2. család: Vöcsök-félék (Podicipidae)

Törzsük feltünően széles és lapos; a nyak hosszú, kissé vékony; fejük kicsiny, hosszas és összenyomott; csőrük hosszas, oldalról lapított kúp, befelé hajló, igen éles kávákkal. A lábak a törzs legvégén vannak, középnagyságúak, annyira laposak, hogy a csűd elül síma élt alkot. A szélső és középső ujj többnyire egyenlő hosszú, a belső jóval kisebb, a hátsó ujj valamivel magasabban áll és csökevényes. Az elől levő ujjakat azok tövétől az első ízig úszóhártya köti össze, onnan mindkétfelől széles, úszókarélyok szegélyezik az ujjakat, végükön széles, lapos körömszerű karmokkal. A szárny rövid és keskeny, az evezők közül sorrendben a második, első és harmadik a leghosszabb. Farkuk nincs, helyét foszlányos tollpamat foglalja el. Aprótollazatuk mindenütt sűrű és testhezálló, az alsótesten prémszerű, síma és selymes; a fejen, nyakon, a hát alsó részén, szőrszerű, foszlányos. Vénebb példányok a nászidőben pompás tolldíszt viselnek és pedig vagy élénkszínű pofapamatot, vagy torokgallért, vagy pedig kétfelé osztott tollbóbitát.

A vöcsök-fékék mintegy 20 faja valóságos világpolgár. Előfordulnak az Óvilágban Norvégiától kezdve egész Európában, egész Ázsiában a Molukki-szigetekig, Újguineáig, továbbá Újkaledóniában, Ausztráliában, Újzélandon, Afrika egész területén, Madagaszkár szigetén, végül az Újvilágban Vancouvertől Falklandig és Nyugatindiában. Abesszíniában 2500 méter magasságig, az Andeseken, Peruban s a Junin-tónál 4500 méterig hatolnak föl. Nádas, sásos, álló vagy lassan mozgó vizeken, kivételesen tengerszélen is tartózkodnak.

Érzékeik és szellemi képességeik az úszómadarakéval azonos színvonalúak. Bizalmatlanok, vadak, gyanakodók, megkülönböztetik a rájuk veszélyes embert, vagy állatot a veszélytelentől; egyébként maguknak való állatok, amelyek a szükségesnél jobban nem ügyelnek másokra. Veszély esetén sokféle csalafintaságot és ügyességet tanusítanak a menekülés tekintetében; a fogságban minden további nélkül megszoknak, minden dolgukat nyugodtan elvégzik, a nélkül, hogy a közelükben levő emberre legkevésbbé is hederítenének.

Apró hal, rák, béka, békaporonty, rovar a táplálékuk. A víz mélyéből hozzák föl táplálékukat, melyet mohón elnyelnek a felbukás után. Naumann szerint gyomrukban mindig találhatók saját elnyelt tollaik. Nemcsak azokat a tollaikat nyelik le, amelyek eltávolítása révén a hason a kotlófoltok származnak, hanem azokat is, amelyek maguktól kihullanak.

A toll sohasem hiányzik a vénebb vöcsök gyomrából; néha laza gombolyagot alkot, amely annyira megtölti a gyomrot, hogy szinte alig látható tőle a többi táplálék. Tollruhájuk mindig magán viseli a szokásuknak a következményeit, mert a hasi oldal állandóan tele van mindenféle korú tollakkal, melyek részben még vérrel telt tokokban vannak, részben már kifejlettek. A fiatalok csak akkor kezdik ezt a szokást, amikor már teljesen kitollasodtak, a pelyhes fiókák még mentesek ettől az élvezettől. Rey megfigyelése szerint sok tollnak a csévéje belevésődik a gyomorfalba, mint a hernyószőrök a kakuknál.

A párok szigorú egynejűségben élnek, együtt is vonulnak el és együtt térnek vissza mindig ugyanarra a tájra, ahol azelőtt költöttek. Úszó fészket raknak, amely egyéb madarakétól abban tér el, hogy jobbára nedves anyagokat használnak hozzá, úgy, hogy a tojások állandóan nedves helyen vannak, sőt néha víz borítja őket. A fészekanyagot a vízfenékről hozzák föl, nádszálhoz erősítik, hanyagul egymás fölé rakosgatják, úgyhogy a fészek inkább valami vízhordta törmelékrakásra hasonlít, mint fészekhez. A párzás még a fészekrakás idején történik.

