rendeztek és nagy díjakat tűztek ki a legszebb és legnagyobb súlyú sertésekre, mint azt addig csak a lóversenyeken szokták a leggyorsabb futó lovakra.

A tenyésztők versenyeztek egymással a test hosszúságával, magasságával és nagy testsúlyak elérésével. 1873-ban Chesterben egy kiállításon az I. díjjal kitüntetett Lancashire fajta koca nyomott tenyészconditióban kb. 525 kg-ot, ami addig soha nem hallott súly volt. Jellemző az angolok sportszerű sertéstenyésztésére, hogy egy ízben egy vásárolni akaró német tenyésztő azt kérdezte az egyik nevesebb angol sertéstenyésztőtől: – Mennyit nyomnak az ön süldői 8 hónapos korban?

Amennyit ön akar, annyit fognak nyomni! – felelte az angol, célozva ezzel arra, hogy a modern angol sertést már fiatal (süldő) korában is, olyan testtömegre tudja „feltrájbolni”, amennyire akarja.

Angliában így pár évtized alatt sokféle sertésjelleg és új fajta keletkezett úgy, hogy majdnem minden nagyobb tenyésztőnek és vidéknek volt valami speciális fajtája. A keresztezésekre nemcsak a kínai fajtákat használták fel, hanem behozták a nápolyi, andaluziai, portugál stb. fajtákat is (amiket „román sertés” név alatt már ismerünk) és a régi angol őshonos fajtáikat ezekkel keresztezték és fiatalkori dús etetéssel, majd vérfertőzésig menő beltenyésztéssel alakították őket át hosszú évtizedek türelmes, fáradságos munkája révén olyan kitartással, amire csak a sportszerűséget kedvelő angol képes.

Bakewall hírneves angol tenyésztőről például azt írták: „Oly művésziesen tudja az állatok formáit kihozni, mintha szobrász véste volna ki őket és lelket lehelt volna beléjük. Az ő állatai olyan megdöbbentően egyformák, mintha egy öntődéből kerültek volna ki.”

Az angol újfajtájú sertéseket, ha rendszerbe akarnánk foglalni, akkor megkülönböztetnénk színre nézve: tarkákat, (Gloucester, Wessex saddleback), fehéreket (Suffolk, Lincolnshire, Yorkshire, Ulster stb.), feketéket (Berkshire, Cornwall, Essex stb.) és téglavörös (Tamworth) színűeket. Testnagyságra nézve: nagy fajtákat (large breed), közép fajtát (middle breed) és kicsit (small breed). A nagytestű fajták közül megemlítendők a fehér Yorkshire (large white), a fehér Ulster, a fehér Cumberland, és a fehér Glamorgan, a fehér göndörszőrü (a mi mangalicánkhoz nagyon hasonló külsejű) Lincolnshire, a fekete Cornwall, a feketetarka (foltos) Gloucester old spot fajta stb., a középnagytestű fajták közül : a fehér közép Yorkshire (middle white), a fekete Berkshire, a téglavörös Tamworth, a feketetestű örves (derekán fehér sáv) Wessex Saddleback, a Dorset, stb.

A kistestűek közül a fekete Essex, a fekete Western, a feketetarka Sussex, a fehér Sussex, stb.

"Walton King David" Anglia egyik legszebb és többszörös champion díjjal kitüntetett Yorkshire kanja.

Gloucester old spots angol sertés.

Angol Berkshire sertés. Dorner könyvéből.

Wessex saddleback angol sertés. Dorner könyvéből.

Az angol azonban összeköti a sportszerűséget a praktikussággal. Mint sok szalonnát (bacon-t) fogyasztó nép eleinte arra törekedett, hogy gyorsan fejlődő és gyorsan hízó anyagot állítson elő. Ezt el is érte, mert például a kistestű fajták egyéves korukra úgy meghíztak, hogy hasuk a földig ért és alig tudtak mozogni. Később azonban a puha tartás és forszírozott etetésnek mutatkoztak az egészségrontó hátrányai is és a sertések elbetegesedtek, elpuhultak, meddőkké és rossz malacnevelőkké váltak úgyhogy tenyésztésük ráfizetéssel járt, így sokan abba is hagyták tenyésztésüket.

