Papucscsőrű (Balaeniceps Gould)

A nemzetség képviselője Afrikának s általában az egész földkerekségnek egyik legsajátságosabb alkotású madara.

A papucscsőrű (Balaeniceps rex Gould)

Papucscsőrű.

A bennszülöttek Abu Markub néven ismerik. Mansfield Parkyns fedezte föl 1849-ben, a Fehér-Nílusnál. Jellemzői: teste zömök, nyaka vastag, feje nagy, hatalmas csőre otromba facipőre emlékeztet; orma tarajos és gyengén lefelé hajló, a végén erős kampóval. Lábszára igen magas, lába nagy, szárnya széles és hosszú, evezőtollai közül a harmadik és negyedik a leghosszabb. Középhosszú, egyenes farka 12 tollból áll; apró tollazata meglehetősen puha, feje búbján rövid bóbitát alkot. Tollazatának alapszíne szép hamuszürke. A nagyobb tollak széle világosszürke, evezői és kormánytollai szürkésfeketék. Szeme majd világossárga, majd szürkésfehér, csőre szaruszínű, lába fekete. Hossza 140, kiterjesztett szárnymérete 262, szárnya 73, farka 25 cm.

A gázló madaraknak ez az óriása Heuglin és Schweinfurth megfigyelései szerint egyesével, párosával és lazán összetartó társaságokban található, lehetőleg távol minden emberi településtől, a Fehér-Nílus és néhány mellékfolyójának többnyire járhatatlan mocsárrengetegében, kiváltképpen a kics- és nuërnégerek országában, az északi szélesség 5–8 foka között. Itt rendszerint a sűrű náddal és papyruszbokrokkal körülvett tócsáknál látható, amint a mocsár közepén vadászik vagy a mocsár valami szárazabb helyén kiemelkedő termitadombon álldogál, nem ritkán féllábon, hogy innen szemlét tartson vagy sziesztázzon. Vad és óvatos; az ember közeledtére már messziről hangos robajjal fölemelkedve alacsonyan és nehézkesen repül a nád felett, amely csakhamar eltakarja szemünk elől.

jártában és röptében a marabuhoz hasonlít, csak testét vízszintesebben tartja és nehéz fejét begyén szokta pihentetni. Röptében nyakát behúzza, mint a gémek. Az egyetlen hang, amit hallatni szokott, a csőrével okozott hangos recsegés vagy kelepelés, ami a gólya kelepelésére emlékeztet. Tápláléka túlnyomóan halból áll, melyeket – sokszor melléig vízben állva – ügyesen tud megfogni, olyanformán, mint a gémek. T. i. hatalmas csőrével hirtelenül előrevág. Néha állítólag fajtársaival valóságos hajtóvadászatot rendez, mint a gödények szoktak. Körbe felállanak és lépegetve, szárnyukkal csapkodva, a halakat a part sekélyebb részeire igyekeznek terelni.

Költési ideje hazája esős évszakára, tehát június–augusztusra esik. A papucscsőrű fészkelőhelyül a nádban vagy fűben valami kis kiemelkedést választ, vagy egészen a víz szélén, vagy a mocsár közepén, legszívesebben ott, ahol a környező víz a hozzáférhetést megnehezíti. Itt mocsári növények összehalmozott, puha szárából igen nagy, majdnem méternyi magas fészket rak, melyet gyakran gyephantokkal és iszapcsomókkal szilárdít meg. Tojásai – Heuglin adatai szerint – aránylag kicsinyek; hosszúságuk mintegy 85, vastagságuk 58 mm.

A papucscsőrűről érdekfeszítő könyvet írt Berg Bengt ismert filmvadász.