Sólyom (Falco Linn.)

A nemzetség jellemzői az aránylag rövid fark és csűd. Legjellegzetesebb képviselője

A vándorsólyom (Falco peregrinus Tunst.)

Egész felső része világos palaszürke, sötét palaszínű s háromszögű foltokból alakult szalagokkal rajzolt. A homlok szürke, a fekete barkótól határolt torok, valamint a felsőmell fehérsárga, az alsómell, valamint a has fehéres, szürkés vagy vöröses árnyalattal, előbbi barnasárga sávozással és kerekded szívalakú foltokkal rajzolt, a has sötétebb harántfoltokkal szalagozott, amelyek kivált a végbél tájékán és a gatyákon felötlők. Az evezők palafeketék, a belső zászlón rozsdasárga, szalagszerű foltokkal, a kormánytollak világos hamuszürke szalagozással és az oldaltollak hegye sárgás szegéllyel. Az élő madár tollazata szürkésen futtatott. A tojó rendesen élénkebb színű, mint a hím. A vándorsólymot Afrikában, a kék Nílustól a Fokföldig az észrevehetően kisebb és sötétebb kisvándorsólyom (Falco peregrinus minor Bp.), Indiában a feketébb sahin (Falco peregrinus peregrinator Sundev.) és Ausztráliában a feketepofájú sólyom (Falco peregrinus melanogenys Gould) helyettesíti. Észak-Afrikában a berbersólyom (Falco peregrinus pelegrinoides Temm.=„Falco barbarus L.”) pótolja; kisebb termetű és tarkóján élénk barnavörös színű.

A vándorsólyom nagyon is rászolgál a nevére, mert majdnem az egész világot bejárja. Rendkívül széleskörű elterjedését megmagyarázza az a körülmény, hogy nem csupán az északi mérsékelt, hanem az északi hideg övet is lakja, sőt a sarkkörüli tundrán a leggyakoribb sólyomfaj, de telente kénytelen elhagyni ezt a költőterületét és délre vándorol.

A vándorsólyom – mondja Naumann – bátor, erős, rendkívül ügyes madár; erőteljes testalkotása és villámló szeme ezt első pillantásra elárulja. A tapasztalat bizonyítja, hogy a természet nem hiába ruházta fel oly borzasztó fegyverekkel és hogy azok használatában közeli rokonaival, a vadász- és kerecsensólyommal méltóképpen vetekszik.

A vándorsólyom túlnyomóan csak madarakat ragadoz. Minden szárnyasteremtménynek réme a vadlúdtól kezdve le a pacsirtáig. A foglyok és galambok közt a legborzasztóbb pusztításokat végzi; a récéket fáradhatatlan kitartással üldözi és még a védekezni tudó varjaknak is félelmetes ellensége: gyakran hetekig kizárólag belőlük táplálkozik.

A vándorsólyom kártételei igen jelentékenyek, mert nemcsak a saját szükségletéről kell gondoskodnia, hanem számos más ragadozónépség is tőle kapja táplálékát. Feltünő tény, hogy minden nemessólyom, ha megtámadják, az éppen fogott prédát elejti. Ezt a ragadozómadár-koldusok nagyon jól tudják és mihelyt prédával tovasiető vándorsólymot észlelnek, azonnal nekitámadnak.

A vándorsólyom ezen el nem vitatható kártételével szemben semmi hasznot sem említhetünk és a vadász és galambtenyésztő benne látják egyik legveszedelmesebb ellenségüket. És mégis én és velem mindenki, aki a büszke madarat valaha repülni és zsákmányolni látta, sohasem szeretnénk nélkülözni, mert erdőink és mezőink remek ékessége.

A vándorsólyom – hegyesszárnyú-, galambfogó sólyom – Magyarországon rendszeresen fészkelő, de sehol se gyakori madár. A kerecsensólyommal szemben a magas hegyvidék lakója s itt főleg a meredek sziklafalakon fészkel. A fészkelők állománya jelenleg már nagyon megcsappant. A Nemzeti Múzeumban vannak 1854-ből a biharmegyei Sólyomváron szedett tojásai. A magasabb hegyvidékről ősz felé leszáll az alacsonyabb vidékekre s ugyanitt gyülekeznek az északibb fészkelőterületekről való példányok. Nálunk tehát részben állandó, részben téli vendég. Téli tartózkodásuk idején gyakran ellátogatnak a városokba is, ahol a templomtornyok alkotják megfigyelőhelyüket, ahonnan aztán rávetik magukat a túlnyomóan házigalambokból álló zsákmányukra. Dr. Vasvári M. már évek során át mindig megfigyeli egy vagy több példányát a kőbányai plébániatemplom tornyán. Ugyanő figyelte meg Szegeden 1926 nov. és dec. hónapokban a fogadalmi templomnál.