Az 1880-as években azonban a tejgazdaságok fejlődésével ismét új irányba terelődött a sertéstenyésztés, a tejhulladékok (lefölözött sovány tej, savó, író) értékesítésével. Ezen kiváló sertéstakarmány feletetésére nem zsírt, hanem sok, finomrostú, kevés szalonnájú húst termelő, tehát fiatalkorban gyorsan fejlődő fajtákra volt szükség, hogy 8–10 hónapos korban mind 70–80 kg súlyú sonkasüldők legyenek levághatók. Ebben az időben ugyanis a kultúra fejlődésével és a vagyonosodás erősödésével az intelligens közönség étkezési igénye is megfinomodott és nem a zsíros, hanem a borjúhúshoz hasonló világoshalványpiros soványabb sertéshúst kereste és fizette meg.

Ekkor tört előre a középnagy és a nagytestű Yorkshire sertésfajta, melynél el lehet érni azt, hogy 6–7 hónapos korára 70–80 kg-os súlyban, mint sonkasüldő kerülhessen levágásra. 8–10 hónapos korában már eléri a 130–150 kg-os súlyt és mint tenyészállat már 10 hónapos korban tenyészérett, azaz 12–14 hónapos korára már malacokat hozhat, tehát a beléjefektetett pénzt gyorsan forgatja meg.

Ekkor már a sokféle fajta kiment a divatból és a legtöbben a fehér Yorkshire kétféle típusát kezdték meg tenyészteni. De nemcsak az angoloknál tört előre az angolok által nem Yorkshire-nek, hanem large whitenek (nagy fehérnek) és middle white-nek (közép fehérnek) hívott tartásfajta, hanem –mint látni fogjuk– az egész kultúrvilág ide zarándokolt, hogy abból a fajtából szerezzen magának tenyészanyagot és odahaza levő fajtáját vele nemesítse. A nemesítés alatt gazdasági szempontból nemcsak a szép, tetszetős testformákat kell érteni, hanem a gyorsfejlődő képességet, a nagy szaporaságot (14–20 malac egy ellésre), a kifejlődött (1 1/2 éves) korban elérhető nagy testsúlyt (250 kg) és a sok finom húst termelő tulajdonságot is.

"Walton King David" Anglia egyik legszebb és többszörös champion díjjal kitüntetett Yorkshire kanja.

Alig van ma Európában kultúrállam, melynek sertésanyaga átformálásában a Yorkshire-nek szerepe ne volna, és hogy ez mily kitünő állatanyag, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy trópusi vidékektől fölfelé északra, Svéd és Norvégiában, de még Szibériában is sikerrel tenyésztik nemcsak tisztavérben, hanem az ottani régi sertésfajtákkal keresztezett állapotban is.

Ma Angliában a sokféle régi sertésfajta csak egyes kisebb, távoleső vidékeken van meg, hol a lakosság tradicionális érzésektől ösztönözve, megmarad az ottani lokális szükséglet kielégítésére a régi sertésfajtánál, de a londoni élelmipiacra és világkereskedelembe legfőképpen a Yorkshire sertés és annak hústermékei jönnek. Midőn 1928. év őszén magyar tenyésztők részére Yorkshire tenyészanyag bevásárlására Angliában jártam, ott találtam cseheket, németeket, dánokat, svédeket, franciákat, amerikaiakat, japánokat – sőt az orosz szovjet kiküldötteit is – jeléül, hogy ma is Anglia az ősforrás, honnét az egész világ tenyészanyagot merít.

A nagytestű és középnagytestű fehér Yorkshire sertésfajtán kívül ma Angliában még elég elterjedten tenyésztik a fekete Berkshire és a Cornwall fajtákat, a fehér göndörszörű Lincolnshire fajtát (mely inkább zsírt, mint húst termelő fajta), egyes vidékeken a Wessex Saddleback-et, a Gloucester old spots-ot, és néhány nagytestű laffogó fülű fajtát, az Ulstert, a Cumberlandot és a Glamorgant.

Régebben a Yorkshire-nek erősen behajlott orrcsontja, „mopszfeje” volt, sőt ezt szerették. Ma azonban ezt már hibának tartják és a gyengén benyomott konkáv orrhátat és inkább az egyenesebb fejalakulatot keresik, mert ez jobban lélegzik az orrán és jobban is tud túrni. A közép Yorkshirenál még gyakran látunk erősebben benyomott orrhátat, de ezt még ma is fajtajellegnek tekintik.

