10. család: Trópusi madár-félék (Phaëtonidae)

A családhoz hat faj tartozik. Tömzsi testalkatú, nem nagy termetű madarak. Csőrük olyan hosszú, mint a fejük, oldalt erősen lapított, felül kissé hajlott, hegyes, a káva széle finoman fogazott, alig észrevehető kampóval. Orrlyukaik hasítékalakúak. Lábuk gyenge, csűdjük igen rövid, hátulsó és belső lábujjukat csak keskeny bőrhártya köti össze. Szárnyuk hosszú. 12 vagy 14 tollból álló farkuk két meghosszabbodott középső tolla majdnem teljesen zászlótlan, az egyik fajnál (Phaëton rubricauda Bodd.) karminpiros, a többi fehér, míg többi rövidebb farktolluk zászlója jól fejlett. Aprótollazata sűrű és finoman színezett. Apró fészket raknak; a tojó mindig csak egy, aránylag nagy tojást tojik.

A trópusi madár (Phaëton aethereus Linn.)

A legismertebb és legjobban elterjedt faja. Linné „a Nap fiá”-nak nevezte, amelynek megjelentése a hajósok szemében azt jelentette, hogy hajójuk elérte a forró égövet, a trópusokat, mert a trópusi madárral valóban csak a legritkábban találkozunk a föld mérsékelt égövi tájékain. Apró tollazata fehér, rózsapiros árnyalattal; elől széles, hátrafelé elkeskenyedő kantársávja fekete. Elsőrendű evezőinek külső zászlója fekete; harmadrendű evezői feketék, szélük fehér. Farktollai a középsőkig fehérek, száruk szintén fehér, a középsők gerince a tövéig fekete. Szeme barna, csőre korallpiros, a fiataloké sötétbarnás. Lába sárga, csak úszóhártyája és ujjai feketék. Hosszúsága – a két lándzsaalakú s 50–75 cm hosszú farktollat is beleszámítva – mintegy 100, kiterjesztett szárnymérete 14, szárnya 30 cm. Ez a faj az Atlanti-, Indiai- és Csendes-óceánnak a két térítő között elterülő vidékein van elterjedve.

A trópusi madarat a nappali órákban a partok közelében láthatjuk foglalatoskodni, de csendes, holdfényes éjszakákon éppen olyan fáradhatatlanul röpköd, mint nappal. Így Bennett a szárazföldtől kerek 1000 tengeri mérföldnyire találkozott vele. A hajósok becslése szerint a partoktól átlag 300 tengeri mérföldnyire szokott elkalandozni.

Az utazók, akik közelebbről megismerkedtek vele, egyhangú csodálattal említik szépségét és kedvességét. „A trópusi madarak – írja Bennett – kétségtelenül a világtengerek legszebb madarai közé tartoznak; amikor a nap sugarai pompás tollazatukról visszatükröződnek, kihívják az ember csodálatát. Természetük éppen olyan szeretetreméltó, mint amilyen kedves a repülésük; művészetük szemlélése igazi örömet jelent a megfigyelőnek. A hajók – úgy látszik – néha magukra vonják a figyelmét. Odamennek, körülröpködik, a magasabb levegőrétegekből csavarvonalban alább és alább ereszkednek, majd csekély magasságban függögetnek, sőt nagyritkán vitorlarudaikra is leereszkednek.”

Tápláléka kizárólag halakból és egyéb olyan tengeri állatok sorából kerül ki, melyek a felszín közelében úszkálnak. Nuttall azt állítja, hogy igen gyakran látta, amint nagy ügyességgel repülőhalakra vadászott.

Költésének ideje – úgy látszik – a költőhelyül szolgáló sziget fekvése szerint különböző. Ausztrália közelében – Bennett szerint – augusztus-szeptemberben kezdődik, a Bermuda-szigeteken – Wedderburn és Hurdis szerint – március-áprilisban, a Vörös-tenger déli részén – Heuglin szerint – június-júliusban. Heuglin megfigyelései szerint a hímek ilyenkor a legnagyobb mértékben izgatottak; szakadatlanul viaskodnak, lármázva és vijjogva hajszolják egymást, valósággal bukfenceket hánynak a levegőben és teszik a szépet az előlük menekülő tojónak. Legjobban szeretnek az emberi forgalomtól távoleső szigeteken fészkelni. Megfigyelték, hogy a trópusi madár ott, ahol még nem háborgatták, tojását egyszerűen a földre, többnyire bokor alá tojja, míg a látogatott szigeteken mindig a szirtek repedéseit, üregeit választja ki erre a célra. Az ilyen, többnyire mintegy méternyi mélységű sziklarepedések és rések bejárata Heuglin szerint sokszor nagyon szűk és alacsony, úgyhogy csodálkozik rajta az ember, hogyan tud a madár a belsejébe jutni. A tojó egyetlen tojását vagy a puszta földre, a futóhomokra, vagy a puszta sziklára rakja. Tojásuk meglehetősen nagy: mintegy 60 mm hosszú és 43 mm széles. Tojó és hím egyaránt kotol, még pedig olyan benső odaadással, hogy még az ember közeledtére sem repülnek el, hanem csőrükkel igyekeznek védekezni, néha nem is eredménytelenül. Fiókáikat felül hamuszürke, homlokukon és alul hófehér, finom és sűrű pehely borítja.