8. alcsalád: Hattyú-formák (Cygninae)

FEJEZETEK

A HATTYÚK ÉLETMÓDJA

E büszke és méltóságos madarak törzse megnyúlt, nyaka hosszú, feje középnagy, fejhosszúságú csőre egyenes, egyenletes szélességű, elül kerekített, tövén csupasz vagy bütykösen felduzzadt, hegye felé laposan boltozatos és kerekded körömbe végződő; az alacsony vaskos láb messze hátulálló, a középujj hosszabb, mint a csűd, a hátsó ujj kicsiny és oly magasan ízülő, hogy a talajt nem érinti; az úszóhártyák igen nagyok. Az evezőtollak a nagyon hosszú karcsontokhoz mérten rövidek; a második evező a leghosszabb; a farok 18–24, lépcsősen rövidülő tollból áll. A tollazat rendkívül tömött, lágy és fénytelen, a fejen és nyakon bársonyos.

A kilenc hattyúfaj, a trópusok kivételével, minden világtájon előfordul, legtömegesebben az északi fél mérsékelt és hideg övein. Valamennyi vonuló, de míg egyesek igen nagy utakat tesznek, mások csak kis területen kóborolnak. Az édesvizű tavak és mocsarak lakói, de fészkelés után a tengerre húzódnak. Nappali madarak, az éjjelt még vonulásra sem használják. A víz az otthonuk; a szárazon nehézkesen mozognak. A magasban már sebesen repülnek, de a vízről is nagy erőlködéssel tudnak csak fölemelkedni, a szárazföldről alig. Erősen suhogó repülésük közben hosszú nyakukat egyenesen kinyujtják. Egyes fajok csak ritkán, legfeljebb trombitaszerűen szólnak s rendesen csak sziszegnek és mormognak; másoknak ellenben erőteljes, némileg változatos és messziről kellemesen hangzó a szava. A fiatalok libamódra pipegnek. Csak maguk közt társulnak, idegen madarakat nem tűrnek meg és még rokonaikhoz sem csatlakoznak.

A párok nagyon hűen tartanak össze egész életükön át. Gyakran becézik egymást, nyakukat egymásba fonják és veszélyben is helytállnak egymásért. Költésükhöz is nagyon hűek s ha a hím a kotlásban csak elvétve vesz is részt, de állandóan őrködik párja mellett. A fészek különféle vízinövényből készült igen nagy építmény, mely vagy valamely kis szigetre van rakva, vagy pedig úszófészek. A fészekalj 6–8 szennyesfehér vagy szennyes halványzöld tojásból áll, melyek kiköltése öt-hat hétig tart. Fiait az anya gyakran hátára veszi, éjjel szárnyaival takarja és veszélyben bátran védi.

Táplálékuk vízinövények részeiből és magvaiból, rovarokból, férgekből, kagylókból, apró kétéltűekből és halakból áll. Ezeket a vízfenékre nyujtott hosszú nyakuk segélyével gyüjtik. Mélyebb vizeken csak akkor élhetnek meg, ha a felső régeteket apró állatok tömege népesíti. A növényi táplálékot a fogságban élők is előnyben részesítik.

A réti és más nagy sasokon kívül kevés ellenség bír velük. Az ember húsáért és tollukért, kivált pelyhükért vadássza őket. Északon vitorláscsónakon jár a vadász, lehetőleg hátszéllel közelítve meg a hattyúkat, tudva, hogy azok szél ellen, tehát feléje fognak fölröpülni. Az algériai arabok pedig – Buvry szerint – kenyérrel, hússal vagy halakkal csalizott horgokon fogják őket. A fiatalon befogottak könnyen felnevelhetők, éppoly szelídek lesznek, mint a fogságban neveltek, alakjuk szépségével és mozdulataik bájával minden tóságnak legnagyobb ékességévé válva.

A bütykös hattyú (Cygnus olor Gmel.)

Hosszúranyúlt törzse, karcsú, hosszú nyaka, valamint fejével egyenlő hosszú csőre, melyen fekete bütyök dudorodik, minden más madártól megkülönbözteti. Tollazata tisztafehér, a fiataloké szürke vagy fehér. Szeme barna, csőre vörös, bütyke és kantárja fekete, lába barnás- vagy tiszta fekete. Hossza 180, kiterjesztett szárnymérete 260, szárnyhossza 70, farka 18 cm. A tojó valamivel kisebb. Nyakcsigolyáinak száma igen nagy, de egyénileg változó; egyiknél 23, testvérénél azonban 22 lehet.