A Yorkshire teste olyan, mint egy hurka, azaz hengeres, széles, léniaegyenes hátat, széles mart, dongás mély mellkast, „bricsessz-szerű” sonkákat, széles fart, középhosszú lábakat, élénk „stramm” kilépést és járkálást keresünk nála, tisztafehér, rövid, sűrű finom szőrt, embertestszínű, foltnélküli bőrt, és előre és oldalt szétálló középnagy, kis lapátszerű füleket. A szemek világossárgák. Ha a szem kék (csókaszem) vagy gyűrűs (ringlis) az már a magyar állatkiállításoknál egyaránt kizáró ok, mert vagy degeneráltságnak, vagy beltenyészettségnek a jele. Hasonlóan tenyésztési hibának számít, ha a szőrözet a maron és háton tarajszerűen megnő, vagy ha a faron szőrcsiga (wirbli) van, mert a sörtetaraj durvaság jele (a vaddisznónak való), a szőrcsiga pedig a mi klimánk alatt (az erős napsütés mellett) a bőr kicserződését, az ekzemásodást könnyíti meg. Hasonlóan hiba, ha a bőr ritkán van szőrrel fedve és kopasz, mert ez túlérzékeny bőrrel jár, ami a mi magyar klimánk alatt a bőr kicserződésével jár ha erős napsütésben jártatjuk legelőre.

Fontos az, hogy a kocánál 7+7=14 csecsbimbót találjunk, mert a sok csecsbimbó a szaporaság jelző tünete (a vaddisznónál van 10 csecsbimbó). Vannak kocák, melyeknek 16 csecsbimbójuk is van.

A Yorkshire nálunk is erősen el van terjedve és a tenyésztők külön törzskönyvelő egyesületbe vannak tömörülve. Az Országos Magyar Gazdasági Egyesület tavaszi állatkiállításain a sertéscsoportnál a városi lakosság is érdeklődéssel tolong a ketrecek előtt, hogy ezekben a szép állatokban gyönyörködjék. A Yorkshire okos, szelíd állat, mely magán viseli a kultúra bélyegét. Az őt gondozó kanászt nem is hívják így; hanem sertésmesternek” (az angolok Swine-master-nek és a németek Schweine-Meister-nek), mert nem ostorral kell vele bánni, mint a durva parlagi sértéssel, hanem szép szóval és cirógatással.

Cirkuszokban gyakran látni idomított Yorkshireket. Angliában látni hölgyeket, kik selyempántlikákkal fölcicomázott York-malacot vezetnek sétálni a Hyde-Parkban és odahaza asztalról, tányérról etetik a tanulékony állatokat. XI. Lajos francia király búskomorságban szenvedve, csak akkor tudott nevetni, ha néhány betanított angol malacot fölcicomázva bevitték szobájába és dudaszóra előtte táncoltatták. Volt azonban az 1830-as években Franciaországban, az Oise département-ben egy „disznó-enthuziaszta” is, Regničre Grimaud márki, aki embergyűlölő lévén, kastélyába vonult vissza és csak szappannal mosott, szalagokkal fölcicomázott, betanított malacaival „társalgott”, velük aludt és evett. A furcsa márki úgy tisztelte a sertés nemet, hogy ha sétái közben az úton disznóval találkozott, hódolattal emelte meg kalapját. A márki azután örököseit is megtréfálta, mert végrendeletében vagyonát nem rokonainak, – hanem kedvenc malacainak hagyományozta.

Ezen nem is lehet oly nagyon megütődni. A Yorkshireknél magam is láttam egy ízben egy külföldi állatkiállításon egy middle-white – első díjjal kitüntetett – benyomottorrú kant, melynek nyakán lógott selyemszalagon a kiállítási „monéta” (az éremdíj). Szembenézve tényleg úgy nézett ki ez a kan, mint egy kövér, szélesfejű frakkos ember arca, a bálrendező szalagjával a nyakában. Magam is ismertem egy angol úrinőt, ki kiállításra küldött York-malacait szappannal és champoonnal mosta, kefélte, hogy azok valósággal ragyogtak. Ez Angliában manapság szokásos is. A mult évi OMGE tavaszi állatkiállítás alkalmával egyik Champion-díjat nyert magyar tenyésztő nemcsak szappannal mosatta meg York-jait (amit ma már nálunk a legtöbben megtesznek), hanem rózsaszínű puderrel is beporoztatta őket. Ezt most – miután nagy tetszést aratott – már az idén többen követni fogják. A kultúrállat tehát élénken demonstrálja a kultúrember szokásait is.

