5. család: Gógó-félék (Scopidae)

A gémek második családja, melynek egyetlen nemzetsége a gógó (Scopus Briss.) s melynek egyetlen faja van.

A gógó (Scopus umbretta Gmel.)

A madagaszkári bennszülöttek „takatra” néven ismerik. Teste zömök, majdnem hengeralakú, nyaka rövid és vastag, feje aránylag nagy, csőre magas, a fejénél hosszabb, oldalról nagyon lapított, egyenes, hegye lehajló. Lába középhosszú, a lábujjai között lévő összekötőhártya mélyen kivágott. Szárnya széles és erősen kerekített, harmadik evezője a leghosszabb, 12 tollból álló farka középhosszú, aprótollazata sűrű és hosszú, tarkóján sapkaszerű, lelógó bóbitát alkot. Színezete majdnem egyöntetű umbrabarna, alul valamivel világosabb. Evezői a háttollaknál világosabbak és fényesek. Farktollai végén széles, bíborbarna, tövén több szabálytalan, keskeny szalag van. Szeme sötétbarna, csőre fekete, lába feketésbarna, vagy szintén fekete. Hossza 56, kiterjesztett szárnymérete 104, szárnya 31, farka 16 cm.

Ezt a madarat jóformán Afrika minden részéből ismerjük, a sötét földrész déli tájairól, Madagaszkárt is beleértve, valamint Délarábiából is. Úgy látszik, sehol sem gyakori. Legjobban szereti a síkságot, de Heuglin szerint Abesszínia belsejében 3000 m magasságra is felhatol a hegységbe. Az általam beutazott országokban többször találkoztam a gógóval, de mindig csak magányosan vagy párosával láttam. Járása könnyed és kecses röpte legjobban a gólyáéra emlékeztet, Neumann szerint a bakcsóéra, még inkább a bagolyéra, jóllehet ugyanaz a kutató határozottan nappali madárnak mondja. A gógó egyenesen szokott repülni, sokszor függöget és jelentékeny magasságra emelkedve repül a víz egyik helyéről a másikra.

Madarunkat rendszerint erdei patakoknál láthatjuk, vagy olyan folyamok partján, ahol az erdő a vízig lehúzódik. Hajnalban és alkonyatkor mutatkozik legélénkebbnek. Nappal mozdulatlanul üldögél egyhelyen, vagy az erdő legsötétebb homályában sétálgat, majd a vízben gázol, mint valami mocsári madár, majd meg kisebb gémek módjára a parton keresgél. Megfigyeléseim szerint többnyire halat zsákmányol. A gógó nem éppen vad, de óvatos, mint minden gémféle.

Óriási fészkét többször láttam, a nélkül, hogy megismertem volna. Első leírását Delegorguenek és Jules Verreauxnak köszönhetjük. Azok, amiket én láttam, többnyire a mimózák legalsó törzs- vagy ágvilláiban voltak, nem éppen magasan a földtől. Verreaux szerint azonban faágakra vagy magasabb bokrokra is szokta rakni a fészkét, Silbree pedig Madagaszkáron leggyakrabban mélység fölé kiugró szirtek peremének a legszélén találta. A fészek kerek bejárója úgy van elhelyezve, hogy csak nehezen lehet hozzáférni. Minden fészek ágakból, fűből, nádból és agyagból művésziesen van összerakva, – Hagner szerint – néha olyan szilárd, hogy az ember ráállhat, a nélkül, hogy kárt tenne benne. Külső átmérője 1½–2 m, és körülbelül ugyanennyi a magassága is, mivel kupolaalakúan be van boltozva. Belseje három teljesen különálló helyiségből áll: előszobából, éléskamrából és hálókamrából. Ezek a szobák éppen olyan szépen megvannak munkálva, mint a fészek külseje; bejáratuk éppen akkora, hogy a madár keresztülbújhat rajta. A hátulsó helyiség magasabban van, mint a két első, hogy szükség esetén a benyomuló víz lefolyhasson. De az egész fészek olyan jól van megalkotva, hogy csak az erős zápor árthat neki és ha ez mégis előfordul, lakói mindig kéznél vannak, hogy kijavítsák. A legtágasabb helyiség, a hálószoba, leghátul van, itt kotol felváltva a két madárszülő. Fészekalja 3–5 tojásból áll, melyek mérete 44×33 mm. A fészek középső helyisége a vadászzsákmány raktárául szolgál. Itt mindig láthatjuk az elpusztított állatok megszáradt csontjait, mint a dúsgazdag készlet tanujeleit. Az előszobában, amely legkisebb a három közül, az őrszem tartózkodik, amely állandóan lesben áll és veszedelem esetén rekedt lármájával figyelmezteti és menekülésre készteti a ház népét. Verreaux észrevette, hogy az őrszem mindig hason feküdt, hogy fejét kidughassa és a közeledő veszélyt tüstént észrevehesse.