A román jellegből alakult kultúrsertést tenyésztő államok

Előbb már említettük, hogy Európa déli részén, a Földközi-tenger-menti államokban és az Adria vidékén az ibériai sertés volt régi időktől fogva elterjedve, melyet Nathusius a latinnyelvű tenyésztő népekről „román” sertésnek nevezett el. Ez a sertésjelleg Spanyolországban, Portugáliában és Olaszországban alakult ki bizonyos állandó jellegűvé, de országok és vidékek szerint másképp hívták.

Spanyol és portugál földön hispániainak, merinónak, az olaszoknál nápolyinak, majd casertaninak hívták. Vidékiek szerint alakja és színe változó volt, de főjellege a következő volt: Termete középnagy, csontozata könnyed, finom, feje könnyű, középhosszú, kissé benyomott orrháttal, fülei középnagyok, kissé fölfelé és vízszintesen előreállók, nyaka rövid, szőre fekete vagy szürkésbarna, finom, ritka, nyáron az állat majdnem kopasz. Az állat gyorsan fejlődik és könnyen hízik. Húsa finom és ebből készítik az olaszok az ő híres veronai salamuccijukat (6–8 százalék szamár- és lóhúst belékeverve!), melyre éppoly büszkék, mint az ő kedvelt casertáni sertésükre.

Olaszországban különben elég kevert a sertésállomány, de egyes vidékek szerint eltérő jellegűek is származtak, így a délolasz más, mint a felsőolaszországi. Nevezetesebbek: a milánói, piemonti, lombardiai, pármai, bolognai. Ezek nagyobbak, hosszabb testűek, nagyobb fülűek, mint a casertáni, romagnai, umbriai, toscanai jellegek. Az apuliai és a sziciliai megint durvább, szőrösebb és edzettebb, mert extenzíven tartják és legeltetik.

Újabban azonban Olaszországban is és a többi latinnyelvű államokban tért hódít az angol Yorkshire úgy, hogy a régebbi kevert állomány most már fehérebb és egyöntetűbb fehér angol jellegűvé változott.