6. család: Strucc-félék (Struthionidae)

A struccok alrendje egyetlen családból és egyetlen nemzetségből (Struthio Linn.) áll. Valamennyi idetartozó madár törzse nagyon erős, nyaka túlnyomólag csupasz, alul fehér gallér szegélyezi; feje kicsiny, lapos, nagy és ragyogó szemének felső szemhéja pillás, füle födetlen, nyitott, belül hajszerű képletekkel borított, csőre közepesen hosszú, tompa, elül lekerekített, hegyes, szaru köröm borítja, állkapcsa hajlékony, szájnyílása a szemek alá vágódik be, orrnyílása hosszúkás és a csőr közepe táján nyílik, hátulsó végtagja magas, erős, csupán a combot borítja néhány sörte, egyébként csupasz, csűdjét nagy pikkelyek fedik, lába két rövid, erős ujjból tevődik össze; a külső ujj rövidebb s vastag talppárnával van ellátva, a belsőt nagy, széles, tompa köröm védi; szárnya meglehetősen nagy, de repülésre használhatatlan, első és második ujjai hegyes kúpalakú körmöt viselnek; az evezőket hosszú, lágy, laza tollak pótolják; farka meglehetősen hosszú és a szárnyakéhoz hasonló tollakból áll; sűrű, lágy, bodros testtollazata a mell közepe táján marad csak ki, ahol elszarusodott csupasz folt tátong. Mellcsontja nagyon vastag és erős, pajzsszerűen domborodott és jóformán semmi hús, azaz iszom sincs rajta. Ennek különösen akkor látja hasznát, amikor szokása szerint a földre veti magát. De azért is szüksége van erre a védőpajzsra, mert felriasztva sebesen elrohan és könnyen nekimegy mindenféle akadálynak. Cronwright Schreiner szemtanuja volt, amint egy strucc nekiment egy kemény fából faragott, legvékonyabb pontján is mintegy 10 cm vastag palánknak és teljes erővel futva, mellével áttörte az akadályt, a nélkül, hogy megsérült volna. A szegycsont alakja és vastagsága az egymás ellen harcoló struccok irtózatos erejű rugásait is felfogja. A hím törzsének összes apró tollai koromfeketék, a szárny és farok hosszú tollai hófehérek. A nőstény apró tollai barnásszürkék, csak a szárnyakon és farktájon feketések; az evezők és kormánytollak piszkosfehérek. A fiatal madarak tollazata hasonlít a nőstényekéhez. Szeme barna. A hím átlag 2.75 m magas, hossza a csőr hegyétől a farok végéig mérve legalább 2 m, súlya 75 kg. Fajai:

A strucc (Struthio camelus Linn.)

Feje, alul fehér gyűrűvel szegélyezett, nyaka és lábai pirosak, csőre hússzínű, a hegyén szarusárga színű. Hazája Észak-Afrika, Arábia és Palesztina déli része az Eufratesig.

A masszai strucc (Struthio massaicus Neum.)

Az egykori Német- és Brit-Kelet-Afrika földjén honos. Nyakának pehelytollazata sűrűbb; tollazatának fekete színe nem oly mély, mint a megelőző fajé.

A szomáli strucc (Struthio molybdophanes Reichenb.)

Csupasz testrészei szürkéskékszínűek; csőre és csűdje elülső részének szarulemezei miniumszínűek; feje tetején szarunemű pajzsot visel; nyakáról hiányzik a fehér gyűrű. Hazája Szomália és nyugati Gallaföld, a Djuba folyóig.

A damarai strucc (Struthio australis Gurn.)

Ezt a negyedik struccfajt Gurney írta le. Csupasz részei ólomszürkék, csőre csak a párzás idején rikító piros, máskülönben szaruszínű, piros szegéllyel; csűdjének szaruszerű lemezei is csak a párzás idején élénkpirosak. Feje tetején szarunemű pajzs helyett csupasz foltot találunk. Hazája a Zambézitől és Kunenetől délre eső Dél-Afrika, a Fokföldön és a búrok földjén azonban ki van irtva.

A szíriai strucc (Struthio camelus syriacus Rothsch.)

Ezt az alfajt Rothschild 1919-ben írta le a szíriai sivatagból. Színezetre hasonlít a strucchoz, de annál jóval kisebb, Szíriában, Mezopotámiában és Ázsiában honos.

Hartert szerint az előzőleg ismertetett három strucc is csak egy-egy alfaja a Struthio camelus törzsalaknak.