Gazdasági jelentőségét tekintve föltétlenül káros és minden erőlködés mellett se lehet szépítgetni a madárvilágban és a vadállományban okozott kártételeit. Legfeljebb azt lehet javára írni, hogy néha ő is ráfanyalodik az egerészésre és ürgézésre. Csak egyetlen szempontból lehet kegyelmet kérni számára, – legalábbis a fészkelőhelyén – hogy csodálatos esztétikai értéket képvisel ez a remekbe alkotott bátor és vakmerő sólyom, melyről még a kevésbbé szentimentális Hartert is úgy nyilatkozik, hogy a legtökéletesebb sólyom, robusztus atléta, valósággal röpülő élő löveg. Minthogy a nálunk fészkelők állománya már nagyon meggyérült, azért legalább a fészkelőhelyén védjük, föltéve, hogy az nincs fácános közelében, míg a téli példányokra vonatkozólag tegyen mindenki belátása szerint. Csak az a kérdés minden természetbarátnak, hogy szükség nélkül ne pusztítsuk.

A vándorsólyom törzsalakja mellett az északibb származású keleti vándorsólyom (Falco peregrinus calidus Lath.) is előfordul Magyarországon, mint téli vendég, amely talán nem is annyira ritka, mint ahogyan azt jelenleg még gondolhatnók. Eddig mindössze 4 példányról van tudomásunk. A legrégibb 1909 november 14-én lövetett Csabonyban; ez a Madártani Intézetben van, ugyanide került a Szomjas L. által 1924 október 23-án a Hortobágyon és az 1925 december végén Zemplénben elejtett példány. A negyedik, Vasvári M. szerint, 1923 február 13-án a pestmegyei Babád-pusztán került kézre. Minthogy a nálunk télen át előforduló vándorsólymok között többször akadhat ez a keleti alfaj, ezért Hartert nyomán röviden ismertetem. Fekete barkója mindig jóval keskenyebb s a mögötte levő fehér sáv mindig tetemesen szélesebb és tovább terjed a szem alá, ahol sokszor csak 1 cm széles fekete tollazat marad.

Fauna Regni Hungariae című munkámban ez az alfaj mint Falco peregrinus griseiventris Brehm szerepel; ugyanott szerepelt Tschusi nyomán a Falco peregrinus cornicum Brehm nevű alfaj is; ezt az utóbbit Hartert a vándorsólyom törzsfajhoz sorolta, tehát a magyar madarak sorából törlendő.

Sokáig szerepelt a magyar madarak sorában a berber sólyom, régebbi nevén Falco barbarus L., a jelenlegi nomenklatura szerint Falco peregrinus pelegrinoides Temm. és pedig annak a példánynak az alapján, amely 1882 augusztus havában lövetett Štakorovec mellett Horvátországban s a zágrábi múzeumba került. Ez a példány vándorsólyomnak bizonyult s ezért a berbersólyom a magyar madarak sorából törlendő.

A vörösnyakú sólyom (Falco chiquera Daud.)

A vándorsólyom-csapatot Közép-Afrikában és Indiában ez a kicsiny, szerfölött csinos ragadozó képviseli, amely szokatlan szépsége miatt megérdemli, hogy itt megemlékezzünk róla. Az indusok nyelvén turumdi a neve. Valamennyi nemessólyom közül talán ez a legszebb. Feje és nyaka rozsdavörös, a tollak sötétebb szára révén itt-ott finoman sávozott, háta, felső szárnya, szárnyfedői és felsőkarevezői ellenben sötét hamuszürkék, élő állapotban világoskék futtatású alapon széles, erősen kirívó, fekete harántszalagokkal, alsó melle, hasa és combja világos vörösessárga alapon sűrűn sötét hamuszürke szalagokkal rajzolt. A szem feletti keskeny sáv, valamint a jól felötlő barkó fekete, a torok fehér, a begy, beleértve a felső mellet is, kivált oldalai, valamint a szárnyhajlás világos rozsdavörös; fark alapszíne ugyanolyan, mint a háté és nyolc-tíz sötét szalag van rajta, a széles végszalag pedig fehéren szegett.

Ügyessége rendkívül nagy és véleményem szerint az összes általam megfigyelt többi sólyomét felülmúlja. Úgy látszik, hogy általában kisebb madarak, de főleg pintyfélék és szövőmadarak a kizárólagos táplálékai. Nagyobb állatokat nem támad meg.

