Vadászsólyom (Hierofalco Cuv.)

A legnemesebb sólymok; a föld legészakibb részének lakói. Jellemzi őket jelentékeny nagyságuk, az aránylag erős, éles ívben hajlott csőr, a kétharmadrészt tollas csűd és a szárnyakhoz viszonyított hosszú fark. Minden másban teljesen hasonlók a többi nemessólyomhoz; az az ismételten emlegetett megkülönböztető jelleg, hogy tollazatuk öregkorban fehérré válik, nem állhatja meg helyét.

Eddigelé azonban a kutatók, a leggondosabb vizsgálat ellenére sem értenek egyet abban, hogy vajjon egy, két vagy három különböző vadászsólyomfajt ismerjenek-e el és ezért minden tankönyvben madarainkat illetőleg nagy a zavar. Azt hiszem, hogy két fajt ismerhetünk el, ami persze nem zárja ki, hogy ezek végül is ugyanannak a madárnak az alfajaiként tünhetnek ki.

A sarki vadászsólyom (Hierofalco candicans Gmel.)

[Régi neve: H. islandus.]

Tollazatának alapszíne tiszta fehér, többé-kevésbbé sötét feketebarna foltokkal rajzolt, amelyek majdnem teljesen eltünhetnek, egyébként a kistollak végén vagy csepp- vagy nyílhegyalakúak. A csupasz zöldessárga gyűrűtől körülvett szem barna; az öreg madarak csőre sárgáskék, hegyén sötétebb, a viaszhártya sárga, az öregek lába szalmasárga, a fiataloké kék.

Az ilyen színezetű példányok mint fészkelő madarak kizárólag a legészakibb vidékeken, így bebizonyítottan Észak-Grönlandon és Novaja Zemlja-szigetén találhatók és Grönland déli részét, Észak-Izlandot, Kelet-Ázsia északi szélét, valamint Amerika legészakibb részét csak télen érintik. Az ehhez a formához tartozó vadászsólymokat jelölték meg a sarkisólyom (Hierofalco arcticus Holb.) külön névvel és az Izlandon, déli Grönladon, valamint a Labradoron élő s teljesen azonos alkotású vadászsólymokat külön fajként különböztették meg.

A norvég vadászsólyom (Hierofalco gyrfalco Linn.)

[Régi neve: H. rusticolus.]

Felül sötét szürkekékes, háta és köpenye fekete, világos szürkekék farka sötétebb szalagozású, evezői barnafeketék, szürkés vagy sárgásfehér alsófele sötét hosszanti foltokkal rajzolt, amelyek az oldalakon és a gatyákon harántfoltokká változnak át.

A vadászsólyomnak alakköre még a legújabb időkig se tisztázódott eléggé s ezért a fenti ismertetés meghagyásával még néhány szóval ismertetem Hartert legújabb állásfoglalását. Régebben négy alfajt ismert el. Ezek a következők:

A sarki vagy grönlandi vadászsólyom (Falco rusticolus candicans Gm.), az izlandi vadászsólyom (Falco rusticolus islandus Brünn.), a kis vagy norvég vadászsólyom (Falco rusticolus rusticolus L.), az urali vadászsólyom (Falco rusticolus uralensis, Sew. et Menzb.).

Későbbi vizsgálatai alapján egyesítette a sarki vadászsólyom neve alatt a grönlandi és urali formát, amely tehát a sark körül mindenütt előfordul, ellenben megtartotta alfajokként a nagyobb izlandi és a kisebb norvégiai vadászsólymot. Előbbiek szárnymérete 363–378, utóbbiaké 345–374 mm. A sarki és északi vadászsólyom méretei egyeznek, de az utóbbiak sohase annyira fehérek, mint a grönlandiak, hanem átlagosan mindig barnábbak. Jelenleg ez a vadászsólyom alakkörére vonatkozólag kialakult fölfogás.

A vadászsólyomnak a tengeri madaraktól való függése magyarázza meg, hogy nem olyan rendszeres vonuló, mint a vándor- és kis sólyom, amelyek vele együtt északon laknak. Számára a legészakibb vidékek rettentőt téli időszaka sem borzasztó.

Az emberen kívül a vadászsólyomnak csak a holló az ellensége, amely legalább is dolgot ad neki. Faber és Holbőll egyértelműen említik, hogy a két madarat igen gyakran látni civakodás közben.

A kerecsensólyom (Hierofalco cherrug Gray)

[Régi neve: H. lanarius, saker.]

