7. alcsalád: Sarkantyús lúd-formák (Plectropterinae)

A 8 nemzetségbe és 16 fajba sorolt alcsaládbelieket a jócskán hosszú hátsóujj és a hosszú és széles kormánytollak alkotta elkerekített farok jellemzi. Afrika szárazulatának legnagyobb részén, Madagaszkáron, Ázsia mérsékelt övein, Amerikában az 50. északi szélességtől Argentínáig, Kubán és Kelet-Ausztráliában honosak. Egy faj Afrika és Ázsia trópusi tájain is él.

A tüskés lúd (Plectropterus gambensis Briss.)

Tüskés lúd (Plectropterus gambensis Briss.).

Lényegesen különbözik minden más lúdfajtól. Jellemzi a jelentékeny magasság, a karcsú törzs, nagy, erős, a felső káva tövén bütykösen felduzzadt csőr, az aránylag nagyon hosszú, sarka fölött magasan csupasz láb, a hosszú és nagy úszóhártyás lábujjak, a hosszú, hegyes szárny a nagyon fejlett harmadrendű evezőkkel és erős sarkantyúkká képződött szarududorokkal, a jócskán hosszú ékalakba hegyesedő farok és a símán fekvő, de nagy testtollazat, amely a homlokot csupaszon hagyja. Az arctáj, áll, torok, mellközép és hastáj és a felső szárnyfedők a szárnyél menetén fehérek, az alsónyak és dolmány, a szárny- és farktollak barnák, feketezöld csillámmal. A szem vörösbarna, a láb világosvörös. A gúnár hossza 90, kiterjesztett szárnymérete 170, szárnyhossza 50, farka 18 cm. A tojó jelentékenyen kisebb, de a gúnárhoz hasonló színezetű. A fiatal madár felül barna, szárnya fekete, nyakeleje szürkebarna, torka fehér, egyebütt világos lúdszürke.

A tüskés lúd egész Közép-, Kelet- és Nyugat-Afrikában előfordul, de már a Fokföldön nem. A folyamok partjait, vagy az esővíztavakat lakja. Az esős évszak kezdetén rakja meg a tojó a nádból, sásból stb. készülő, nagy, nem ritkán úszó fészkét, melybe 3–6 tojást rak. E lúd jobb gyalogos, mint bármelyik rokona, magasra emelt törzsével messziről gólyára vagy gémre emlékeztet. Jókora nekifutással emelkedik a magasba, ahol szép kanyarulatokkal és lebegő úszással szórakozik. A vizen nem különbözik a többi ludaktól. Rekedt sziszegésen kívül semmi más hangját nem hallottam, de Heuglin szerint az öregek trombitaszerű, a fiatalok fütyülő és pirregő hangokat hallatnak.

A mósusz réce (Cairina moschala Flemm.)

Egyes szerzők a tüskésludakhoz, mások az úszórécékhez sorozzák. Törzse megnyúlt, feje, torka, tarkója és hasfele barnásfekete, nyakhátulja és háta bíborfényű sötétzöld, válla elég hosszú, farka és farokfedői fényesen sötétzöldek; a szárny fedő- és béléstollai fehérek, az elsőrendű evezők fényesfeketék, a másodrendűek fémeszöldek, kékesen csillogók; a testoldal zöldfényű fekete, a csőr feketén és bágyadtvörösen foltos; a homlokon csupasz bütykök vannak, a bibircsókos szemkörnyék is csupasz, valamint a kantár is, mely előbbiekkel együtt élénkvörös; a láb fekete, karmai feltűnő nagyok és horgasok; a szem barnasárga. Hossza 78–80, szárnyhossza 34, farka 15–18 cm. A tojó jóval kisebb, nincs bütyök és bibircsó a fején, de különben nagyon hasonló a gácsérhoz. E madár sajátságos szaga nem táplálékától vagy homlokbütykétől ered, hanem mint Bechstein valószínűnek véli, a farán lévő zsírmirigyétől.

Amerika trópusi vidékein honos, Mexikótól Paraguayig, ahonnan már a XVI-ik században Európába hozták. Vízre ritkán jár, nem is jó úszó, inkább erdei madár, amely sokat él fákon, amelyeken horgas karmai szegélyével pompásan kúszik. A fákon fészkel is, valószínűleg elhagyott idegen fészkekben és faodvakban. Tápláléka állítólag az erdő talajáról szedett különféle zsenge növény és csira, valamint gyökér is. Európában sokhelyütt tartják házi szárnyasként és a házi récével állítólag szaporodásra képes korcsokat nemz.

A bütykös lúd (Sarcidiornis melanota Penn.)

A gúnárt a felső csőrkáváján lévő, jó magas, oldalt összenyomott húsos bütyök különbözteti meg a tojótól. Feje és nyaka fehér, feketén foltos; hasfele fehér, háta, szárnya és farka zöld és violafémfényű fekete.

Afrika, India és Brazília lakói; éjjel fákon tartózkodnak; a rizsföldeken gyakran nagy károkat okoznak.

A karolinai réce (Lampronessa sponsa L.)