A kabasólyom (Falco subbuteo Linn.)

Kabasólyom (Falco subbuteo Linn.)..

A kisebb nemessólymok közé tartozik. Ismertetőjelei csekély nagysága, megnyúlt termet és aránylag hosszú, sarlóalakú, a farkhegyig vagy azon túl érő szárnyak. Egész háti oldala kékesfekete, a feje szürkés, a tarkó fehérfoltos; evezői feketések, rozsdasárga széllel, a belső zászlón 5–9 rozsdavöröses, hosszúkás, kerek harántfolttal; a farktollak palakékek, alul szürkésebbek, a belső zászló nyolc rozsdasárgásvörös harántfolttal diszített, amelyek szalagokká egyesülnek, a két középső tollon azonban hiányzanak. Alul fehér vagy sárgásfehér alapon a begytől kezdve fekete hosszanti foltokkal; gatyái, farcsík- és alsófarkfedőtollai szép rozsdavörösek. Barkója nagyon feltünő. Szeme sötétbarna, csupasz szemgyűrűje, viaszhártyája és lábai sárgák, csőre a hegyén sötétkék, tövén világoskék.

Nemes sólymainknak ez a legsebesebb röpülésű faja középső Skandináviától, Dél-Finnországtól és Észak-Oroszországtól kezdve Görög- és Spanyolországig egész Európát lakja, mint költőmadár. Azonkívül egész Ázsiát lakja az Uraltól az Amurig és délfelé a Himalájáig. Nyári madár, amely szeptemberben és októberben távozik és áprilisban tér vissza.

A kabasólyom viselkedésében némely tekintetben eltér más nemes sólymoktól. Rendkívül bátor, vakmerő és ügyes ragadozómadár, – mondja atyám – amely, röpülésének gyorsaságát tekintve, bármely más madárral versenyre kelhet. Már rendes repülése is sebes, de amikor zsákmányát hajszolja, akkor meg éppen szédületesen gyors.

A kabasólyom, amint azt már Naumann is kiemelte, a pacsirták réme. De egyáltalában nem veti meg a többi madarat sem és még a gyors fecskékre is veszélyes.

Míg a fecskék főellenségüket látják benne, addig, úgy látszik, hogy a sarlósfecskék a legcsekélyebb mértékben sem törődnek vele. De azért őket is el tudja fogni.

A kabasólyom is jelentékeny kárt okoz. Lenz számítása szerint évente mintegy 1100 kis madarat pusztít el. Ezzel szemben a legszeretetreméltóbb házimadár, amelyet családjából nyerhetünk.

A solymászat virágzása idején a kabasólymot is betanították és fürjek, meg más kis szárnyasok vadászására használták.

A kabasólyom – fekete vércse, herjóka, szakállas vércse – Magyarország helyenként gyérebb, másutt gyakoribb fészkelői közé tartozik, amely főleg az alacsonyabb vidékeken, Alföldön, Dunántúlon, erdős területeken és a középhegységekben telepszik meg. Az Alföldön helyenként gyakorinak találtam, a Balaton mellett egy-egy nagyobb területen csak egyetlen pár szokott megtelepedni; Vasvári szerint Erdélyben gyakori. A Nemzeti Múzeumban őrzött 13 alföldi fészekaljon kívül van egy-egy a Mezőségről és Isaszegről. Vonuló madár, amely elég későn, csak áprilisban érkezik és szeptemberben már távozik. Ősszel a Balaton mentén a nádasokban éjszakázó, fecskerajok eltűnésével egyidejűleg eltűnik a kabasólyom is.

Mint az apró madárvilág réme és kíméletlen pusztítója, határozottan káros, habár igen sok rovart is pusztít, igaz, hogy még méheket is. Minthogy ez is gyérülő madárfajunk, azért a fészkelőhely táján némi kíméletben részesíthető. Átvonulóban idegen fészkelőterületekről származó példányok is fordulnak meg nálunk, ilyenkor gyéríthető, különösen a gondozott vadászterületeken.

A kormos sólyom (Falco eleonorae Géné.)

A görög szigeteken a kabasólymot helyettesíti, új-görög néven barbakinak hívják.

Főleg madarakra vadászik, de Lilford lord szerint rovarokat is eszik. Tojásai színre különbözők. Az alapszín világos vörösesbarna, sárgás és fehéres lehet. Ugyancsak különböző színűek a tojást borító foltok is, de mindig sötétebbek, mint az alapszín, majd vöröses-, majd sárgásbarnák, ritkán csokoládébarnák vagy lilaszínűek. Őszi vonuláskor az északról érkező madarak nagyon dúsan terített asztalt biztosítanak számára.