A fészekalj 5–6 zöldes alapszínű, hosszúkás tojásból áll. Ezt az alapszínt fehéres halványsárga mészburok borítja. Fölváltva költenek, de a tojó hosszabb ideig, mint a hím. Egyik a fészek körül úszkálgat, míg a másik ül. Ha mind a kettő leszáll a fészekről, akkor a vízfenékről hozott korhadt növényrészekkel födik be a tojásokat. Átlag három hét alatt kelnek ki a fiókák, még azokból a tojásokból is, amelyek állandóan víz alatt voltak. A fiókák azonnal tudnak úszni, de a lebukást csak néhány nap mulva tanulják meg. Veszély esetén a szülők a szárnyuk alá rejti őket és lebuknak velük. Sokszor a felrepülésnél is az anyatoll közt van még a kicsike.

Ameddig a vizen vannak, addig meglehetős biztonságban élnek a vöcskök, a levegőben azonban nehézkes röptük miatt könnyen áldozatul esnek a ragadozóknak. Tojásukat a holló, varjú, szarka, gém, esetleg a vízityúk és guvat, de a barna réti héja is igen szereti.

Hajdan az állóvizeknek eredeti ékességei voltak, böjti ételül vadászták; amióta azonban a tollazatukat prémnek is használják, azóta sokkal nagyobb mértékben üldözik őket. Fogásuk nehéz, hacsak nem lehet valami kisebb terjedelmű vizet lecsapolni. Kisebb tavakon vagy megfelelő medencével ellátott ketrecben könnyen tarthatók fogságban, föltéve, hogy elegendő rovar- és haltáplálékot kapnak; a nagyobbak pusztán hallal is megélnek, de a kisebbek okvetlenül megkívánják a rovart is.

A búbos vöcsök (Lophaethya cristata Linn.)

[Régi neve: Podiceps cristatus.]

Búbos vöcsök.

Nászruhában a fején lévő ékességét kétszarvú tollbóbita s az arcon és nyakon körül érő hosszú, foszlányos tollazatú gallér alkotja. Télire a bóbita és a gallér visszafejlődnek. A tojó kisebb, éppen olyan, mint a hím, de bóbitája és foszlányai rövidebbek.

Tavassa párban jelentkezik, ősszel 50–70 főnyi csapatban vonul dél felé. Jobbadán éjjel vonul. Naumann szerint fél perc alatt 60 méternél nagyobb távolságot tesz meg a víz alatt. Röpte aránylag sebes, egyenes vonalú és jól hallható zúgással jár.

Erős, csengő hangja változatos. Ismétlődő „kőkőkők”-kel szórakozik párban, költés idején hangos „kraov”, „kuror” hangot hallat. Gawen szerint a hím hivogatója „gav-u-urrr”, a végén erős raccsolással. Mikor ezt hallatja, felborzolja a búbját és gallérját, felfujja a begyét, miközben nagyon mulatságos formája van. A fészek környékén csendesek, hangtalanok. Annál többet hivogatnak a párzáskor, de csak akkor, ha emberfélét nem látnak a közelben. Egymással szemben a házastársak nagyon gyengédek.

„Amint a nád a fészket elfedi, – mondja Naumann – elkezdi a pár a fészekrakást. A fészek a szárazföldtől messze, nád-, káka-, sás-televény belső szélén, a part mentén, inkább a szabad vizen mégis növényszálakkal megkötött helyzetben fordul elő. Szélessége 30, vastagsága 15 centiméter. Csészéje csak éppen akkora, amennyit a költő madár testsúlya csinál. Olyan, mint holmi szélhordott úszó, vízi növényrakás, melyet avatatlan sohase nézne madárfészeknek. Csoda, hogy ez a vízzel teleivódott tutaj a meglehetősen súlyos madár alatt szét nem megy és felrepülésnél, vagy rászállásnál félre nem billen.” Igaz, hogy a búbos vöcsök a fészkét vigyázva közelíti meg, vagy csak úgy csúszik bele, de azért mégis belesodorja egyik-másik a tojását a vízbe. A fészekalj rendszerint 5, félig vízben lévő, szennyesfehér, a költődés foka szerint mind barnábbá színesülő, hosszúkás, mindkét végén egyenlően hegyesedő, 52×25 mm méretű tojásból áll. Fölváltva kotlanak és igen nagy gondját viselik a fészeknek. Közeledésre, főként a tojó, panaszos hanggal nyugtalankodik és biztonságát minden aggodalom nélkül kockára teszi; ha mégis elszáll, akkor befedi a tojásokat, ami a vöcsköknél faji jelleg. De nem távozik messzire, visszatér, amint csak lehetséges. Gawen szerint az első tojással már el is kezdődik a költés, amely 28–35 napig tart.