A lúdalkatúaknak ez az egyik legszebb faja egész Észak-Amerikában elterjedt és gyakori madár, amely állatkertjeinkben már rég meghonosult. Jellemzi a karcsú törzs, középhosszú és vékony nyak, a bóbitás fej, a fejnél rövidebb karcsú csőr, az erősen legörbülő körömmel; az erőteljes rövid láb, a középhosszú, keskeny, hegyes szárny, melynek első és második evezője leghosszabb és elsőrendű evezői szétterülők, a 16 tollból álló hosszú, erős és széles, nagyon elkerekített farok és a pompás fénylő tollazat, amely a tarkón hosszan lenyúló konttyá nyúlt meg, a szemnél azonban csupaszon hagy egy sávot. A fejtető és a szemtől a csőrig érő rész fénylő sötétzöld, a fej oldala és a nyakoldal nagy foltja kékesfényű bíborzöld; a konty aranyzöld és két keskeny fehér sáv is díszíti; a felső nyakoldal és a felső mell élénk gesztenyebarna alapon gyengéd fehér cseppfoltokkal beszórva; a váll, az elsőrendű evezők és a faroktollak zölden, bíborkéken és bársonyfeketén csillogók; a vállközti tollazat, a hátalja és a farokfedők feketezöldek, néhány oldalsó farokfedő vöröses narancsszínű; a farkalja barna; az áll, a torok, a nyakörv, a mellközép és has fehér, a testoldal sárgásszürke alapon finoman és díszesen feketével hullámos, de néhány hosszabb toll feketén és fehéren szélesen szegett. A szem élénkvörös, a szemhéj narancsvörös; a csőr fehéres, hegyén fekete, közepén sárgás, tövén sötét barnásvörös; a láb vörösessárga. Hossza 45, szélessége 72, szárnyhossza 22, farka 10 cm. A kevéssel kisebb tojónak nincs kontya; színe felül sötét barnazöldes és bíborfényű, öregen foltozott; feje szürkezöld, nyaka barnásszürke, torka fehér, melle barnán foltos fehér, hasa tiszta fehér; szemét széles fehér gyűrű köríti, fültájig érő nyúlvánnyal.

Vonulásán rendesen látogatja Közép-Amerikát és Nyugat-Indiát, a középső államokban azonban télen is megmarad. Mozdulataiban a csörgő- vagy bőjti récére emlékeztet, de ezeken túltéve, fákra is fel szokott szállni. Hátul álló lábai dacára is gyorsan jár, jól úszik és Audubon szerint a vándorgalambéval vetekedő könnyedséggel repül a fák ágai közt. Jó bukó is. Hangja nagyon kellemes, nyujtott, halk „pi-pii”, a gácsér intőszava „huik-huik”. Fészkelőhelyén sem nagyon vad, a fogsághoz pedig minden rokonánál könnyebben szokik.

A szabadban magvakkal, vízi növények és gabonaneműek zsenge hajtásaival, férgekkel, lágytestűekkel és rovarokkal táplálkozik, de kisebb kétéltűeket és más gerinceseket is elfogdos. Március táján lát a fészkeléshez. A párok a magasabb fákra szállva, az ágakon ügyesen lépegetve kutatnak faodvak után. Többnyire az elhagyott harkályodvakba vagy mókustanyákba, kivételesen sziklaoduba települnek és lakásukat évekig megtartják. Április elején – északibb tájakon egy hónappal később – rakják le 7–12 tojásukat, melyek 48 mm hosszúak és 36 mm vastagok, sárga vagy vörösessárgaszínűek. A kotlás 25–26 napig tart. A vedlés júliustól szeptember közepéig tart, mikor is a gácsér ruhája már alig különbözik a tojóétól.

Kitűnő húsukért mindenütt vadásszák őket és ezrével kerülnek a piacokra. Szelidítésükkel Amerikában még nem foglalkoznak, noha ez bizonyára sikerülne és érdemes is volna nemcsak díszes voltukért, hanem mert minden más récénél könnyebben bírhatók szaporításra.

A karolinai réce Magyarországon kétszer fordult elő. 1890 nov. 29-én gyönyörű hímet lőttek a pozsegamegyei Begtez községben, mely a zágrábi múzeumba került. Fogságból szökött példány volt-é, azt nem lehetett megállapítani. Tolvay Jenő 1911 dec. 11-én Törökszentmiklóson lőtt két példányt, hímet és nőstényt. A szelíd libák között úszkáltak s általában igen szelíden viselkedtek, úgyhogy nagyon valószínű Heinrothnak az a föltevése, hogy ez a pár a berlini állatkertből szökött meg, ahol már évek óta honosítási kísérleteket végeztek ezzel a fajjal. Chernel nem vette föl a magyar madarak sorába.

A mandarin réce (Aex galericulata L.)

[Régi neve: Lampronessa.]

Kínának ez a madara, ha nem is szebb, mint az előbbi, de kétségtelenül tarkább és feltűnőbb nála. Kiválóan jellemzik őt a rozsdaszínű, széles belső zászlójukkal felkunkorodó válltollai. Fejoldala fehéres, fejeteteje és búbja érczöld, nyakgallérja vörösbarna; nyakalja fénylőn violaszínű; melle oldalain két fehér, feketén szegett szalag van; testoldalai sárgabarnák, finoman feketén hullámozva; csőre vörös. Tojója az előbbiekhez hasonló, de világosabb.