9. család: Szula-félék (Sulidae)

Az evezőlábúak negyedik, mintegy 9 fajt számláló családját a szula-félék alkotják. Csőrük hosszabb a fejüknél, erős, hengeralakú, a hegye felé fokozatosan vékonyodik és itt gyengén lefelé hajlik, de nem kampós. Lábuk rövid, de vastag, szárnyuk rendkívül hosszú, az első evezője a leghosszabb. 12 tollból álló farkuk ékalakúan hegyesedik. Arctájékuk, torkuk csupasz. Ez a család a forró és mérsékelt égövi vidékek tengerein él.

A szula (Sula bassana Linn.)

A barnásfekete faroktollak kivételével általában fehér; a fejtető és hátsónyak sárgásan árnyalt. A szem sárga; a csőr kékes; a láb zöld; a csupasz torokbőr fekete. Hossza 98, kiterjesztett szárnymérete 190, szárnyhossza 62, farka 26 cm. Életmódjának itt következő leírása általában az összes fajokra érvényes.

A szula az északi földfélteke 70-ik szélességi fokától kezdve, délre a térítő körökig valamennyi tengeren előfordul. Gyakori Izland, a Farő-, az Orkney-szigeteknél és a Hebridákon. Ritkább már Norvégia tengerpartjain, elszórva előfordul Észak-Németország, Hollandia, Franciaország tengerszélein, a Nagy- és Atlanti-óceán amerikai tengermellékein. Igen gyakori volt a Bassz sziklaszigetcsoporton, ahonnan a „bassana” nevet kapta; itt régebben 70.000 pár lakott. A Hebridák kisebb szigetein ma is százezrével tartózkodik. Noha a szula messze elkóborol, mégsem költöző vagy átvonuló madár. A szula mester a röpülésben; úszáshoz ritkábban folyamodik, inkább csak akkor, ha rövid ideig pihenni akar; a szárazra pedig, a költés idejétől eltekintve, csak hálni jár. Még az álldogálás is fárasztja, állva legalább is nagyon gyámoltalan hatást tesz; járása alig egyéb tipegésnél, sőt az úszásban se sokra viszi, bár hatalmas úszói vannak, mert inkább a szélre bízza magát, mintsem hogy evezzen. Nagyon mélyre tud bukni; Thomson szerint 15–35, sőt mélyebben vetett halászhálókba is gyakorta beleakad.

Heinroth szerint a szula a forró égövek alatt tápláléka javarészét a repülőhalakból szerzi. Olykor igen nagy, többszáz egyénből álló csapatban vadászgatnak, amikor is hosszú, sűrű vonalban szállanak egymás mellett. Alig lehet kétséges, hogy ilyenkor a tenger színe alatt ragadozó halak serege nyomul hasonló módon előre, amely a kétségbeesett repülőhalakat és a tengernek egyik, pikkelyes lakóit űzi maga előtt a víz fölé.

A szula hangja rövid, szaggatott károgó hangokból áll; körülbelül „ráb, ráb, ráb”-szerű. Más madárral szemben összeférhetetlen, marakodó. Erős csőre annyira hatalmas fegyver, hogy nem kell félnie semmiféle tengeri madártól.

Aki valaha látott szulatelepet, az könnyen megérti, miként keletkeznek e madarak révén a guano-hegyek. „Csapataik elhomályosítják a napot és lármájuk a telepükhöz közeledőnek minden érzékét megbénítja.” Fészküket olyan sűrűen rakják, hogy köztük járni majdnem lehetetlen. A korábban épültek igen nagyok, a későbbiek kisebbednek, mert a később építkezőknek be kell érniök az amazok között maradt területtel. A tojó csak egyetlen, meglehetősen kis, átlag 8 cm hosszú, 5 cm vastag zöldes színű, fehér mészréteggel bevont tojást tojik. Június elején kelnek a fiókák. Fogságban tartott szulákat láttam az amszterdami állatkertben, de nem igen tudtam velük megbarátkozni.