A kikelő fiókákat rovarálcákkal etetik, úgyhogy azokat a csőrükkel elébük tartják. Később már csak a vízre helyezik azokat s ilyenkor kezdődik az első oktatás a búvártudományban. A túlnagy halakat, amelyekkel a fiókák még megbirkózni nem tudnak, a sikertelenség láttára a szülők fogyasztják el, de hoznak helyettük apró halat. Az ügyetlenül leejtett falatot a szülők újra elfogják. Gawen hosszú évekre terjedő megfigyelései szerint a szülők a halat átadás előtt jól megrázzák és e nélkül a fiatalok ahhoz nem is nyúlnak. A fiatalok hangja panaszos pipegés. Jäckel szerint kezdetben nagyon helyes jószágok. Eleinte mind a két szülő gondozza őket, de ha már fél anyányiak, akkor a hím a tó más helyére vonul és háromnegyed növésig a fiatalok még az anya gondja alatt, azontúl azonban már magukra maradnak.

A búbos vöcsök a szabadban úgyszólván kizárólag hallal él, de a rovart sem veti meg. A haltenyészetre tehát káros is lehet. Grabham Oxley decemberben egyik visszamaradt példány gyomrában csiborszárnyat és sok Tipula oleracea álcát lelt, amelyeket akkor a vöcsök a vízből nem szedhetett. Húsa élvezhetetlen, tojásáról azonban Altum azt mondja, hogy jobb, mint a bíbictojás. Tollprémje becses, értékes és a vadászati jelentőségét érthetővé teszi. Észak-Amerikában, Oregon keleti felében és Kaliforniában ezerszámra ölik a fészken is, a hasi oldalon prémjéért. Minthogy darabjáért akkoriban 2–3 márkát is fizettek, ezért egy ember napi 130 pengőt is kereshetett. Természetesen ekként már sok helyen kipusztult. Szibériában is nevezetes árucikk. Omszkban például évenként százezer darab kerül eladásra. Radde szerint a Kaspi-tó alján 1870–72-ben, míg divatja volt, szintén nagyon pusztították. Lenkoranban (Transkaukázia) például 3000 darabot lőttek akkoriban mintegy 36.000 pengő értékben.

Fogságban megfelelő haltáplálékkal hónapokig elél. Szobában tartani nem lehet, mert nagy vízmedence kell neki. Tavas kertben inkább. Könnyen szelídül, úgyhogy hívásra előjön és lakmároz. Teleltetése igen bajos, mert a hideget nem bírja.

A búbos vöcsök Magyarország állóvizein elég gyakori, bizonyos tengerszíni magasságon alul minden állóvizen előforduló madár. Népies nevei királyvöcsök, öreg bujár, tornyos bujár, szakállas vöcsök, bódorka, dárévöcsök, kontyos, bóbitás, nagy vöcsök vagy bujár, szakállas szárcsa. Nem telepszik meg mindenütt egyforma mennyiségben. Így pl. a Balaton partszegélyén tán minden kilométer partszegélyre lehet számítani egy fészkelő párt, a Ferenc-csatornán valamivel többet; ezzel szemben a Velencei-tónál valamikor hasonlíthatatlanul nagyobb számban fészkelt. Jelenleg azonban másutt is nagyon megcsappant az állománya. Főleg az Alföld és Dunántúl állóvizeiben tanyázik, de a hegyi tavakban is meglelhetjük kb. 500–600 méter magasságig. Így pl. Erdélyben a Mezőségen szintén gyakori és rendes jelenség. Vonuló madár, amely március közepe táján kezd mutatkozni az Alföld déli részein; észak felé természetesen megfelelően későbben jelentkezik. Ősszel októberben távozik, de még novemberben is akad, sebzett példányok még későbben is kerülnek puskavégre, mindaddig, amíg a vizek jégmentesek.

