A KÁRÓKATONÁK ÉLETMÓDJA

A nagy kárókatona tenger- vagy belvízparton él. Erdővel övezett folyók és folyamok mentén többnyire megtaláljuk; az erőszakos és tolakodó kárókatona oda telepszik közvetlenül és nagy fáradsággal se lehet elirtani. Példa van rá, hogy a város közepén a templom tornyára telepedtek. Legnagyobb tömegben a tengermellékeken él, különösen sziklás és nehezen megközelíthető partokon. Skandinávia, Izland, Farő, a Hebridák és Orkney szigetcsoportokon éppen olyan gyakori, mint az üstökös kárókatona, mert nem lehet hozzáférni. Nagy mennyiségben gyülekszik télen a déli tengerek mentén. Görögországban évről-évre nagyszámban lepi el a tavakat és tengert; Egyiptom parti tavait végtelen tömegekben lepi el. Hasonló mennyiségben mutatkozik Dél-Kínában és az Indiákon. Bizonyos, hogy minden hellyel beéri, ahol víz és hal van.

Nagyon kedveli a társas együttlétet és ezért többnyire kisebb-nagyobb csapatokban látható. Délelőtt serényen halászgat, délután szokott pihenni s emészteni; alkonyat felé még újból halat fog, naplementével pedig aludni tér. A szárazföldön a szigetek, folyók, tavak magas fáit keresi nyughelyül, amelyeken aztán költeni is szokott; a tengeren pedig sziklás szigetpartokat, amelyekről mindenfelé elláthat és mindenfelől szabadon jöhet-mehet. Ezeket a szigeteket messziről föl lehet ismerni a fehér „meszelésről”, amely a madarak ürülékétől származik. Az ilyen tanyák nálunk is guanótelepekké válnának, ha itt is nagy szárazság és forróság uralkodnék, mint amilyen Peru guanótelepeit szárítja. Az ilyen fészkelőtelep mindig nagyon érdekli a hajósokat és utasokat. Legszebbek természetesen akkor, amikor a kárókatonák lepik el. Rendbe sorakozva, katonamódra festői csapatokban üldögélnek a sziklás peremen, valamennyien a tenger felé fordulva.

A pingvinek és kígyónyakú madarak kétségtelenül gyorsabbak és ügyesebbek a bukásban és úszásban, de nem hiszem, hogy ezeken kívül még más búvármadár is versenyezhetne vele. A víz alatt oly gyorsan úsznak, hogy a legjobb evezősökkel vitt csónak se tudja beérni őket; hosszú ideig maradnak a víz alatt és jelentős mélységre buknak; csak pillanatnyira jönnek föl lélekzetet venni és ismét eltűnnek. Zsákmányukat hosszan kinyúlva üldözik és kiadós, heves lökésekkel, nyílsebességgel siklanak a vizen. Érzékszerveik között a látás elsőrendű, a hallásuk is fejlett, de tapintó- vagy ízlelőképességeik nem valami finomak. Feltűnő ugyan, hogy válogatnak a halban, ámde nem valószínű, hogy ezt éppen az ízlésre figyelemmel tennék. Tanulékonyságukra jellemző az a közismert tény, hogy a kínaiak halfogásra használják és nagyrabecsülik működésüket. „Magas vízállásnál – írja Doolitle – a hidakról nagy tömeg szokta nézni a velük való halászatot. A halász méretes szélességű, 5–6 méter hosszú bambusztalpon áll s azt evezővel hajtja. Halfogás végett aztán a halász a vízbe löki vagy veti a kárókatonát és ha mindjárt le nem bukik, oda vagy utána csapdos az evezővel, amíg le nem bukik. Halfogás után a madár a vízszínre jön, csőrében a hallal, persze azért, hogy elnyelhesse; ámde meghiusítja ezt a tervet a nyakán lévő zsinór vagy fémgyűrű, melynek folytán kénytelen-kelletlenül a tutajhoz úszik. Oda igyekszik nagy sebességgel a halász is, nehogy a zsákmányt elveszítse, mert néha valóságos harc keletkezik a madár és áldozata között ilyen alkalommal, kivált ha nagy halat fogott. Ha elég közel jutott a halász, akkor zsákkal vagy mereggyűvel kifogja a madarat, elveszi tőle a halat, de megoldja a nyakát neki, hogy a jutalmul nyujtott hálafalatot elnyelhesse. Utána kissé pihenteti madarát, aztán újból munkára hajtja. Megesik, hogy a madár a zsákmányával szökni akar. Ilyenkor aztán a halász üldözőbe veszi, többnyire eredménnyel, de bizony néha a nélkül is. Akad néha akkora hal is, hogy a madár nem bír vele. Ekkor többen is odasietnek és segítenek neki. Ez a jószándék azonban esetenként egymás elleni zsákmányolási küzdelemmé fajul, a nézőközönség nagy izgalmára, amely fogadásokat is köt egyik vagy másik győzelmére.”