A strucc gyakran szerepel a régi szerzők írásaiban. Régi kínai könyvek feljegyezték, hogy a Mennyei Birodalom császárai strucctojásokat kaptak ajándékba. A Bibliában leggyakrabban Jób könyve (39. fej., 13–18. szakasz; ezt Luther gólyának fordította) emlegeti s a tisztátalan állatokhoz sorolja; magánosan élő, ostoba madárként szerepelteti. Óegyiptomi falfestményeken a királynak bemutatott köteles adóként szerepel, tollait istenségek, hadvezérek és katonák fejdíszeként ábrázolják. Arsinoe királynőt Pausanias szerint struccon lovagolva ábrázolták; tollai az igazságosságot jelképezték. Az asszírok nyilván szent madárként tisztelték; tollai a nimrudi ősrégi épületeken ábrázolt embereket is ékesítik. Herodotos szerint a mákok lybiai népe háborúban struccbőrt viselt védekezésül, Strabotól tudjuk, hogy a struthiophagok struccbőrbe bujva közelítették meg ezeket az óriásmadarakat. Xenophon, aki Arábiában látta, Aristoteles, Diodorus Siculus, Aelianus és mások is leírták alakját, életmódját; Plinius szerint tojásaikból edényeket készítenek. Aelius Lampridius szerint Heliogabalus császár egy lakomán 600 struccagyvelőt szolgáltattatott fel. Julius Capitolinus jegyezte fel, hogy Gordianus császár vadászati szórakozásai során 300 pirosra festett strucc vonult fel; Flavius Vopiscustól tudjuk, hogy Probus császár egy ízben 1000 struccot hajtott fel. Kr. u. a harmadik században Firmius, Egyiptom zsarnokának kocsiját felszerszámozott struccok vontatták. A középkorban Európa piacaira is kerültek más strucctollak és azóta keresett díszei a férfi- és nőidivatnak.

A közönséges strucc régebben kétségkívül sokkal gyakoribb volt, mint manapság és olyan tájakon is élt, amelyekről ma már kiveszett. Mindenkor sivatag- vagy steppe-lakó volt. Hazája ma a Szahara és a Libyiai sivatag, Belső-Afrika sok steppéje, Afrika déli síkságai és Nyugat-Ázsia. Afrika sok olyan tájáról, ahol régebben gyakori volt, az európai ember előnyomulása kiszorította; de azért még ma is alig hiányzik Afrika életmódjának megfelelő tájairól. Ázsiában egykoron szélesebb körben volt elterjedve, mint ma. Vámbéry Ármin szerint még az Amu Darja alsó folyása mentén, Kungrad környékén (az Aral-tó déli vidékén) is előfordult, ahol tevemadárnak nevezik.

A sivatag homokos tájain, ahol nyoma sincs növényeknek, természetesen nem élhet meg, ezért a sivatagi övnek csak azokon a lapályain találkozunk a struccal, ahol növényzet borítja a talajt – ha kevés is. Lába nyomát Heuglin gyakran teljesen kopár tájakon is megtalálta; ezeken vágott át egyik lapályról a másikra.

Napi élete meglehetősen szabályos. Kora reggel a strucc-csapat minden egyes tagja legelészik. Egymástól kissé eltávolodva, méltóságteljesen járják be környéküket, egyik ehető növénytől a másikhoz lépegetve. Gyomruk délfelé megtelt; ilyenkor vagy pihennek néhány órát – hol hátuk tövére guggolva, hol hasukon heverve –, vagy vidáman, csapongó jókedvvel járnak-kelnek és táncolnak; szűk körben fel-alá futkosnak, szárnyukat emelgetik és rezegtetik, mintha a levegőbe akarnának emelkedni. A perzselő nap cseppet sincs terhükre; az izzó homok sem háborgatja jókedvüket. Később talán az itatóhoz mennek, sőt – Heuglin megfigyelése szerint – meg is fürödnek. A homokon át a vízbe gázolnak és gyakran messze a parttól nyakig a vízbe menekülnek és jó ideig ácsorognak; Neumann a Manjara-tó maró nátronlúgjában is látott struccokat fürödni. Délután újra legelnek, estefelé alkalmas nyugvóhelyet keresnek; hasra fekve alusznak, de ilyenkor sem feledkeznek meg biztonságukról. Fenyegető vihar elől szintén leheverednek, általában véve azonban jobban szeretik a mozgást a pihenésnél.