Minthogy főtápláléka a hal, azért gazdasági jelentősége figyelemreméltó. Jelenleg károsnak van minősítve s ezért nem élvezi a törvény védelmét, csakis a fészkelési ideje alatt. Gazdasági jelentőségét azonban pontos gyomortartalomvizsgálatok alapján még fölül kell bírálni, mert idevágó részletes tanulmányunk még nincsen.

Ameddig a velencei tavon még nagyobb mennyiségben tanyázott, addig ott tavasszal mindig nagy vadászatokat rendeztek rája, melyek lefolyását Chernel a következőképpen írja le:

„Vadászata a velencei tavon igen érdekes. Ez a tó Fejér megyében délnyugatról északkeletnek húzódik 11 km hosszúságban és 2–3½ km szélességben. Csupán laposfenekű, csáklyafával tolt ladikkal járható. Tavasszal valóságos eldorádója a vízi madarászatnak. A búbos vöcsök április felé lepi el, amikorra Európa legelőkelőbb vadászai várják. Hajtással vadásszák, a déli oldalról ladiksor indul az északi felé. A ladikok 150–200 lépésnyire haladnak egymástól. Utánuk minden kettő közt egy puskás ladik 2 puskással és 5–6 kétcsövű fegyverrel. Így szorítják az úszó madarat, amely az üldözés elől fel-felvágódva iparkodik a hátul maradt vízterületre vissza. Kezdetben egyenként, az északi part táján pedig már csapatostól 25–30 is egyszerre. Rémes lövöldözés keletkezik erre, hiszen egy-egy puskás 300 töltényt is ellő.

A vöcsök hamar észreveszi, hogy a hajtó ladikok fölött biztosabb a menekülés, mégis 100–300 esik áldozatul naponta. Sőt hullott egy alkalommal 499 darab is. Nagy tehát a pusztitás, azonban ma még nem árt valami nagyon, mert még mindig elég marad a vadászat után.”

Jelenleg ezek a hajdan híres tavaszi velencei vadászatok már megszüntek s a búbos vöcsöktömegek kimaradtak egyéb vízimadártömegekkel együtt.

Kényszerítő szükség nélkül ne pusztítsuk ezt a gyönyörű madarat – legalább hírmondónak hagyjunk meg egy-egy párt kisebb állóvizeinken.

A vörösnyakú vöcsök (Lophaethya griseigena Bodd.)

[Régi neve: Pediceps rubricollis.]

A búbos vöcsök mellett ez a legnagyobb európai vöcsök-faj. Hossza 46, kiterjesztett szárnymérete 80, szárnyhossza 18 cm. Fejeteteje, tarkója, nyaka, hátulja zöldesbe fénylő fekete. Búbja, begye és mérsékelt hosszúságú arctollai hamuszürkék, utóbbiak keskeny szegése szürkésfehér; nyaka egyébként vöröses gesztenyeszínű; háti oldala szürkésfekete világosabb szegésekkel; alsó fele selymes fehér, sötétszürke oldalsávokkal és tollszélekkel, evezői sötétek, keskeny fehér tükörrel. A szem piros, a csőr töve sárga, maga a csőr fekete. A láb kívül sötétzöld, belül zöldessárga. Télen a színek fakóbbak és a vörös nyakörv hiányzik. A fiatalok nyakán sötét és világos csíkolás látszik. Az északi mérsékelt vidék lakója. Tojása a költésben szintén megbarnul.

A vörösnyakú vöcsök – vörös bujár, pofás vöcsök, dunai búvár – Magyarországnak közelítőleg ugyanazon a tájékán fordul elő, mint a búbos vöcsök, az Alföld, Dunántúl és az alacsonyabb hegyvidék állóvizein, de lényegesen kisebb számban. A nagy, kiterjedt állóvizeket, mint pl. a Balatont, nem kedveli, ott még sohasem láttam, inkább a kisebb zárt vizeket kedveli. Chernel is megjegyzi, hogy pl. a velencei tavon nem igen látta, hanem a vele összefüggő, főleg náddal borított s kisebb-nagyobb tisztásokkal tarkított „Fertő”-n gyakori volt. Feltűnő kevés helyről jelezték eddig a fészkelését. A Nemzeti Múzeumban a következő helyekről való tojásai vannak: Rákoskeresztúr, Ecsedi láp, Újharaszti, Peszér- és Szunyog-puszták. A Madártani Intézetben csak egy tojása van, melyet Újvidéken gyüjtöttek. Fészkelt még állítólag Horgos vidékén, a lukácsfalvi Fehér-tavon, Baján és az Obedszka barában. Legújabban Sólymosy László báró találta Nagylózson, dr. Vasvári M. pedig a Mezőségen. Magam a Fertőn figyeltem meg, a költési idő alatt.