Vadon jelenleg még Németország északi részein és Észak-Európában általában, továbbá Kelet-Szibériában és a Balkánon, az Ural déli tájain és Turkesztánban él.

A bütykös hattyú Magyarországon az igen ritka téli vendégekhez tartozik, amely novembertől márciusig szokott nálunk szórványosan és kis számban mutatkozni. A legrégibb példány, melyet még Buda Elek gyüjtött 1848 febr. 23-án a hunyadmegyei Ruson, még az összeomlás előtt megvolt a nagyenyedi kollégiumban. A Nemzeti Múzeumban van egy példány, mely 1854 nov. 7-én lövetett Csiktarcsán, Pest megyében, egy 1882 dec. 31-én a Fertő mellett lőtt példány van a soproni főgimnáziumban. Még az újabb időben is kézrekerült néhány példány, így 1901 március 15-én 3 darab jelentkezett Biharnagybajomban, 1911 dec. 28-án lövetett egy Zentán, 1914 március 29-én jelentkezett kettő Csikszentsimon mellett és 1924 januárban lövetett 2 példány Dunaalmáson.

A Nemzeti Múzeumban volt egy tojása Alcsillról, de ez szelíd hattyúé volt. A XVI. század végén azonban Marsili még fészkelve találta Magyarországon. Gazdasági jelentősége nincsen, nem is védett madár.

Az énekes hattyú (Cygnus cygnus L.)

Az előbbitől zömökebb alakja, valamivel rövidebb és vastagabb nyaka és bütyöknélküli, bár tövén szintén felduzzadt csőrével különbözik, amely tövén sárga, hegyén fekete. Hossza 160, kiterjesztett szárnymérete 250, szárnyhossza 62, farokhossza 20 cm.

Az énekes hattyú Magyarországon a ritkább téli vendégekhez tartozik, amely nem jelentkezik minden esztendőben, de viszont egyes években föltűnően nagy számban keresi föl nagyobb állóvizeinket, folyóinkat, tavainkat. Főleg novemberben, decemberben mutatkozik. A legutóbbi időben, az 1920/21. év telén valóságos beözönlés történt, mert a különböző tudósítások szerint több mint 100 példányt észleltek az ország különböző vidékein, a hortobágyi halastavakon legalább 25 darabot. 1921/22 telén újból nagyobb beözönlés történt, mert akkor is 43 példányról szereztünk tudomást.

Hajdanában még fészkelt is nálunk az énekes hattyú. Bél Mátyás 1737-ben azt írja, hogy Pest megyében fészkel s egy ismeretlen író 1781-iki híradása szerint a ludasi tóban sok fészkel s onnan nyárra a palicsi tóra viszik a fiaikat.

Gazdasági jelentősége nálunk nincs, legfeljebb a mesterséges halastavakon lehetnek némileg károsak. Vadászható madár, amelyet csak az április 16-tól június 30-ig terjedő általános tilalom véd – amikor nincs nálunk.

A kis hattyú (Cygnus bewicki Yarrell.)

Az énekes hattyútól főleg kisebb termete által különbözik; nyaka vékony, csőre a tövén igen magas s a sárga szín nem terjed az orrnyílásig. Farka 18 tollból áll. Észak-Európában és Észak-Ázsiában honos.

A kis hattyú Magyarországon rendkívül ritka vendég, amely eddig kimutathatólag mindössze háromszor jelentkezett nálunk. A bizonyító példány 1898 okt. 27-én lövetett Alibunáron és a Nemzeti Múzeumba került. Ezenkívül dr. Lendl Adolf szerint lövetett egy példány 1899 okt. 2-án Félegyházán és Kunszt K. szerint 1907 febr. 20-án a komárommegyei Guta községben. Lehet, hogy gyakoribb, mint hisszük, de összetévesztik az énekes hattyúval, amelytől abban különbözik, hogy kisebb és a csőr sárga színe nem terjed az orrlyukakig, hanem 9–10 mm-ig elmarad azoktól.