7. Leguánok (Iguana Laur.)

A leguánok nemzetségének jellemző bélyegei közül ezen a helyen a megnyúlt, oldalt összenyomott testet, négyoldalú nagy fejet, rövid nyakat, izmos végtagokat, nagyon hosszú lábujjakat, rendkívül hosszú, lapos, egyforma ormós pikkelyekkel borított farkat, jókora, oldalt összenyomott, lelógó tokatasakot és a nyakszirttől a farok hegyéig futó tarajat emeljük ki. Jellemzők továbbá a sokszögű, különböző nagyságú fejpajzsok, lapos vagy gyengén bordázott haspikkelyek, combpórusok, igen nagy, kerek, szabadonálló dobhártya, széles orrlyukak s a fogazat is. A fogak feltűnő sajátsága, hogy metszőélükön fűrészesek.

A szemölcsös leguán (Iguana tuberculata Laur.)

A szemölcsös leguán az 1.4–1.6 m hosszúságot is eléri, ebből azonban 1 m vagy még több is a farokra számítandó. A bőr alapszíne szép levélzöld; fiatal állatokon semmiféle mustrázat sem látható. A törzs és farok szembetűnő sötét, sokszor világossal szegett harántcsíkokkal tarkázott. A test alsó oldala fehér vagy sárgás.

Valamennyi leguán Dél-Amerika tropikus tájain s a Mexikói-öböl mellékén honos és mindegyik leginkább vizek partján álló fákon él. Itt nagy ügyességgel kúsznak és ugrálnak egyik ágról a másikra. Estefelé nem ritkán leszállnak a földre, hogy ott is keressenek élelmet, veszély esetén vagy a fára, vagy vízbe menekülnek. Ez utóbbiakban éppúgy elemükben vannak, mint a varánuszok. Ahogy Tyler hangsúlyozza, éppen úgy úsznak, mint a többi gyík, vagyis végtagjaikat szorosan testükhöz szorítják s csupán izmos farkukkal eveznek. Éppoly ügyesen úsznak, mint buknak és sokáig kibírják a víz alatt. Érdekes, hogy semmit sem törődnek a vízben lévő kajmánokkal, mert, úgy látszik, el tudnak előlük menekülni.

Főtáplálékuk kétségtelenül csak növényi anyag, de hogy alkalomadtán megeszik a rovarokat is, több búvár állítja s ezt fogságban tartott leguánokon be is lehetett bizonyítani.

Kifejlett példányok, mihelyt az embert megpillantják, rendszerint elmenekülnek, mert megtanulták, hogy benne lássák legveszedelmesebb ellenségüket. Sarokba szorítva azonban bátran védekeznek: először is fölfujják magukat és földuzzasztják tokájukat, hogy félelmessé tegyék külsejüket. Aztán sziszegnek, prüszkölnek, nekiugranak ellenfelüknek s ha fogaikkal valamit megragadnak, nem egykönnyen engedik el. Erős farkukkal is fájdalmas, sőt olykor veszedelmes csapásokat osztogatnak. Párzás idején állítólag nagyon ingerültek s még sokkal gonoszabbak, mint rendesen. A kiválasztott nőstényt nem hagyják el, minden hozzá közeledő állatra dühösen rárontanak, egymással is sokat marakodnak a nőstény birtokáért. Ez utóbbiak tojásaikat a homokzátonyokon rakják le s ekkor figyelhetők meg legkönnyebben. Santa-Luciában ez február, március és április hónapokban történik. A tojások körülbelül akkorák, mint a galambtojás; lágyhéjúak és fehér vagy világos szalmasárga színűek. Héjuk anyaga a finom kesztyűbőrhöz hasonló.

A nőstények homokba ásott lyukba rakják tojásaikat, gondosan betakarják, de ezentúl nem törődnek velük. A nőstény nagysága szerint 8, 14 és 17 tojást találtak benne s valamennyi egyforma nagy volt. Sumichrast szerint gyakori dolog, hogy több leguánnőstény közös gödröt ás, úgyhogy néha 100–120 tojást is találnak egy fészekben. A fészekaljat hangyákon kívül sokszor az ú. n. mosuszpatkány teszi tönkre. Ez az oka, hogy a nőstények a tengerpart homokját keresik föl ilyenkor, mert ellenségeik ott nem férhetnek oly könnyen a tojásokhoz, mint a folyók partjain. Humboldt tapasztalta, hogy a kikelő kölykök egy ideig együtt maradnak.

Nyugat-Indiában általános a vélemény, hogy a leguán húsa egészségtelen, bizonyos betegségekben pedig a bajt súlyosbítja. Másfelől azonban sokan nem törődnek ezzel a felfogással, sőt inkább iparkodnak az ízletes csemegéhez jutni. Catesby azt mondja, hogy a leguánokat, mint rendes kereskedelmi cikket, kézről-kézre árusítják s végül az ország belsejében drágán adják el a gazdagok asztalára. Húsáról azt mondják, könnyen emészthető, tápláló és ízletes. Tojásait, amelyek főzés közben nem keményednek meg, rendesen levesek elkészítésére használják. Külön vadászok foglalkoznak e sajátságos vad kézrekerítésével s különböző fogásmódokhoz folyamodnak. Liebmann azt írja, hogy Közép-Amerika nyugati partjain akkor lesnek a leguánokra, amikor este lejönnek a fákról s ekkor kutyákkal vadásszák. Nevezetesen nagyböjt előtt van keletje a leguánhúsnak; ilyenkor szívesen veszik, kukoricalisztből készült tésztában megsütik s mint ínyencséget eszik.

Fogságban tartott leguánok eleintén nagyon vadak, alattomosak s gazdájukat megmarják, a közelükbe kerülő kisebb állatokat meg is ölik. Lassanként azonban annyira megszelídülnek, hogy meg is cirógathatják őket.

Életmódjukról az újabb kutatók közül főleg Göldinek köszönhetünk több megfigyelést, aki különösen az Amazon torkolata környékén látott és fogott sok leguánt. Göldi megfigyelései lényegükben megerősítik a föntebb már elmondottakat s leírásának főként az állatkertek vezetőségei vehetik hasznukat, mert gyakorlati tanácsokat ad a szerinte kizárólag növényi táplálékkal élő gyíkok eltartására.