A vörösnyakú búvár nálunk költöző madár, mely elég korán érkezik – március végén, április elején és októberben távozik.

Kicsi állománya miatt gazdaságilag is jelentéktelen szerepet játszik. Táplálékát főleg rovarok alkotják, de nem lehet elzárkózni attól sem, hogy halat is pusztít s ezért káros lehet. A madárvédelmi törvény nem helyezte a védendő madarak közé, azonban aki csak teheti, kímélje ezt a szép madarat, amely már csekély számban való előfordulása miatt se tehet lényegesebb károkat a halállományban.

A füles vöcsök (Dytes auritus Linn.)

[Régi neve: Podiceps cornutus.]

Fejét övező gallérja különösen feltűnő, mely a fejebúbján két tollszarvacskában végződik. Maga a gallér fekete, de a szem mögött kezdődő s hátrafelé nyomuló széles kantársávja tüzes aranyosvörös, kénsárgás szegéllyel. Nyaka mellső fele, begye és oldalai élénk barnásvörösek, alsó fele selymesfehér, evezői sötét szürkésbarnák, a középevezők fehérek. A szem élénkpiros, a csőr fényes fekete, a hegye, töve és az alja őszibarackvirágszínű; a láb kékesbe tetsző halványsárga, az ízületek sötétzöldek. Télen búbja nincsen s minthogy ilyenkor a kantár is elhalványul, azért az arc szürkésfehér lesz. A fiatalok fejoldalai csíkosak. Hossza 33, kiterjesztett szárnymérete 62, szárnyhossza 15 cm. Elterjedési köre az északi mérsékelt öv.

A füles vöcsök Magyarország legritkább madarai közé tartozik, amely csak nagy időközökben, dél felé, vagy vissza észak felé való átvonulásakor szokott itt megjelenni. A következő előfordulások ismeretesek: Fertő 1807-ben és az újabb időben is 2–3 példány; a Velencei-tó dinnyési részén Chernel I. látott 3 példányt 1890 május 11-én, azonkívül Szeged, Bellye, Székesfehérvár, Ihárosberény, Zólyom, Pozsony, Rimaszécs, Nagybocskó, Nagyszeben, Mitrovica és Fiume. Utoljára 1923 április 23-án Királyhelmecen fordult elő, amikor Hrabár Sándor kapott kézhez egy példányt.

A feketenyakú vöcsök (Proctopus nigricollis Brehm.)

[Régi neve: Podiceps vagy Colymbus nigricollis.]

Csak alig kisebb, mint a füles vöcsök, amelyhez egyébként is nagyon hasonlít. Feje, nyaka és háti oldala fekete. A szeme mögött a fültájékon, át a nyakra húzódó, szőrszerű tollakból álló pamat felül aranysárga, alul aranyvörös. Felső melle és oldalai élénk barnásvörösek, mellének és hasának a középtája selymesfehér, szárnya sötétszürkés, fehér tükörrel. Szeme piros, felfelé görbülő csőre sötétzöld, a lába szürkészöld. Télen nincsen fejdísze és ilyenkor az arca szürkés, nyaktája is szürke. Hossza 32, kiterjesztett szárnymérete 60, szárnya 13 cm. Elterjedési köre az Óvilág mérsékelt öve.

A feketenyakú vöcsök – fütyülő bujár, gombóc bujár, csicseri bujár – Magyarországon helyenként gyakori fészkelő madár, különösen az Alföld állóvizein, mocsaraiban és nádasaiban, ahol sokszor népes fészkelőtelepeket alkot. Így különösen a velencei tavon Chernel szerint valamikor ezernyi tömegekben fészkelt. Manapság itt már nagyon megritkult s a folytonos vízlecsapolások következtében mindig több és több területet veszít. Az alföldi vízrendezések máris több olyan helyről fosztották meg, ahol azelőtt nagy telepekben fészkelt és pedig nemcsak egymagában, hanem többnyire a kormos szerkőkkel együtt. A velencei tavon azonkívül a dankasirályok telepei mellett is költött, mert ezek az éber és harcrakész madarak jó védelmet nyujtottak neki. Régebben ezt is nagyban vadászták a velencei tavon, jelenleg azonban ezek a vadászatok a madarak megfogyatkozása miatt szünetelnek.