Erős és fürge csűdjük nem pótolja ugyan a többi madár repülőképességét, de azért valóban csodálatosan sebes helyváltoztatásra képesítik a struccot. A Bajudán át vezető utam során átlovagoltam egy homokos helyet, amelyen tömérdek, egymást keresztező strucclábnyomot figyelhettem meg. Pontosan ki lehetett olvasni, melyik ered lassan lépkedő és melyik ered vágtató strucctól. A lassan lépkedő lábnyoma egy-másfél, a vágtatóké 2–3 méternyire volt egymástól. Andersson szerint az üldözött strucc kisebb darabon fél perc alatt fut be egy angol mérföldet; ilyenkor lábai alig érintik a talajt és a lépések távolsága gyakran négy-ötödfél méter. Ez az adat ugyan kétségkívül túlzás, bizonyos azonban, hogy a strucc – legalább is hűvös időben és nem túl hosszú ideig – nemcsak lépést tart a versenyparipa sebességével, de azt felül is múlja.

Cronwright Schreiner szerint a strucc futásának módjáról sok téves nézet van forgalomban. Sokan azt hiszik, hogy futás közben kiterjeszti a szárnyát és mintegy erre támaszkodva, lebeg a talaj fölött. Ez azonban tévedés. A futó strucc fejét a szokottnál mélyebbre süllyeszti, nyakát erősen lefelé hajlítja és előrenyujtja. Míg nyaka futás közben fel-alá hullámzik, feje nyugodt marad, úgyhogy a legsebesebb iramban is biztosan körülnézhet. Szárnyai ilyenkor csakugyan elállnak kissé a megerőltetetten mozgó csipőitől és külső felületük a háttal egy színvonalba vagy valamivel magasabbra kerül. De azért meg sem kísérli szárnyait kinyitni, vagy repülőkészség módjára használni; mindössze úgy tartja, hogy a lehető legkevesebb ellenállást jelentsék a levegővel szemben. Ha a struccot – például kutyák – felriasztják, szárnyát a váll és a hátsónyak mellett csaknem merőlegesen magasra emeli és magas, hosszan ugró lépéseket tesz, de ilyenkor sohasem lép akkorát, és korántsem rohan olyan sebesen, mint komoly veszély esetén. Nagy szerepük van a szárnyaknak, ha futás közben gyorsan fordulnia kell az állatnak. Ha hosszú, fárasztó futás után kimerült, szárnyai lelógnak.

A strucc, ha hajszolják, csaknem másfélméteres drótrácsot is át tud ugrani; olykor ezt puszta kedvtelésből is megteszi; ilyenkor egyik lábával a rács közepéhez támaszkodik, s a másikkal átrugja magát. Széles árkokat könnyedén átugrik. A szélén egy pillanatra megáll és rendszerint mindkét lábával egyszerre ugrik át; olykor csak egyikkel, a másokat ilyenkor testéhez húzza fel.

Farmokban tartott struccokon sajátságos szokást figyeltek meg, amelyet a Fokföldön „keringés”-nek (angolul waltzing=keringőzni) neveznek. Ha fiatal struccokat kora reggel kibocsátanak a karámból, néhány száz méternyire elfutnak, majd hirtelen megállnak és magasba emelt szárnnyal gyorsan addig forognak, míg el nem szédülnek és a földre nem zuhannak, miközben gyakran lábuk is eltörik. Vén állatok is ugyanígy keringenek megfelelő területen, különösen kora reggel. Felséges látvány az ilyen, tollazata teljében keringő strucc-csapat.

A strucc legfejlettebb szerve kétségkívül arca. Szeme csakugyan szép, látóereje csodálatos. Magatartása elárulja, hogy mérföldnyire ura kopár otthonának. A hallása is jól fejlett; szaglása kevésbbé; ízlése és tapintó érzése nagyon tompa. Fogságban tartva meglehetős korlátoltnak bizonyul. Ápolóját és lakóhelyét megszokja ugyan, de semmit meg nem tanul és vakon követi gyenge agyveleje pillanatnyi sugallatát. Ha megbüntetik, pillanatnyilag megijed, de nem okul, pár perc mulva újra megismétli, ami miatt kikapott.

Fő-, de nem kizárólagos táplálékuk a növények világából kerül ki. A szabadban úgy legel, mint a pulyka; füvet, gyomot, lombot tép le és magvakat, rovarokat, apró gerinceseket szed fel a talajról. A Kalahari-sivatagban főleg fűből él, de bogyókat és magvakat is eszik. A Bálna-öbölben növő, dinnyeszerű, „nawas” nevű kapaszkodó növény ízletes tüskés terméseit rendszeresen fogyasztja. Legelése, Schreiner szerint, nagyon sajátságos: sebesen ide-oda futkos a legelőn, hol itt, hol ott csip fel néhány levelet és csak ritkán időzik egy helyben; ha valami nagyon ízletes falathoz jut is, csak 1–2 percig tart ki mellette. De nem kapkodja magába táplálékát, hanem gondosan kiválogatja. Mivel a növények a Fokföldön csak szétszórva nőnek, nagy területeket kell bejárnia és órákba kerül, míg jóllakott. Valami leküzdhetetlen belső kényszer vezeti arra, hogy minden elmozdítható holmit felkapjon és lenyeljen; már fiatalon is minden világos és fényes tárgyat felcsíp. Az elébe dobott tégladarab, tarka cserép, kő és egyéb emészthetetlen tárgy egyaránt felkelti figyelmét és lenyeli, mintha csak egy falat kenyér volna. Nagyon szereti az apró gerinces állatokat. Chartumban fogságban tartott struccai megették a közelükbe merészkedő csirkéket, amit Methuen is megfigyelt.

