Kárókatona (Phalacrocorax Briss.)

FEJEZETEK

A KÁRÓKATONÁK ÉLETMÓDJA

Ebbe a nemzetségbe 36 faj tartozik. A test nagyon nyúlánk, de erős és hengeres; a nyak hosszú és vékony; a fej kicsiny, a csőr közepes, a vége erősen kampós; a láb kicsiny, a csűd oldalt összenyomott; a szárny, noha elegendő hosszú, de tompán végződik, mert a kézievezők mind rövidek; ezek között többnyire a harmadik a leghosszabb. A 12–14 tollból álló farok közepes, vagy kissé hosszas, kerekített vagy ékszerű és alig észrevehetően boltozatos. Az evező- és kormányzótollak igen merevek. A test hossza a fajok szerint 55–77 cm között ingadozik. A nyelv csökevényes.

A kárókatona tengeren és édesvizen egyaránt megtelepszik. Az északi fajták költözők, a többiek kóborolnak.

Valamennyien falnak, amíg csak tudnak s még teli gyomorral is mohón kapnak a zsákmány után, ha szemük elé kerül. Csakis azért pihennek, hogy ismét halászhassanak és falhassanak és csupán addig nem zabálnak, amíg tollászkodnak vagy alszanak. Torkuk tágulékonyságánál fogva jó nagy halat is elnyelhetnek, de igen gyorsan emésztenek és a gyomruk új töltelékért korog. Emberlakta helyen nem türhetők, mert a halászatnak mérhetetlen károkat okoznak.

Minden faj társas életet él és a körülmények szerint több ezer párt tevő telepet alkot. A fészket sziklahasadékba, sziklanyilásba vagy párkányzatra, de fára is rakják, 40–50 darabot is egyre. A fiókák csaknem csupaszok, majd sötéten színezett pelyhet kapnak és félig felnőtten már tollat; sokáig fészeklakók, majd szüleikkel a vízre kelnek, néhány napig még ezekkel tartanak s azután, önállósulva, elhagyják őket.

Fogságban örömet szereznek testtartásuk érdekes sokféleségével, nyugtalanságukkal, elevenségükkel s azzal a leleményességgel, ahogyan minden élő és elnyelhető zsákmányt megszereznek; megfelelő elhelyezés mellett költenek is, de bőkezű gazdát kívánnak, aki nem sajnálja a költséget a velük való kedvteléshez.

A nagy kárókatona (Phalacrocorax carbo L.)

A legismertebb és talán legelterjedtebb faj, farka 14 tollból áll. A fejtető, nyak, mell, has, hátalja fényes feketészöld, gyönge fémfénnyel; a hát eleje és a szárny barna, bronzfényű és a tollak sötét szegélye folytán pikkelyesnek látszó; a farok- és evezőtollak feketék; a szem mögött kezdődő folt övezi a begyet; másik kerek fehér folt van a lágyék tájon. A szem tengerzöld; a csőr fekete, a töve sárgás; arculata csupasz és sárga; a torok is sárga; a láb fekete. Nászidejükön, főként a hímek, fehér, finom üstököt viselnek, amely azonban hamarosan kihull. Hossza 81–92, kiterjesztett szárnymérete 135–150, szárnya 36, farka 18 cm.

A nagy kárókatona Közép-Norvégiától kezdve Európában mindenütt honos; tél idején nagyon sok van Afrikában; gyakran költ Közép-Ázsiában, keleten Japánig, délen Birmáig, valamint Grönlandtól Észak-Amerikán át Nyugat-Indiáig, de Dél-Ázsiába, Malakkába, Ausztráliába, Tasmaniába és Ujzélandba is elvándorolgat.

A nagy kárókatona – karakatna, tomolygó, gőte – népies neve valószínűleg onnan származik, hogy a pihenő vagy halászatra készülő madarak a vizek mentén egyenesen karók módjára és katonasorban állanak. Magyarországon jelenleg már a pusztuló fajok közé sorolható. Régi fészkelő telepei javarészt megsemmisültek s így lassanként mint átvonuló, kóborló, vagy alkalmilag megjelenő madár is teljesen kimarad. Régente fészkelt az Alföldön a bihari és békési Sárréteken, Kőrösladány, Csongrádcsány és Tiszaroff vidékén, az adonyi szigeten, a bellyei uradalom területén, Csepel közelében, a deszki erdőben, az aldunamenti kaboli (kovili) erdőben és a Fehérmocsáron, továbbá a szerémmegyei Obedszka barában és a Kologyvári mocsárban. A Dunántúlon csak a kapuvári Hanságban volt fészkelő területe. Utoljára említem a felső Duna mentén a Csallóközben ősidők óta meglevő fészektelepét Kisbodak közelében, ahol jelenleg is fészkel még, bár nehezen lehet megállapítani, hogy a fészektelep magyar területen maradt-e, vagy pedig megszállott területen. Ezen a vidéken még rendszeresen megjelenik s Kleiner E. legújabb keletű értesítése szerint Gönyü vidékén is fészkel.

Régebben országszerte mutatkozott, természetesen főleg az Alföldön és a Dunántúlon levő fészkelő-telepeinek a környékén, de megkerült a Felvidéken is, úgyszintén aránylag elég gyakran Erdélyben, ahol valószínűleg a tiszántúli fészkelők kerültek kézre.

Vonuló madár, amely március-április folyamán érkezik és szeptember-októberben távozik.

Gazdaságilag feltétlenül a legkárosabb madarak közé kell sorolni, mert a hazai madarak között a legveszedelmesebb „halfarkas”, amely naponta 3 kg halat is fogyaszt. A törvény ennek dacára is április 16-tól június 30-ig, vagyis a fészkelési idő alatt kíméletben részesíti. Magyarországon természetvédelmi szempontból is kímélni kell ezt a majdnem teljesen kipusztult madárfajt, különösen a megmaradt utolsó fészkelő telepeken, Kisbodakon és Gönyün, ahol a tilalmi időn túl is kímélni kellene. Ez annál is könnyebb volna, mert fészkelő tanyája nincs mesterséges halgazdaság közelében.