A kis sólyom (Falco aesalon Tunst.)

Rövid szárnya összecsukva a farknak csak kétharmadát éri el. Barkója gyenge, a két ivar színezete különböző. A hím homloka és pofái sárgásfehérek, fejteteje és fejének elülső része, valamint egész felsőteste sötétkékes-hamuszürke, torka és gégetája tiszta fehér, a szem fölötti sáv, a széles tarkószalag, a nyakoldalak és az egész többi alsófele, valamint oldalai és combjai szép, majd világosabb, majd sötétebb rozsdasárgák, a torok és gégetáj tollainak kivételével az alsó rész minden tolla fekete, részben freccsentésszerű, alul hosszúkás, részben lándzsaalakú, alsó végén cseppszerűen kiszélesedő foltokkal rajzolt; az evezők barnafeketék, végükön piszkosfehér szegéllyel és a belső zászlón fehér, a tő felé nagyobbodó s a szárig érő harántfoltokkal, a szürkéskék, feketeszárú farktollak ellenben széles fekete-, fehérszegélyű vég-harántszalaggal és többé-kevésbbé élesen felötlő, fekete harántfoltokkal rajzoltak. A szem sötétbarna, a szemhéj, valamint a viaszhártya citromsárga, a csőr világos vagy piszkos ibolyakék, töve sárgászöld, alább narancssárga.

A kis sólyom igazi költőterülete Európa és Ázsia magas északi része, kivált a tundra és a hozzá délre csatlakozó erdőöv, Európában körülbelül Gotland-sziget szélességéig. Európában évente jelentős számban telel át a három déli félszigeten, de még nagyobb számban Észak-Afrikában, különösen Egyiptomban, ahol néha, egészen sólyomszokás ellenére, nagyszámú csapatokban található.

A kis sólyom kicsinysége dacára rablókészségben, bátorságban és merészségben nem marad el egyetlen más nemessólyom mögött sem. Nem olyan kiváló repülő, mint a kabasólyom; sőt repülése gyakran a karvalyéra emlékeztet. A kabasólyomhoz hasonló bátorsággal a vele egyenlő vagy még nagyobb madarakat is megtámadja.

A kis sólyom – téli vagy apró sólyom – a gatyás ölyv és karvaly után Magyarország egyik leggyakoribb téli ragadozó madara. Az időjáráshoz képest már szeptemberben, de legkésőbb októberben jelenik meg nálunk s márciusban, április első felében tér vissza északi hazájába. Gazdasági jelentőségét illetőleg nem sok jót lehet mondani róla. Vakmerő, elszánt kis rabló, amely az apró énekesek állományát valósággal megtizedeli s a vadállományban is kárt tesz, úgyhogy nem szabad kímélni ezt a garázda vendéget. Lakatos szerint még a vadludat is megtámadja, belevájja magát annak hónaljába, úgyhogy a vérveszteségbe belepusztul. Jelenleg még oly bőségben tanyázik északi hazájában, hogy állományának észrevehető csökkenése nem várható.

A Feldegg-sólyom (Falco feldeggi Schl.)

Ez a szép, hosszúszárnyú és rövidujjú sólyom Európa délkeleti részében, kivált Dalmáciában él, de gyakoribb Egyiptomban és egyáltalában Észak-Afrikában, le keleti Szudánig és Abessziniáig. Fejének hátsó része rozsdavörös, finom fekete sávocskákkal keverve, vagy egészen egyszínű; barkója erős, a háttollak széles, kékes színű szegéllyel; a fark folytonos, nem foltokból álló szalagozást mutat; alsó fele világos sárgával itatott kis cseppfoltokkal.

A Feldegg-sólyom Magyarországon rendkívül ritka vendég, amelynek egyetlen bizonyító példányát Chernel I. határozta meg. Ez a madár Báziáson, az Al-Duna mentén lövetett, s a Huszthy Ö.-féle gyüjteményben van a lékai várban, jelenleg osztrák megszállás alatt. Dr. Almásy gyüjteményében is volt állítólag egy példány, de ennek hollétét nem ismerjük. Zergényi szerint Báziáson több ízben is lőtték ezt a fajt. Délvidéki megfigyelőink figyelmébe ajánlható ez a körülmény. Ismertető jegyei Hartert szerint: sötét fejtető, mindig meglevő halvány szürkés-vöröses harántsávozás a háti oldalon, majdnem mindig erőteljesen foltos hasi oldal, harántcsíkos „gatya” és kisebb nagysága; a hím szárnyhossza 308–324, a nőstényé 345–373 mm.