Szomját csillapítandó, naponta meglehetős sok vízre van szüksége. Mint a teve, a strucc is napokig megvan víz nélkül, rendszerint azonban naponta felkeresi a forrást és tócsákat, s ha erős szomjúság gyötri, még félénkségét is elfelejti.

Fészkét köves vagy homokos magaslaton, gyakran bokor mellé, vagy alá rakja. Az egyszerű, mélyedésszerű fészket a hím készíti el. Mellével laposan a talajon fekszik és a földet hosszú, erős körmeivel kaparja el és szórja maga mögé. A fészekmélyítés alatt mellette álló nőstény ezalatt szárnyával csapkod, a kiemelt földet csőrével felkapja és az egyre elmélyülő gödör szélére rakja. Ha elkészült a fészek, a nőstény nap-nap után egy tojást rak belé. Amíg a nőstény nem készült el a tojással, nem őrzik a fészket és nem is töltik felette az éjszakát. A fészekalj rendesen 15 tojásból áll; a nőstény azonban gyakran már akkor hozzálát a költéshez, amikor még nem teljes a fészekalj. A költést a hím és nőstény felváltva végzi. Délelőtt 8–9 órától délután 4–5 óráig a nőstény, azontúl és egész éjjel a hím költ. A költő madár csak akkor hagyja el a tojásokat, ha párja felváltja.

A strucc fészkét Sjöstedt írja le. Ezt a fészket a Kilimandzsáró lapályán találta. „Néhány négyzetméternyi területen a fű teljesen félre volt kaparva, a csupasz talajon nyoma sem volt fűdombnak; a közepén, lapos gödörben szorosan egymás mellett hevertek a vörösbarna földtől maszatos tojások; kissé távolabbról nézve, óriási billiárdgolyóknak tetszettek. A fészekaljat őrző strucc óvatosan meglehetős messzire távolodott és olykor-olykor ránk nézett, mialatt lassan tovább ment a steppén.”

A tojásokat rendes körülmények között sohasem teszik ki a napsugarak közvetlen hatásának; ha a szülők egyike sem ül rajtuk, homokkal fedik be a fészekaljat. Napközben a nagy hőségben órákig magukra maradhatnak a tojások, anélkül, hogy bajuk esne. Tristramnak „egyszer, de csak egyetlen egyszer sikerült egy struccfészket kiemelnie. Távcsövünkön át két struccot figyeltünk meg; hosszabb ideig álltak egy helyen, úgyhogy jónak láttuk odalovagolni. Miután megtaláltuk nehezen követhető lábnyomukat, odalovagoltunk; a homok teljesen le volt taposva a kérdéses helyen. Két arab kotorászni kezdett a homokban és mintegy 60 cm-nyire a felszín alatt négy friss tojásra bukkantak.”

Tojásaik méretei változók, de mindenesetre sokkal nagyobbak valamennyi élő madárénál. Hosszúk 250–255, legnagyobb ármérőjük 110–130 mm között ingadozik. A fogságban tartott struccok tojása – ezek kerülnek rendszerint kereskedelmi forgalomba – mindig kisebb a vadon élőkénél. Színük sárgásfehér, hegyükön lekerekítettek, fényes héjuk nagyon kemény és vastag. Súlyuk, Hardy vizsgálatai szerint, átlag 1442 g, tehát egy strucctojás 24 tyúktojás súlyának felel meg. Sárgája ízletes, de korántsem olyan gyenge, mint a tyúktojásé. Az egyes struccfajok tojásai pórusaikban különböznek; a közönséges strucc tojásának pórusai finomak, alig észrevehetők, a damárai strucctojás héján sokkal több a pórus s a pórusok mélyén feketés, a szomáli strucc pórusai nagyon nagyok, mélyükön pirosasbarnák.