Mint a kárókatonák általában, a nagy kárókatona is rendkívül falánk. Radde szerint a nagy kárókatona négy font halat eszik meg naponta. Próbára tettem annyi hallal, amennyit csak elfogadott. Úgy tapasztaltam, hogy reggel 26, délután 17 darab, átlag 20 cm-es halat nyelt el. A halak nem jutottak mindjárt a gyomorba, hanem előbb a begyben csomószámra maradtak, részben még a csőrből is kilógtak. Ámde oly gyors az emésztése, hogy begye és szája 2 óra leforgása alatt már üres volt.

A tengeren a kárókatona valószínűleg csak hallal él, amelyet a mélységből szerez; száraz területek vizein azonban másféle gerincesre is ráfanyalodik. A bécsi állatkertben megfigyelték, hogy az ottani kárókatonák fecskefogásra is rávetemedtek; forró nyári napokban a vízbe lapulva, hátravetett nyakkal, tátott szájjal lestek a víz fölött szálló fecskékre, várva az alkalmas pillanatot, amikor a gyanutlan fecskére hirtelen rácsapva, elkapták és elnyelték, mielőtt kitérhetett volna. A farőiek gyűlölik, mert még a bárányokra is rámerészkednek, azok élő testét vagdossák és így megölik.

A kárókatona legszívesebben fán fészkel, de beéri szükség esetén üreggel, sziklapárkánnyal, vagy egyéb alkalmatossággal is. A szárazföld belsejében a varjú- és gémtelepekbe tódul és fészkeiket heves küzdelem után elfoglalja. Rendszerint áprilisban térnek vissza a költő párok; gyorsan fészkelnek, némely fának minden ágát ellepik és május végén már 4–6 kicsiny, hosszúkás, 65×40 mm méretű, erőshéjú, kékeszöld, fehér mészréteggel bevont tojást tojnak; felváltva kotolják 4 hétig és fiókát is együttesen nevelik föl.

A kikelő fiókák vakok, csupaszok, lilásfeketék; s csak néhány nap mulva öltenek fakófüstös pelyhet magukra. A túlságos táplálás következtében igen rohamosan növekednek. Június közepén röpülnek ki, az öregek pedig nyomban a második költéshez fognak a nélkül, hogy törődnének a többivel.

A fogságban évekig elél és még kisebb tocsogókon is könnyen költ.

Az üstökös kárókatona (Phalacrocorax graculus L.)

Az északibb részeken az előbbi fajt helyettesíti. Farka 12 tollból álló, üstökét, amely különben csak a hímet ékesíti, mintegy 4 cm hosszú, előre kunkorodó tollacska alkotja. Felső háta és a többi háti tolla, a fénytelen farok- és evezőtollakat kivéve, fekete, kissé rézfényű alapon, bársonyfekete élekkel pikkelyesen rajzolt. Többi tollazata ragyogó feketezöld. A szem zafirkék; a csőr fekete, valamelyest barnán foltos; az alsó káva töve citromsárga; a láb fekete. Hossza 65–70, kiterjesztett szárnymérete 110, szárnya 27, farka 13 cm.

