2. alcsalád: Halcsontosfarkú réceformák (Erismaturinae)

A négy nemzetségből és tíz fajból álló alcsalád képviselőit összes rokonaitól alakjuk, mégpedig farkuk alkata választja el. Törzsük megnyúlt, nyakuk rövid és vastag, fejük jócskán nagy, csőrük elül lapos, hátul oldalt erősen felduzzadt, csőrkörmük kicsiny, lábuk kurta, de ujjaik nagyon hosszúak; szárnyuk feltűnően rövid és erősen boltozott; farkuk hosszú, ékalakú; 18 keskeny, nagyon hegyes, kemény és ruganyos tollból áll; az aprótollazat szorosan lesimuló, kemény, sajátos színével és rajzolatával más récékétől nagyon elütő. Az Ó- és Újvilág forró és mérsékelt égöveit lakják és Dél-Amerikában él a legtöbb fajuk.

A kékcsőrű réce (Erismatura leucocephala Scop.)

Az egész alcsalád egyik legsajátságosabb alakja. Feje és arctája fehér, a fejtető nagy foltja, a torok és a nyakörv fekete, nyakalja és begye gesztenyebarna, finom, fekete hullámzattal; a dolmány és a hát szürkesárga, feketén mosott; az alsórészek rozsdasárgák, középütt szürkefehérek, feketén mosottak; az elsőrendű evezők szürkék, a faroktollak feketék. A szem rozsdasárga, a csőr kékszürke, a láb rozsdaszürke. Hossza 56, szélessége 65, szárnyhossza 17, farka 12 cm. A kisebb, tarkább, de kevésbbé szép tojó főképpen a fej fehér és fekete foltjainak hiányában különbözik a gácsértól. Fejteteje és a sárgásfehérrel szegett arcfoltja barna, a többi tollazat egyenletesen rozsdabarna, fekete és szürke hullámzattal.

E réce hazája Európa déli és délkeleti része, Közép-Ázsia déli része és Észak-Afrika. Németországban eddig csak vendégképpen jelentkezett; Magyarországon is ritkán fordul elő, noha Erdélyben fészkel is. Sűrűbben költ az Alduna vidékén, Dalmáciában, Szardíniában és Szicíliában meg Spanyolországban. Shelley szerint Alsó-Egyiptomban meglehetősen gyakori, Tristram Algéria tavain találta tojásait is.

Herman Ottó Erdély számos tavának egyikén huzamosan figyelt meg három párt. Május végén eltűntek a tojók s bár kora reggelenként megjelentek a gácsérok közt, oly észrevétlenül húzódtak el, hogy kutatónknak nem sikerült a fészkeket felfedeznie. Mint mások észlelték, a tojók a legsűrűbb nádbozótok mélyébe rejtik fészküket, amelyet gyakran nádszálakkal be is takarnak. A Tristram találta két fészekben három, illetőleg nyolc tojás volt. Az aránylag igen nagy tojások átlag 67 mm hosszúak és 50 mm vastagok, nagyon érdes-héjúak és fakófehér színűek. Herman szerint, amíg a tojó kotolt, a gácsér gyakran változtatta tartózkodási helyét, idegenfajú récékhez is társulva, mintha csak azon iparkodnék, hogy a fészkeket el ne árulja.

Mihelyt a fürge és bukdácsoló kedvű fiókák, melyek július elején kelnek ki, eléggé megerősödtek, anyjuk a síkvízre vezeti őket, hol mindkét szülő vigyáz reájuk. A legkisebb gyanús jelre már a nádba húzódnak, hol órákig maradnak.

A kékcsőrű réce – vadpézsmaréce, kékorrú ruca, bikafejű réce – Magyarország gyér fészkelő madarai közé tarozik, amely eddigelé kimutathatólag csak a Velencei-tavon, az örkényi Madarassy-tavon, az erdélyi Mezőség egyes tavain és az ugyancsak erdélyi Tartaria mocsáron fészkelt. Java részében vonuló, kisebb részében átvonuló madár, mely márciusban érkezik, októberben vagy novemberben távozik. Néha áttelel, így 1898. december havában láttam a pesti Dunán, Schenk Henrik szerint pedig 1904-ben telelt Óverbászon. Mint átvonuló sem tartozik a gyakori madarak közé. Főleg az Alföldön, a Dunántúlon és a Mezőségen fordul elő. Eddigi lelőhelyei: az Alföldön: Bellye, Budapest, Szeged, Fülöpszállás, Tiszaroff, Tura, Tázlár, Örkény, Izsák, Oppova, Óverbász, Doroszló; a Dunántúlon: Fertő és Velencei-tó, Perkáta; a Felvidéken a holicsi récefogó varsa; Erdélyben a Mezőség, Tartaria, Bencenc, Nagyenyed. A kékcsőrű réce természetrajzi ismereteit főleg magyar kutatók működéseinek köszönheti a tudomány, így elsősorban Petényinek és Herman Ottónak, akik máig is legjellegzetesebb fészkelő tanyáin figyelték meg. Petényi fedezte föl elsőnek az örkényi Madarassy-tavon, ahonnan 1852 június 5-én díszruhás példányt kapott; bizonyára már akkor is fészkelt. Ugyanitt Komjáthy 1923-ban megállapította, hogy még mindig itt fészkel. 1924-ben biztosan fészkelt 4 pár, 1925-ben 6 pár. Itt úgy látszik, mintha növekedőben volna az állomány, mert Dr. Vasvári Miklós 1929. augusztus 3-án kb. 20–25 darabot figyelt meg, melyek zöme öreg hím volt. Herman Ottó a Mezőségen állapította meg fészkelését és a fészkelésre vonatkozó megfigyeléseit közölte Brehm is, mert ennél a fajnál egyéb adatok nem állottak rendelkezésére.

A Nemzeti Múzeumban van a kékcsőrű récének egyetlen hazai származású fészekalja, mely a Velencei-tóról való. Greschik J. szerint, aki a kékcsőrű récéről kimerítő tanulmányt írt, az Ertl G.-féle gyüjteményben is volt egy fészekalj, amelyet a Mezőségen gyüjtöttek. A madár legtöbb példányát a Madártani Intézet őrzi; ezek a Chernel-féle gyüjteménnyel kerültek oda.

Gazdasági jelentősége már ritkaságánál fogva sem számottevő. Vadászható madár, melynek lövése, tojásainak szedése ápr. 16-tól június 30-ig tilos. Mint állandóan gyérülő, ritka madarunkat különösen a fészkelő területen fokozott és éber védelemben kell részesíteni, főleg a jelenleg egyedüli biztos fészkelő területén, az örkényi Madarassy-tavon. Ha itt nem tudjuk megmenteni, akkor tán az utolsó fészkelő helyét is elveszíti és törülhetjük a magyar fészkelő madarak sorából.