Ibisz (Ibis Cuv.)

A nemzetséget jellemzik az erős csőr, a felnőtt korban csupasz fej és nyak, valamint a végükön foszlott válltollak.

Az egyiptomi ibisz (Ibis aethiopica Lath.)

[Régi neve: I. religiosa.]

A nemzetség egyetlen képviselője az egyiptomi vagy szent ibisz. Tollazata fehér, a szárnyak alatt sárgás; az evezők hegye és a válltollak kékesfeketék. Szeme karminpiros, a csőr fekete, a láb feketebarna. A nyak csupasz, fekete bőre bársonyos tapintású és sajátságos módon észrevehetően leadja a festékét. Az öreg madár hossza 75, kiterjesztett szárnymérete 130, szárnyhossza 35, farkhossza 16 cm.

A régi egyiptomiak, akik jó megfigyelők voltak, fölismerték a Nilus folyamban minden életnek a forrását és fenntartóját; ez okból a folyó dagadó árja nyomában megjelenő ibisz is nagy megbecsüléshez és tisztelethez jutott. Szent madárnak tartották és gondoskodtak róla, hogy romlandó testét a feloszlástól megóvják s évezredekre biztosítsák. Szakhára egyik piramisában urnákba zárva vagy kamrákban rétegekben fölhalmozva az ibisznek ezernyi múmiáját találták.

Az ibisz dicsőségét nem csupán az egyiptomiak, hanem az idegenek is hirdették, akik a csodás országot meglátogatták. Herodotos beszéli, hogy az ibisz meglesi és megöli a sárkányokat, röpülő kígyókat és Egyiptom más férgeit, és ezért az ország lakói nagy tiszteletben tartják. Más írók szerint Merkur az ibisz alakját öltötte magára. Plinius említi, hogy az egyiptomiak a kígyók ellen védelmül ájtatosan fohászkodtak az ibiszhez; Josephus írja, hogy Mózes, midőn az aethiopiaiak ellen harcba vonult, papíruszból vagy kalitkákban ibiszeket vitt magával, hogy a kígyók ellen védelmet nyujtsanak. Plinius és Galénus az ibisznek tulajdonítják a beöntés feltalálását, – a hosszú, hajlott csőr alakja vezette őket erre a gondolatra.

Ezekkel a régi emlékekkel szemben rendkívül feltűnő, hogy jelenleg már nem látogatja többé Egyiptomot oly rendszeresen és kétségtelen, hogy csak kivételes esetekben költ itt. Mint a Nilus áradásának hírnöke és jelentője csak Dél-Núbiától kezdve található. Már Chartum mellett költ néhány pár és tovább délre a rendes jelenségek közé tartozik. Elterjedési területének tulajdonképpeni határait még nem állapították meg. Szudánban az esős évszak kezdetén, tehát július közepén vagy végén érkezik meg, költ és aztán fiaival együtt három vagy négy hónap mulva ismét eltünik, de úgylátszik, nem költözik messze, talán csak kóborol. Az országban való megérkezése után rögtön elfoglalja mindig roppant gondosan kiválasztott költőhelyeit. Innen végzi hosszabb vagy rövidebb kirándulásait táplálékkeresés végett. Repülése igen könnyed és szép, a batláéhoz hasonló; az öregek hangja gyenge „krá” vagy „gá”.

Lapos fészke mesterkéletlenül van összeróva és 3–4 világos, kékesfehér, fénytelen tojást tartalmaz, amelyek a tompa végük közelében többé-kevésbbé éles vörösbarna foltok koszorújával rajzoltak, zölden áttetszők és átlag 60×43 mm méretűek.

Az esős évszak idején tápláléka, ha nem is kizárólag, de mégis főleg rovarokból áll. Az elejtettek gyomrában vagy sáskákat vagy különféle fajta bogarakat, különösen ganéjtúrókat találtunk; a fogságba került példányokon megfigyeltük, hogy az elébük vetett kisebb kétéltűeket nem vetették meg, de a rovarokat többre becsülték.

A fiatalon felnevelt ibiszeket először nyers húsdarabokkal tömtük és ezt az eledelt nagyon szívesen ették. Éhségüket különös kiáltással jelezték, amelyet épúgy „cikk, cikk, cikk”-, mint „tirrr, tirrr, tirrr”-rel adhatunk vissza. Már néhány nap mulva az elébük tartott eledelt kézből vették el és az első hét elteltével már minden élvezhetőt elfogyasztottak. Ezek a fiókák fogságba kerülésük első napjától kezdve csendesen, komolyan és értelmesen viselkedtek; az idő folyamán szelidekké és bizalmasokká váltak, hívásra jöttek és végre a ház minden szobáján át követtek bennünket. Ha kezünket elébük tartottuk, rögtön odasiettek, hogy megvizsgálják.

A régi egyiptomiak idejében e szent madarak igen valószínűleg félfogsági állapotban szaporítottak; manapság jó ápolás mellett ezt nem éppen ritkán teszik állatkerteinkben.

A hagedas-ibisz (Hagedashia hagedash Lath.)

[Régi neve: Theristicus leucocephalus.]

Igen szép színezetű ibisz-faj. Hazája Kelet-Afrika. Feje szürkésbarna, szeme alatt fehér sáv, háta és szárnyfedői fémeszöldben és rézvörösben fénylenek, az evezők és farktollak acélkékek. A fekete csőr orma vörös, a láb fekete, a szem világossárgás. A feltűnő madárral Kuhnert gyakran találkozott a Kilimandzsarónál, a Masszai-steppén, valamint déli Német-Kelet-Afrika minden részében. A folyók és mocsarak közelében magas és sűrű nádasokban és sással borított területeken él. Bármily óvatos is, mégis alig múlik el nap, hogy érdes, de messzehallatszó „há-há-há-há”-nak hangzó szavát ne hallanók. Többnyire kis csapatokba verődve, lassú szárnycsapással méltóságteljesen húznak el a steppe fölött.