Nagyon érdekes – amire Schreiner hívta fel a búvárok figyelmét –, hogy a szülők eltérő színe megfelel annak a napszaknak, amely alatt költenek. A fészkén kotló strucc feje, nyaka és farka laposan a földhöz símul, csupasz lábszárát a szárnyak borítják be és tollai szorosan a testhez símulnak. Valóságos csoda, mennyire hozzá tud símulni a hatalmas madár a földhöz. Csak alacsony, laposan és hosszan felboltozódó törzse emelkedik a talaj fölé. A kotló nőstényt nappal alig lehet megkülönböztetni a kőtől, hangyabolytól, vagy valami véletlen buckától; még gyakorlott strucctenyésztők is elmennek mellette és nem veszik észre. A kotló hímet éjjel csak gyakorlott szem és ez is csak nagyon közelről látja meg. Ezzel szemben azt szokták felhozni, hogy a fekete szín reggel és délután, míg világos van, nem védi a hímet. De ez az ellenvetés sincs a helyén, mert a fekete, elnyúlt, mozdulatlan hím még ilyenkor is alig vehető észre.

Ha a költés elhúzódott, a fészek körül – ha a talajviszonyok megengedik – sánc emelkedik, amelynek az eredeti fészek körül nyoma sem volt. A kotló madár ugyanis fölszedegeti a fészkét környező talaj homokszemeit és kavicsait és szorosan körülrakja velük a testét. Másfelől viszont a gödör a költés alatt egyre sekélyebb lesz; a kotló madár ugyanis a fészekalj szélén fekvő és túlságosan a szélek felé szoruló tojásokat időnként újra a teste alá húzza s ez alatt mindig egy kevés homokot is maga alá ránt. Amilyen mértékben emelkedik a fészek körüli sánc, ugyanolyan mértékben laposodik el az eredeti gödör, úgyhogy a fészek mélysége jóformán változatlan marad. A sánc nélkül, amely az esővizet sem engedi a gödörbe, a mélyedés csakhamar egy szintbe jutna a környezettel, úgyhogy a mozgó madár alatt a tojások szertegurulnának.

A költő hím strucc Cronwright Schreiner szerint nagyon ingerlékeny, harcias és minden emlőst, sőt az embert is megtámadja, ha fészkéhez közeledik. Ilyenkor elkergeti és elrúgja a közelből az antilopokat, sakálokat, sünöket stb. A nőstény általában véve nem bátor és csak akkor száll harcba, ha kikeltek a fiókái; ilyenkor azonban ő a bátrabbik szülő. A hím ilyenkor elfut a fiókával és csak szükség esetén harcol, a nőtény azonban ebben az időben nyomban kész támadni.

A költés 40 napig tart, amikor is a fiókák csipogni kezdenek a tojásban. Amint a kibúvás ideje közeledik, a szülők egyre izgatottabbak lesznek, talán mert csipogni hallják a tojásban kapargáló fiókák szavát. Izgalmuk akkor hág a tetőpontra, amikor a fiókák megjelennek. Régen azt hitték, hogy ebben segítségükre vannak szüleik. Schreiner azonban kimutatta, hogy ez a hit téves. A frissen kibújt fiókák néhány óráig nem tudják fejüket felemelni, 24 óráig nem talpraállni és csak harmadnak kelnek útra, de ekkor is csak bukdácsolva tapogatnak ide-oda. Első nap alig látszanak tudatosnak, semmit sem esznek, mihelyt azonban urai lábuknak, gyorsan tudnak mozogni. Eleinte, kibújva a szüleik alól, a fészek szélén ülve napoznak, az erősebbek azonban valamelyik szülőjükkel csakhamar elfutnak egy darabra a fészektől és végül a két szülő vezetése alatt teljesen elhagyják a fészküket.

Fenyegető veszély elől gyakran szüleikkel együtt menekülnek el, nagy baj esetén azonban mindenfelé szertefutnak és külön-külön bújnak el, mialatt szüleik félrevezetik az ellenséget, betegnek vagy sebesültnek tettetik fiókáikat. Az elbujt fiókák mozdulatlanul, némán feküsznek rejtekhelyükön és színezetük úgy beleolvad a talajba, hogy csak a véletlen vagy a kutya vezethet nyomukra. Ha elmult a veszély, felemelkednek, ide-oda futkosnak és remegő, de átható hívó hangot adnak. Erre a szülők visszatérnek arra a helyre, ahol elváltak fiókáiktól. Hangot nem adnak, magas termetük, éles szemük és jó hallásuk azonban csakhamar nyomára akad kiáltozó, futkározó apróságaiknak, amelyek gyorsan a szülők közelébe gyülnek. Szüleik jól ismerik fiókáikat s az idegen fészekalj apróságait ellökik maguktól, feléjük harapnak, sőt gyakran meg is ölik. Ezt egyébként páratlan nőstények és olykor nagyobb fiókák is megteszik kisebbekkel.