A feketenyakú vöcsök nálunk vonuló madár, amely áprilisban érkezik és októberben költözködik vissza dél felé.

A halgazdaságban való jelentősége még nincs teljesen tisztázva. Kétségtelen, hogy sok rovart pusztít, főleg olyanokat, amelyek a halgazdaságra nézve károsak s ezért ha közben apró halat is elfogyaszt, azért még nem lehet ezt a madarat tisztára a károsak listájára helyezni. A madárvédelmi törvény szerint nem védett madár, de a várható vizsgálati eredmények szerint, ha csak különleges kártételét nem észleljük, egyelőre kíméletre, védelemre érdemes.

A kis vöcsök (Podicipes fluviatilis Tunst.)

[Régi neve: Colymbus nigricans.]

Nászruhája felül fényesfekete, barnás csillogással, alul szürkésfehér, sötét foltokkal. A begy, szemtáj barnás, feje és nyakoldala s a torok gesztenyeszínű. A szem vörösesbarna, szemsávja sárgászöld, a csőr töve sárgászöld, a hegye fekete; a láb külső része feketés, a belső sárgás. Ősszel a hátoldal barnásszürke, a hasoldal selymesfehér, a fej és nyak világosszürke. Hossza 25, kiterjesztett szárnymérete 43, szárnyhossza 10 cm.

Elterjedése kb. ugyanaz, mint a többi vöcsöké. Télre inkább Afrikába húzódik. Dél-Ázsiában, Közép-Kína, Formóza, Birma, Pegu, Borneo és a Fülöp-szigeteken a Podicipes philippensis Bonn; Dél-Afrikában, Abesszíniában, Madagaszkárban, Elő-Indiában és Ceylonban a Podicipes capensis Linn. fajta helyettesíti.

Csendes, elhagyott, sáros, nádas tavakban szokott megtelepedni. A tiszta átlátszó vizeket kerüli, mert ott nem leli meg rovarokból táplálékát, inkább az iszapos zsombékos területeken.

Életmódja olyan, mint a többi vöcsöké. Jól úszik és bukik, de röpte nagyon nehézkes. Veszély elől alábukással igyekszik menekülni, vagy a vízi növények közé úszik és annyira lehúzódik, hogy csak a csőre marad ki a vízből. Hangja füttyentő, bib, bibi, bibib, pibbib, melyet párzás idején olyan sűrűen hallat, hogy trillaszerűen hangzik és halk kacagásra emlékeztet.

Fészkét nád, káka közé rakja, sohasem rejtett helyre; a víz szélétől messzire, éppen olyan korhadt növénytalajra, mint a többi vöcsök-faj. Április végén, május elején 4–6 kicsi, hosszas, 36–25 mm méretű fehér tojást rak. Mind a két szülő kotol rajtuk 20–21 napig s azután vöcsökmódra nevelik a fiókákat.

A kis vöcsök – gombóc bujár, apró vöcsök, csicseri vöcsök, kis bujár, öklöm bujár, bütyök vagy bötyök – Magyarországon megfelelő helyeken elég gyakori madár, különösen az Alföldön és az alacsonyabb vidékeken, ahol rendes fészkelő. Előfordul átvonulás közben a hegyi patakoknál is, különösen a zárógátak előtt levő csendes vizekben, még ha azok 1000 m magasságban is vannak. Igazi otthon azonban az Alföld nádasai, erdei, barái, turjányai, ahol sokszor nagyobb számban fészkel, de sohase alkot telepeket, mint pl. a feketenyakú vöcsök. Már kora márciusban érkezik és itt marad szinte addig, ameddig a jégtakaró meg nem fosztja táplálékától. Meleg forrásoknál és egyéb be nem fagyó vizeken azonban akárhányszor át is szokott telelni.

Minthogy főleg rovarokkal táplálkozik és pedig olyanokkal, amelyek halikra-pusztítók, azért tulajdonképpen hasznos, azonban még hiányzanak az idevágó tüzetes és teljesen meggyőző vizsgálatok. Habár a madárvédelmi törvény nem helyezte védelem alá, a mesterséges halastavak tulajdonosai és intézői mégis jól teszik, ha csak döntő erejű bizonyítékok alapján pusztítják.