Skócia és Norvégia sziklaszigeteitől kezdve a Jeges-tengerig minden partvidéken előfordul és télen Észak-Afrikáig lehúzódik. Közép-tengeri, feketetengeri és káspitói változata a: Phalacrocorax desmaresti Payr., ennek a csőre hosszabb és karcsúbb.

Az üstökös kárókatona két európai alfaja közül a magyar-horvát tengerparton a déli üstökös karókatona (Phalacrocorax graculus desmaresti Payr.) fordul elő, ahol állandó madár és a Zengg mellett levő Zec sziklaszigetkén fészkel is.

A kis kárókatona (Phalacrocorax pygmaeus Gm. el Pall.)

Farka 12 tollú; feje teteje, nyakszirtje, nyakoldalai rozsdásbarnák; dolmánya és háta szürkés-fekete alapon bársony-fekete tollszegéllyel rajzolt; többi része, a fénytelen fekete evezők és faroktollak kivételével fénylő sötétfekete. A nászruha finom, keskeny, fehér, pehelyszerű ideiglenes tollakkal ékes. A szem zöld. Az összes csupasz helyek, a csőr és láb feketék. A madár hossza 57, kiterjesztett szárnymérete 60, szárnya 21, farka 16 cm. Elterjedési köre: Dél-Európa, Észak-Afrika és Dél-Ázsia, Jáváig és Borneóig.

A kis kárókatona – törpekárókatona – nálunk vonuló madár, amely alkalmas helyeken tömegesen telepszik meg, de mindig gém-félékkel együtt. Tisztára kis kárókatonából álló telepek nálunk sohasem voltak. Régentén több helyen is fészkelt, így a Sárréteken s az aldunai mocsarakban, jelenleg azonban már csak két fészkelő helye ismeretes, úgymint az Odebszka Bara a szerémmegyei Kupinovo mellett, ahol sok száz pár fészkel és Újvidék, ahol azonban jóval kisebb az állománya. A fészkelő területen kívül csak szórványosan és ritkán fordul elő, főleg az Alföldön, Dunántúlon és elég gyakran Erdélyben is, míg a Felvidékről még nem ismeretes. Csonka-Magyarországon már nem fészkel és mint átvonuló is nagyon ritka. Márciusban és áprilisban érkezik, augusztus-szeptember hónapokban távozik.

Gazdaságilag nálunk jelentősége nincsen. A halastavakon természetesen az esetleg odavetődő példányok károsak s ezért április 16-ig lőhetők. Esetleges előfordulását érdemes valamely tudományos intézettel közölni.

A varacskos kárókatona (Phalacrocorax verrucosus Cab.)

A legszebb kárókatonák egyike, amely Kerguelen szigetén fordul elő. Alsó fele fehér, háta zöldesen, részben acélkéken fénylő fekete. Homloka, szeme környéke és álla élénk narancsszínű szemölcsökkel, varacskokkal borított.

Az óriás kárókatona (Nannopterum harrisi Rothsch.)

Ezt a fajt 1897-ben a Galapagosz szigetcsoport Norborough szigetén fedezték föl. Fölül barnásfekete, a toll tövei feketésszürkék, a válla és szárnya tollai penészes szürkék, feketés élekkel; a nyakán és tarkóján néhány pehelyszálacska áll ki a többi toll közül. Alul barna és szürke keverék. A farok fekete; az evezők barnásfeketék. Ez a legnagyobb kárókatona-féle, amely közel 80 cm magas. Röpülni azonban nem tud, mert puha, rövid szárnya csak 19 cm hosszú. Minthogy szárnyát úszás közben sem használja, azért ennek a fajnak nincs is tarajos mellcsontja. Pusztuló faj s ha tán ezideig nem is pusztult ki, aligha tart sokáig, míg végzete eléri.