Kivételesen az is megesik Sjöstedt megfigyelései szerint, hogy a fészküktől elkergetett struccok saját fiókáikat megölik. „Az erdő szélén haladva hirtelen észrevettük, hogy egy hím strucc sietve eltűnik néhány bokor mögött; a következő pillanatban egy nőstény is követte. A helyszínére érve egy fészket pillantottunk meg, szomorú kép tárult szemünk elé. Tojáshéjak töredékei és kövek alatt csaknem egy tucat frissen kiköltött fióka hevert a fekete, forró homokban; valamennyi halott volt vagy éppen haldoklott; mindegyiknek a nyakán nagy vérző seb tátongott, amelyet a bennszülöttek szerint a nőstény belső ujjának erős karma tépett. Csak négy fióka menekült meg az anyjuk pusztító hajlama elől; ott hevertek a környező alacsony fűdombok alatt; a környezetbe úgy beolvadtak, hogy alig vettük észre. Szomorú látvány volt ez a pár csinos teremtés, amint a még életben levők a földön fetrengtek vagy véres fejüket emelgették.”

Volt idő, amikor tíz fiatal struccot gondoztam és figyelhettem meg. A szudániak, akik hozzám hozták a fiókákat, azt állították, hogy legfeljebb egy naposak; embereim bizonykodtak, hogy idősebbeket nem is lehet elfogni. Kedves kis állatok, ámbár oly különösek, hogy inkább sünnek, mint madárnak nézné az ember. Sajátságos tollaik csévéi laposak, szélesek, hosszan megnyultak és meglehetősen elállnak testüktől. Fejük teteje élénk rozsdapiros, néhány fekete tigrisfolttal, nyakuk piszkosfehér, fakó; a pofa, fültáj és áll tisztább fehér, a nyak oldalán barnásfekete hosszanti foltok, a tarkót és hátsó nyakat három ugyanilyen hosszanti sáv díszíti; a mell fehéres, a has piszkosfehér, a hát fehér alapon bodros, világos szalmasárgás és fénylő fekete, hegyén lapos, lándzsaalakú sörtét visel. Foglyaim 14 napos korukban oly önállóan viselkedtek, hogy fel kellett tennünk: nem érzik hiányát a szülői vezetésnek. A struccfiókák nedvdús növényrészekből és nyilván mindenféle apró állatokból élnek. Schreiner néhánynapos korukban megfigyelte, amint mohón fogyasztották szüleik ürülékét. Ez az ürülék a költés idején apró gömbök alakjában hullik a földre és rendeltetése talán csakugyan az, hogy első táplálékul szolgáljon a fiókáknak. A délafrikai strucctenyésztők eleinte marhatrágyával és apróra vágott tojással etették a struccfiókákat; ma már inkább csak nedvdús zöldkoszton tartják.

A fiókák kéthónapos korukban elvesztik sajátságos tollaikat és kétéves korukig mindkét nem a nőstények szürke köntösében jár-kel. A hím tollai kétéves korában már feketék, de csak 3–4 éves korában színeződik teljesen ki.

Afrikai strucc.

Ha elég hely áll rendelkezésére, könnyen megszokja a fogságot, úgy is hozzászokik bizonyos helyekhez, ha a környékén szabadon csavaroghat. Duveyrier Rhat felé haladva, a tuaregek földjén találkozott egy karavánnal, amelyet egy szelíd strucc követett. A madárnak, ha magára maradt, olyan béklyót vertek a lábára, amilyent a legelő tevék viselnek, hogy el ne fusson; egyébként nem ügyeltek rá és a strucc rendesen meg is jelent a tevék mögött, amelyeket most már béklyó nélkül követett. Kordofánban, Hasaba helységben találtam két struccot, amelyek félvad állapotban éltek és tetszésük szerint futkároztak a faluban vagy a környező steppeken. Khartumban a nagyobb udvarok falai fölött rendszeresen két struccfej kukucskált ki. Szudánban senkinek sem jutott volna eszébe, hogy háziállatként használja ki a struccot; puszta kedvtelésből tartották fogva.

Az ember húsáért, zsírjáért, tojásáért és főleg tollaiért vadássza és mintegy 50 éve tenyészti is, helyenként kitünő eredménnyel a struccot.

Hartmann szerint húsa, amelyet egyes afrikaiak esznek és zsírja, amelyet rheuma ellen használnak, büdös. Schreiner a fiókák húsát, jól elkészítve, ízletesnek, az öregekét azonban rágósnak és ízetlennek találta; fehér embernek nem is jutna eszébe egy vén struccot a húsáért megölni; ezt csak a bennszülött szolgák élvezik.

