Hejőke (Melierax Gray)

[Régi neve: Asturina.]

Afrikában, a Szenegambia és Angola közötti nyugati partvidék kivételével a héjákat a hejőkék helyettesítik; a nemzetség 6 fajra oszlik. Karcsúbbak, mint a héják, csőrük gyengébb, szárnyuk aránylag hosszabb, farkuk lekerekített, csüdjük magasabb és erősebb, ujjaik és karmaik aránylag rövidebbek.

Az énekes hejőke (Melierax canorus Rislach)

A tulajdonképpeni éneke hejőke eddigi ismeretünk szerint a nemzetség legnagyobbik faja és a földteke déli részein honos. Közép-Afrikában a tőle főleg csekélyebb nagysága által különböző sáskahejőke (Melierax polyzonus Rüpp.) fordul elő. Az énekes hejőke felsőrésze, torka és felső melle palaszürke, hasa, farcsíkja és gatyája, valamint nagy szárnyfedői fehér alapon finom hamuszürke, zegzug vonalakkal szalagozottak; evezői barnásfeketék, kormánytollai szintén, de ezek valamivel halványabbak. Szeme szép barna, csőre sötétkék, viaszhártyája és lábai élénk narancsszínűek.

Levaillant, ennek az általa híressé vált ragadozómadárnak a felfedezője, azt állítja, hogy az énekes hejőke a Kafferföldön és a szomszédos országokban meglehetős gyakori, egyedülálló fákon tartózkodik, nyulakra, foglyokra, fürjekre, patkányokra, egerekre és egyéb állatokra vadászgat. Levaillant hozzáfűzi, hogy a hím énekes hejőke valóban megérdemli a nevét, mert meglehetős körülményes és kimerítő dalocskát ad elő, melyet, habár különleges módon is, de gyakran órákon keresztül csaknem megszakítás nélkül hangoztat. A sáskahejőke minden sivatagi erdőségben nagyszámban fordul elő.

Csak külsejére nézve hasonlít az európai héjához, természete és lényére nézve azonban merőben különbözik tőle. Egészben véve azonban tunya és unalmas madár, amelyben semmi sincs abból a vakmerő bátorságból, mely a mi héjánkat az összes gyengébb gerinces állatok oly félelmetes ellenségévé teszi.