Batla (Plegadis Kaup)

A batla nemzetséget jellemzik a hosszú, ívalakú, aránylag vékony csőr, a középhosszú láb, a meglehetős széles, lekerekített szárny, amelynek második és harmadik evezője a leghosszabb, az aránylag rövid fark és a sűrű tollazat; csupán a kantár táján van csupasz rész.

A batla (Plegadis falcinellus Linn.)

Nyaka, melle, hasa, combjai és szárnyainak felső részei gesztenyebarnák, fejeteteje vörösen fénylő sötétbarna, háta viola- vagy zöldesfényű feketebarna; az evező- és kormánytollak ugyanilyenek. Szeme barna, a csupasz szemgyűrű zöldesszürke, a csőr piszkos sötétzöld, a láb zöldesszürke. Hossza 60, kiterjesztett szárnymérete 98, szárnyhossza 35, farkhossza 9 cm.

A batla minden földrészen előfordul. Európában a dunamenti alföldeket, Oroszországot és Lengyelországot, egyenként Dél-Olaszországot, Dél-Franciaországot és Spanyolországot lakja; Ázsiában a Káspi- és Fekete-tenger mentén minden országban előfordul, Anatoliában, Perzsiában, Szíriában és egész Indiában Borneóig, Jáva-, Celebesz- és tovább Új-Guineáig és Ausztráliáig; Ceylonban Legge szerint időnként roppant társaságokban található. Afrikában az északi parti tavaknál fészkel, de talán ennek a földrésznek a közepén, nyugati és délkeleti részében is, ahová rendesen el szokott látogatni. Amerikában az északi szélesség 46. fokától a déli szélesség 40. fokáig figyelték meg. Magyarországból és Oroszországból egyesek különböző német tartományokba is elrepülnek már; sőt előfordult, hogy az ilyen eltévedt madarak Izlandig elsodortattak.

Táplálékszerzés közben szívesen gázol a mélyebb vízben és kényszer nélkül is szívesen átúszik egyik szigetkéről a másikra. Repülés közben nyakát és lábait egyenesen kinyujtja és szárnyait meglehetős sebesen mozgatja, nem nagyon kiadós szárnycsapásokkal. Nagyon ritkán látható egymagában repülve, sőt inkább csaknem kivétel nélkül elég nagyszámú társaságban, mindig magasan a föld felett és az egész csapat tompa ékalakban, még gyakrabban egyetlen hosszú rétesformájú vonalba sorakozva, amelynek egész szélességében oly szorosan egymás mellett vonulnak, hogy az egyes madarak szárnycsúcsai egymást csaknem érintik, és Naumann igen helyesen azt mondja róluk, hogy ilyenkor a legszebb kígyózó mozgásban haladnak előre. Hangja érdes, „rá”-ként hangzik és csak egész rövid távolságra hallható. A fiataloktól néha még sajátságos sziszegést hallunk.

A batla óvatosság és félénkség dolgában nem marad el a többi mocsári madár mögött. Ahol letelepedtek, vagy csak időnként is tartózkodnak, igen hamar megkülönböztetik a veszedelmes embert a reájuk nézve ártatlantól.

A batla a hely és évszak szerint különböző állatokkal táplálkozik. Nyári főtáplálékát úgy látszik, rovarlárvák és kis férgek, de kifejlődött rovarok is, különösen sáskák, szitakötők, bogarak, stb., főleg azonban piócák szolgálják; télen kagylót, férgeket, apró halat, kisebb kétéltűeket és más víziállatokat zsákmányol.

A batla a Duna mentén a fűzfabokros mocsarak és árterek közt fészkel. A 3–4 mély kékeszöld tojás hosszúkásalakú, átlag 51.8 mm hosszú, 37 mm széles és erőshéjú.

A batla a fogságot kitünően állja, mindenféle szárnyassal megfér, szerfölött megszelídül és szaporít is a fogságban.

A batla – fekete ibisz, fekete sneff, saska, sórós, zsidómadár – Magyarország legnagyobb részében ritka átvonuló, s csak néhány vidéken fordul elő nagyobb számban, így elsősorban a Balaton mellett. A Kisbalatonban van ugyanis az ország legnagyobb fészkelőtelepe s innen szélednek el a Balaton mellé a táplálék után járó batlák. Különösen a költés végeztével jelennek meg nagyobb mennyiségben a fiókák. Ezekből az eleinte túlbizalmas és tapasztalatlan fiókákból aztán sokat le is lőnek s ezek szerepelnek aztán a napilapok hírei között mint „egyiptomi ibiszek a Balaton mellett”. A Kisbalatonon jelenleg még körülbelül 500 pár fészkel. Kisebb fészkelőtelep van még a Fertőn és a velencei tavon. Igen nagy telepe van a szávamenti Obedszka Bara nagyszerű gémtelepén, ahol 1908-ban még körülbelül 2000 pár fészkelt. Újvidéken is fészkelt jelentékenyebb mennyiségben. Régente a bihari és békési Sárréteken is nagy telepek voltak.

A batla vonuló madár, amely április elején érkezik és augusztus, szeptember hónapokban távozik. Az őzi vonulás idején az Alföld és Dunántúl olyan vizein is előfordul, ahol nem fészkel, egyesek a Felvidékre és Erdélybe is elkalandoznak.

Rendkívül érdekes adatokat szolgáltattak a magyar gyűrűzési kísérletek a batla vonulásáról. Az első és nagyszámban történt jelölések teljesen eredménytelenek voltak, úgyhogy az ország határán túl csak hét év mulva jelentettek egy példányt Sevillából, ezután Málta és Szicilia szigetén került kézre egy-egy példány. 1926 őszén azonban az eddigi délnyugati irány helyett északnyugatról érkeztek jelentések, amennyiben két kisbalatoni batlát Hollandiában, egyet pedig Norvégiában ejtettek el. Tetézte azonban ezt a szenzációt még ugyancsak egy 1926. évi példány, amely a Volga mellett (Ssamara) került kézre, vagyis északkeleti irányban. Most már csak a délkeleti irány volt hátra s 1929 őszén innen is kaptunk jelentést, amennyiben egy 1929. évi születésű kisbalatoni batla a Nílus mellett, Felső-Egyiptomban került kézre. Ugyanakkor egyik fóka Algírban Oran tartományban jelent meg, a harmadik pedig Délfranciaországban. Ezek után joggal mondhatjuk, hogy nincs még olyan madár, amelynek vonulása ilyen rendszertelen lefolyású volna, mint a batláé. Ennek dacára azonban hazatalálnak, mert Warga Kálmán a kisbalatoni gémtelepen végzett gyűrűzések alkalmával távcsővel megállapította, hogy a telep fölött röpködő batlák között gyűrűsek is akadnak.

Gazdasági jelentősége a fészkelőtelepek közelében számottevő, mert nagymennyiségben fordul elő, tehát nagy a táplálékszükséglete. Minthogy azonban már csőre alkotása miatt is csak apró halat tudna megfogni, ellenben főtápláléka a pióca és különböző vízirovar, azért jóval több hasznot hajt, mint amennyi kárt okoz. A batlát tehát a halgazdaságokban sem kell üldözni, annál kevésbbé, mert a törvény is védelem alá helyezte ezt a folyton pusztuló érdekes madarat, mint természeti ritkaságot.