Jobb híre van a strucctojásnak. A tojás egyik pólusát megfúrják, sót és borsot szórnak belé, alaposan összerázzák, hogy a fehérje, sárgája és a fűszer kellően keveredjék, azután forró homokba állítják, ahol addig kavargatják, míg megfő. Lichtenstein a fokföldi hottentottáknál figyelte meg ugyanezt a strucctojásfőzési receptet, azzal a különbséggel, hogy ott nem friss, hanem a már jó ideig költött tojásokat használták s ezeket ürüfaggyúval készítették el. Kalauzunk a tojást nagyon ízletesnek találta. A fehér emberek nagy többsége hevesen tiltakozna az ellen, hogy költött tojást egyen, ez azonban végre is csak előítélet: a friss tyúktojást és fiatal csirkét nagyon ízletesnek találjuk, a köztük lévő fokozattól azonban elfordulunk, pedig a költött tojás korántsem romlott.

Dél-Afrika egyik nemzeti eledele a struccok friss véréből és zsírjából készített „strucc-vaj”. A vért természetesen levágott vagy halálra hajszolt állatból kell vennünk; lelőtt állat nem alkalmas erre a célra.

A strucctojások héját már az ókorban, de még inkább a középkorban nemesfémekkel díszítve, díszpohárnak használták. Felaggatták templomokban is, amelyek, mint az ókor templomai, gyakran múzeumokká vagy ritkasággyüjteményekké lettek; a koptok, akik a strucctojást az éberség jelképének tekintik, ma is templomaikban helyezik el. A vaalpenek, a Kalahari-sivatag nomád lakói az üres tojásokat vízzel töltik meg, gondosan elzárják és elássák, hogy a szárazság idején, amikor a víz és a görögdinnyeszerű sama elfogy, legyen mit inniok.

Damara asszonyai a strucctojások lekerekített héjtöredékeit zsinórra fűzve, széles övként viselik.

A struccok bőrét kicserezve használják; legértékesebb termékük azonban mégis a toll.

Belon 1555-ben rengeteg, tollastól preparált bőrt látott Alexandria bazáraiban; 200 évvel később egy ilyen prém 100 spanyol tallérba került. Nachtigal szerint Wadai lakói különösen a fekete strucctollakat becsülik nagyra; királyunk előtt három „Abu Sekun”-t, azaz félig ovális, 1 m magas és félméter széles, piros áthuzatú és szélein fekete strucctollal díszített ernyőt vagy táblát visznek, amelyet az arabok „ris”-nek neveznek. A régi egyiptomiak a strucc szárnytollait az igazságosság jelképének tekintették, még pedig azért, mert a csévétől jobbra és balra eső tollak, egyformák, míg a többi madárnál különbözők.

A strucctollkereskedelem főpiaca keleten Port Said, Aleppo és Alexandria, Európában (már a középkor óta) Velence, Marseille, Párizs, Livorno, Amszterdam és London. A francia kereskedők tíz különböző minőséget különböztetnek meg.

A tollak ára a divat változásainak megfelelően hullámzik; nem minden vidék termel egyenlő értékű árut, mert a talaj minősége és az időjárás fokozza vagy csökkenti az áru tisztaságát; a legjobb minőségűek a tiszta homokos talajon élő struccok tollai. Legjobbaknak az aleppoi tollakat tartják, amelyek a szíriai sivatagban élő struccoktól valók; ezután következnek a Szaharában, a szenegáli steppéken, a Nílus mentén, Marokkóban, Dél-Afrikában és Dél-Arábiában élőké. A szelíd struccokból nyert, ú. n. „szelid” tollak mindig értéktelenebbek; gyakorlott szem azonban megkülönbözteti a vadtól; a „szelid” tollak jóval merevebbek, mert csévéjük erősebb. Belső-Afrikában elég olcsón lehet tollat vásárolni; a Szudánban már 1000–1200 márka az ára a válogatott fehér szárnytollaknak; a kisebb tollak ára ennek alig egynegyedére rúg, a fekete háttollak kilogrammja pedig ritkán drágább 50 márkánál. Nachtigal szerint El-Fâscherben a legjobb minőségű fehér, ú. n. a wâna-strucctoll félkilogrammjáért 50–60 Mária Terézia-tallért (mintegy 150–180 márkát), a feketéért azonban mindössze 5 tallért fizettek, noha Kairóban az utóbbit jobban keresték. 1875-ben Szenegálból 60.000, Mogadorból 400.000, a berberek földjéről 2,000.000, Egyiptomból 5,000.000, s a Fokföldről 4,600.000 márka értékű tollat exportáltak (szemben az 1858. évi, mindössze 253.760 márkára rúgó exporttal).