Az angol sertések általában szelíd természetű állatok és sokszor meglepő intelligenciát árulnak el. Az 1928. év őszén Angliából importált Yorkshire-kanok között két helyen (báró Kornfeld felsőireghi uradalmában és Deutsch örökösök pázmándi bérgazdaságában) láttam azt, hogy a rekeszébe zárt kan únja magát és szórakozni kíván a hosszú, nagy istállóban. Ruganyosan fölemelkedik a 150 cm magas rekesz tetejére és keresztberakott első lábára támaszkodva (mint mi emberek az ablakpárkányra), kíváncsian nézeget körül, hogy mi minden történik az istállóban. Sajátságos röfögéssel kísér minden zajt és látható érdeklődéssel kíséri az etető emberek jövés-menését, mint a körülötte levő rekeszekből a szoptatós kocák felől jövő hangokat. Ha elfárad, akkor fejét a korlátra támasztja és csak szemeinek forgása árulja el kíváncsi érdeklődését. Sokszor félóráig is kíváncsiskodik és akkor – bizonyára a közel 200 kilós nagy test súlyától elfáradt hátsó lábairól jövő figyelmeztetésre – leereszkedik és körülsétál a tágas boxban, hogy nemsokára ismét kinézzen a folyósóra. Az ireghi kannak valóságos tyúkszemei nőttek már az első lábain azon a helyen, hol a betonkerítésre támaszkodik velük.

Az angol sertés bizalommal közeledik az ember felé, mert benne nem urát és parancsolóját, hanem gondozóját látja. Ha a szakértő egy nagyobb tenyészetbe lép, rögtön meglátja az állatok viselkedéséből azt, hogy a kanász hogyan bánik az állatokkal? A durva embernél az állat bizalmatlan az idegen iránt is, míg jó bánásmódú gondozó személyzetnél a disznó meghagyja magát fogni, szelíd mint a bárány és odatartja a hátát, hogy megvakartassa magát, mert ezt nagyon szereti. Mindennemű sertés szeret vakarózni és miután a hátát nem tudja sehol odadörgölözéssel megvakarni, így a szelíd bánásmódhoz szokott állat (főleg, ha a kanász erre reászoktatta) mintegy odakínálja magát. Az ipari hízlalótelepeken külön behajlított recés vakaródzó vaspántokat szegelnek föl az oszlopokra, hogy a hízódisznók ahhoz dörgölőzhessenek és bőrükre tapadt piszkot és a szőrvedléskor a kihulló téli szőrt azokon kidörzsölhessék, mert azután megnyugodnak és jobban híznak (főleg a sűrűbb és hosszabb szőrű mangalicák), mivel a viszketés érzete ezután már nem nyugtalanítja őket.

Csodálatos azonban az, hogy éppen ezen szelídebb természetű fajtáknál gyakori a „kannibalizmus”, azaz azon perverz szokás, hogy megeszik az újszülött malacaikat. Erre egyesek azt mondják, hogy az visszaütés a vad ősök természetére. Pedig éppen ellenkezőleg van ez, mert éppen a vaddisznók a legjobb anyák és azt még egy vadásztól sem hallottam, hogy a vaddisznó megette volna szopós malacait. Úgy látszik tehát, hogy az állatnál éppen a kulturáltság váltja ki a perverzításokat, amint pl. az ezüstróka tenyésztésnél is nem ritka eset, hogy a fogságban (farmokban) nevelt róka megeszi újszülött kölykeit.

A kultúrsertéseknél is előfordul azonban az, hogy egyes állatokon nem fog a jó szó, sajátságos vad természet rejlik bennük és nemcsak harapósokká válnak, de még az embert is megtámadják. Dr. Stadler máriatelepi tenyészetében volt egy Yorkshire kan, amelyik nemcsak az idegen embert, de saját gondozó kanászát is megtámadta (noha ez a legritkább eset az állatnál), pedig az öreg kanász jól bánt a disznókkal. Végre is a különben szép és kiváló állatot időelőtt ki kellett mustrálni a tenyésztésből, nehogy csonka agyarával (melyek harapófogóval le lettek csípve) felhasítsa az öreg kanásznak hasát vagy lábát.

Az 1900-as években Kolozsváron tartott állatkiállításon történt az a ritka eset, hogy egy mangalica tenyészkan éppen a bírálat alatt, mikor a zsüritagok ott állottak, fogait csattogtatva, nekiment az uraknak és csak az előrohanó kanászok tudták őket megmenteni, hogy szaladás közben hátulról föl ne hasogassa lábszáraikat.