Fácántyúk (Gennaeus Wagl.)

[Régi neve: Eupocomus.]

Törzsük nyúlánkabb, csőrük meglehetős gyenge; lábuk nem nagyon magas és sarkantyús. Kerekített szárnyukban az evezőtollak hasonló hosszúságarányt mutatnak, mint az előbbi nemzetségbeliek. 16 tollas farkuk középhosszú és háztetőalakú; pofájuk csupasz, bibircsókos, színezetük általában szép. A kakasoknak foszlott-tollú bóbitájuk van.

A fácántyúk (Gennaeus muthura Grag)

[Régi neve: Euplocomus melanotud.]

Ez a madár, melyet az indusok kirriknek hívnak, felül fényes feketék. Szeme barna, csőre halvány szarusárga, csupasz pofája élénkpiros, lába szaruszürke. Hossza 60, szárnya 22, a kettő kiterjesztve 72, farka 26 cm.

Hazája a Himalája keleti része. A szabadban való életmódjáról nem sokat tudunk. Azonban Davison és különösen Oates egy igen közeli rokonáról, a csíkos fácántyúkról (Gennaeus lineatus Vig.)-ról meglehetős részletes megfigyeléseket közöltek. Oates Pegu felső részén figyelte meg ezt a fajt. Ezen a vidéken, ahol a sziklás meredek, magas fűvel benőtt helyeken szokott búvóhelyet találni, s a lapos, csaknem fűnélküli bokrokkal meg alacsonynövésű fákkal benőtt hordalékterületeken legelészni. Az öreg kakas igen sajátságos képet mutat. A fűben való mozgása közben csak a farkát látjuk, s első pillanatban önkénytelenül is azt hisszük, hogy valami ismeretlen sündisznóféle, borz vagy más valami emlős van előttünk; amellett kiabálása is igen hasonlít a cibetmacskák hangjához. A fácántyúk-félék igen gyorsan futnak, s főleg egyik orchidae-faj hajtásával élnek, mely igen lédús s így sokáig megvannak víz nélkül.

Ez a madár Peguban hol ritka, hol gyakori, a szerint, hogy a vidék lapályos-e, vagy hegyes. Fenn a hegyek között olyan közönséges, hogy egy délelőttön tucatra valót is játszva csővégre keríthetünk, és még az útról se kell letérnünk. A megmunkált vidéket kerüli s ahol legel, lehetőleg sűrű búvóhelyet is kíván. Legelni is egyedül vagy párosával jár. A fiatal orchidea-hajtásokon kívül rovarokat is eszik és pedig főleg hangyát meg termeszeket. Az utóbbi különben az egyetlen eleség, amelyen fogságban eltartható.

Március elseje körül kezd tojni, s a hónap végén már a fiatalok is tojnak. A kakasok csak ebben az időben csapják szárnyukkal azt a furcsa zajt, ami annyira jellemző a fácántyúkokra. A csibék a tojásból való kikelésük után rögtön jól futnak. Szinte bámulatos, hogy milyen gyorsan el tudnak tünni.

Az állatkertben tartott fácántyúkok alól el szokták venni a tojásokat, s házityúkokkal költetik ki azokat. A csibék 24–25, sőt néha csak 26 nap alatt kelnek ki, igen kedves, fürge, ügyes jószágok; általában úgy viselkednek, mint a közönséges csirkék, de elég vadak és félénkek. A fácán minden tulajdonsága bennük is megvan, sőt ügyesség, okosság és termékenység tekintetében túl is tesznek rajta. Véleményem szerint az idő viszontagságai iránt sem annyira érzékenyek. Színezetük is igen jól beleillenék a mi erdeinkbe, és az anyamadarak gondossága nélkülözhetővé tenné a csibék mesterséges felnevelését. Minden bizonnyal érdemes volna velük kísérletet tenni. Megjegyzem, hogy az eddig megkülönböztetett fajok úgy legközelebbi rokonaikkal, mint az ezüstfácánnal is párosodnak s a kereszteződésből származó korcsok is szaporodásképesek.

Az ezüstfácán (Gennaeus nycthemerus L.)

Ezüstfácán (Gennaeus nycthemerus).

Ez is a fácántyúkok közé tartozik. Fejdísze jókora lelógó s ékalakúan megnyúlt bóbita; farka tetőalakú; a fark középső tollai oldalt nem kunkorodnak kifelé, csak kissé lefelé. Feje hátsó részén lévő bóbitája fekete, nyakszirtje és nyaka felső részének eleje fehér, s ugyanilyen színű testének többi felső része is, mindenütt keskeny zegzugos, hullámos keresztvonalkázással. Alul acélkékes színben ragyogó fekete; evezőtollai fehérek, igen keskeny keresztbe futó fekete szegéllyel és egymással párhuzamos széles keresztsávval. Fehér farktollai hasonlóképpen sávozottak és pedig kifelé mindig szélesebben, határozottabban. Csupasz pofája élénk vérpiros. Szeme világosbarna, csőre kékesfehér, lába korallpiros. Hossza 110, szárnya 36, farka 67 cm hosszú.

Nem tudjuk, hogy mikor kerültek Európába az első élő ezüstfácánok, de feltehetjük, hogy az semmi szín alatt se történt a XVII. század előtt, mert a XVI. század szakírói, mint pl. Gesner, egyáltalában nem említik ezt a szép és feltünő madarat. Hazája Kína déli része, észak felé egészen Fokien-ig és Csekiangig. Ősi, szabadon élő állapotban már csak igen kevés helyen fordul elő, azonban egész Kínában és Japánban megszelídített állapotban mindenütt tenyésztik. Európában egyszerű ápolás mellett is igen jól tenyészik, és pedig úgy a szabadban, mint a majorudvarban, vagy akár valami nagyobb ketrecben. A középeurópai erdőkben is próbát tettek a meghonosításával, ennek azonban, sajnos, nem volt meg a kellő sikere, mert a kakas messzire virító világos felső része miatt mindenféle ragadozónak szemet szúr s hamar áldozatul esik, a mellett ez a kakas veszekedő természeténél fogva minden más erdei tyúkfélét elzavar a háza tájáról, különösen a nálánál sokkal hasznosabb nemes fácánt.

A tyúk 10–18 egyszínű vörösessárga, vagy sárgásfehér tojást rak. Ha tojásait meghagyják, akkor nagy odaadással költi ki azokat. A 25 nap mulva kikelt csibék legzsengébb korukban szívesebben veszik a rovartáplálékot, később mindenféle zöld növényrészt esznek; végül keményebb dolgokat se vetnek meg, így a szemes takarmányt, gabonát se. A káposzta, saláta, gyümölcs egyenesen csemege számukra.

Pecsenyéje éppen olyan kitünő, mint minden más fácáné, de valóban jóízű csak akkor lesz, ha a madár valamelyest szabadabban van tartva, legalább is annyira, hogy valami nagyobb udvaron, kertben kénye-kedve szerint mozoghat.