A struccot, úgy látszik, már nagyon régóta tenyésztik; Belon idejében – 1550 körül – Lybia és Numidia lakosai már tartottak struccokat, hogy tollaikat eladják; 200 évvel későbbről pedig Buffon beszéli, hogy Afrika északkeleti részének különböző tájain a bennszülöttek csordákban tartották szelíd struccokat, ugyane célzattal. Újabb időkben Algírban kezdték meg nagyobb arányokban és racionálisan a struccok tenyésztését. Jelenleg főleg a Fokföldön virágzik a strucctenyésztés, ahol egyike a legfontosabb kereseti forrásoknak. Amerikában, különösen Dél-Kaliforniában is kísérleteztek strucctenyésztéssel.

Ahol struccfarmot létesítenek, ott a kiterjedt, könnyű, lehetőleg mésztartalmú talajt kő- vagy vasdrótkerítéssel veszik körül, a körülkerített területre lucernát vetnek s a struccokat – ha a talaj minden szükséges elemet tartalmaz – lehetőleg magukra hagyják; másutt mesterséges etetéshez kell nyúlni s a táplálékhoz szétzúzott csontokat és mészkövet kell keverni. Ha elég hely áll a tenyésztő rendelkezésére, a struccokra bízzák a költést; máskülönben a kotolni óhajtó párokat vagy legalább vén hímeket és nőstényeket elkülönítik s a letojt tojásokat költőgépekben költik ki. Az így kiköltött struccok az első napokban igen gondos ápolásra szorulnak, de sokkal jobban szelídülnek meg, mint a szülők által kiköltött fiókák; ezeket azután bennszülött szerecsen gyerekek vagy felnőtt korukban lovas pásztorok terelik a legelőre, mint a pulykákat.

A felnőtt struccok tollait nyolchavonként koppasztják meg. Eleinte egyszerűen kitépték a tollakat a szűk térre összeszorított madarakból, amelyek korlátaik közt alig tudtak megmozdulni. Az erőszakos tépés azonban gyakran ártalmas volt, sőt halált is hozott az állatokra. Most a tollakat közvetlenül a bőr fölött levágják; hat hét mulva a bőrben maradt csévék könnyen eltávolíthatók. Kotlásra szánt struccokat természetesen nem koppasztanak meg; a többieknek tollát festik és megfakítják. A tömeges tolltermelés következtében áruk évről-évre csökken.

Egész Afrikában szenvedélyesen vadásszák is a struccot. A struccvadászat a beduinok legnemesebb szórakozása, éppen veszélyes volta következtében. Északkelet-Afrika arabjai élesen megkülönböztetik a struccokat nemük és koruk szerint. A felnőtt hímet edlim-nek (koromfekete), a nőstényt ribeda-nak (szürke), a fiatalt ermud-nak (barnás) nevezik. Mivel a vadászat főcélja a tollak zsákmányolása, csaknem kizárólag az edlim-et vadásszák, ami szaporaságukat lényegesen megcsappantja.

Andersson szerint Dél-Afrika egyes vidékein egyes vadászok – ő a Ngami-tó menti busmannokat figyelte meg – gyalogszerrel vadásszák a struccot. Egész csordát vesznek körül s a megriadt madarakat nagy zajjal a vízbe terelik. Fészkükön és a vízben is meglesik, sőt Moffat szerint, hogy belophassák a legelő struccot, lapos párnát nyeregalakúan formálva szalmával tömnek ki, tollakat raknak rá; a strucc lenyúzott bőrét szalmával körülcsavart botra húzzák és lábukat fehérre festik. A vadász a tollas nyerget a fejére teszi, jobbjában egy elejtett strucc nyakát és fejét fogva, baljában nyíllal a csorda közé vegyül, a kezében tartott struccfejet forgatja, mintha az állat körülnézne, a nyerget időnként megrázza, úgyhogy magára vonja egy-két állat figyelmét, amelyek kikezdik az imitált struccot. Európai vadászok forró napokon a déli órákban lóháton kergetik meg a délafrikai struccokat; a hajszolt állat hamarosan kimerül, úgyhogy még közepesen futó ló is utoléri.

A Fokföldön a struccvadászatot 1870 körül törvényesen szabályozták: a fészkeket és tojásokat védelem alá vették s a vadászatot szigorú feltételekhez kötötték, abban a reményben, hogy a struccok a Fokföldön újra elszaporodnak.