Ennek a délceg madárnak barkója keskeny; rozsdavöröses fejtetőtollai feketebarna hosszanti foltokkal, amelyek a nyakszirten összefutnak és nagyobb sötét foltot alkotnak; a sárgás homlokon és pofatollakon sötétebb sávok vannak; nyakszirtje fehér, fakóbarna hosszanti sávokkal és foltokkal, egész felső része, beleértve a másodrendű evezőket, fakóbarna, mindegyik toll a hegyén szürke, széles rozsdavöröses szegéllyel és sötét szársávval; az áll, valamint a torok sárgásfehér; egész alsó fele vörösesfehér, nagy, sötét, a vég felé cseppalakban kiszélesedő hosszanti foltokkal. Az elsőrendű evezők sötét fakóbarnák, a belső zászlón nagy, hosszúkás kerek, fehér, a szár oldalán vöröses foltokkal; a középső farktollak többnyire egyszínűen fakóbarnák, a többi külső zászlón 7–8 kerekded, a belső zászlón hosszúkás fehér vagy vörösesfehér foltokkal, amelyek alulról is láthatók. A felső káva szaruszürke, az alsó káva sárgás, a viaszhártya hússzínű, a láb zöldes vagy viaszsárga.

A kerecsensólyom Európa délkeleti részében honos, Magyarországtól kezdve; azonkívül alkalmas helyeken egész Közép-Ázsiában előfordul Kínáig s Örményországban, Kis-Ázsiában, Perzsiában is; télen Indiáig és Közép-Egyiptomig levonul.

A kerecsensólyom lényére és szokásaira nézve a vándorsólyomhoz hasonlít, de az arab sólymászok alaposan megkülönböztetik rokonától és oly sajátosságokat tulajdonítanak neki, amelyekkel, állításuk szerint amaz nem rendelkezik. Gyorsabban repül, mint a vadászsólyom, inkább a kabasólyomhoz hasonlóan.

Pogge beszéli, hogy északkeleti Kínában kerecsensólyommal való nyúlvadászaton vett részt és hogy közben a betanított sólymokhoz egy szabadon élő sólyom is csatlakozott. Ez a madár a mi sólymászainknál is nagy becsben állott és csaknem a vadászsólyommal egyenlő értékűnek tartották.

A kerecsensólyom Magyarországon kisebb számban rendszeresen fészkelő madár; átvonulóban gyakoribb s mint téli vendég is előfordul. Átvonulási és érkezési ideje február–március (országos közép március 12), továbbá október–november. Mindenütt előfordul az egész ország területén, de a magasabb hegyvidéken csak kivételesen. Mint fészkelő is elsősorban az Alföldön és Dunántúlon tanyázik. Ismert fészkelő tanyák: Simonkai hegyek, Nógrád megye, Turopolya, Jólész és Murány a Felvidéken, délebbre a dévényi sziklaszoros, a Dunántúlon a budapesti lipótmezei szikla, a keszthelyi Csókakő, a Badacsony és Kapuvári égererdő, az Alföldön a Hortobágy, Titel (innen való a Nemzeti Múzeumban lévő egyetlen fészekalj), Kovil, Pancsova, Bellye, Adonyi sziget, Kiskunhalas, általában a dunamenti erdők egészen az Aldunáig, ahol még a Kazánszoros sziklái között is fészkel. Erdély felé ritka. A biharmegyei Élesd az utolsó fészkelőhelye keleti irányban. Manapság már nem fészkel valamennyi itt felsorolt helyen s meg kell állapítani, hogy fészkelő állománya a folytonos üldözés miatt rohamosan gyérül. Így a Szomjas László által a Hortobágyon legújabban fölfedezett kerecsensólyom-fészket földúlták, még mielőtt a madár lerakhatta volna a tojásait.

Gazdasági jelentőségének elbírálásakor figyelemmel kell lenni arra a nagy haszonra is, amit a különböző rágcsálók, főleg ürgék és pockok elpusztítása révén hajt. Így pl. Hrabár S. egyenesen azt tartja, hogy csak ott költ, ahol ürgét talál, s ez az állítás nagyon jól összevág a kerecsensólyom magyarországi fészkelőterületeivel. A vadászterületeken, különösen a fácánosokban persze káros madár, amelynek kímélését ezekben nehéz volna keresztülvinni. Fészkelőhelyein azonban okvetlenül kíméletben kell részesíteni ezt a gyönyörű nemes madarat, annál is inkább, mert akkor a mieinket védjük, amelyek valószínűleg elvonulnak. Az ősszel és télen kézrekerülők valószínűleg túlnyomó részben más területekről valók.