8. Gyűrűsfarkú gyíkok (Cyclura Hart.)

Háti tarajuk meglehetősen alacsony, amelyet összenyomott, kissé sarlóalakban hajlott tüskés pikkelyek alkotnak. Fogazatuk sajátos és gyengén fejlett tokaredőjük is jellemző. Pikkelyruhájuk a többi leguánéhoz hasonló. Combpórusaik vannak. Valamennyi faj földön lakó; homokos vidékeken saját maguk ásta lyukakban tanyáznak.

A gyűrűsfarkú gyík (Cyclura lophoma Gosse)

Gyűrűsfarkú gyík (Cyclura lophoma Gosse).

Nemzetségének legjobban ismert faja; Cuba, Jamaica szigetén, valamint a Bahama szigetcsoporton honos. Az állat hossza 12.–1.3 m; ebből 70 cm-t a farokra kell számítanunk. Háti taréja meglehetősen alacsony s hol összefügg a nyak és a farok tarajával, hol pedig különválik ezektől. Különböző nagyságú pajzsok, amelyek közt egy a középen különösen kiáll, borítják a fej elejét. A törzs és a végtagok alapszíne barnászöld, amely itt-ott palakékbe megy át. Néhány harántos sáv a vállakon keresztül és több széles keresztpánt, amely a háti tarajtól a hasig fut, sötét olajbarna. A farkat szabályos távolságokban világosabb és sötétebb olajzöld csíkok tarkázzák.

Úgy látszik, ez az állat nem szereti túlságosan a vizet, ámbár, mint valamennyi rokona, nagyon jól tud úszni. Szerencsés véletlen folytán jobban megismerhettük a gyűrűsfarkú gyík életmódját, mint számos rokonát. Minot ültetvényén két ilyen leguán 16 hónapig élt egy akácfán. Ezek lassanként oly szelídek lettek, hogy tűrték, ha gazdájuk vizsgáltatta őket. Minot sohasem látta, hogy rovarokra vadásztak volna s általában csak egyszer volt alkalma evésüket megfigyelni. Ez sebes záporeső után történt, amikor a nap újra kisütött s félig-meddig megszikkasztotta a növényzetet. A gyíkok egyike most lassú léptekkel lejött a fáról s az úgynevezett gyöngytyúkfűhöz (Melica) ment, szakított belőle s amit megfogott – minden alkalommal egy teli szájra valót – rágás nélkül lenyelte. Megriadva a megfigyelőtől, akit hirtelen meglátott, gyors, a békáéhoz hasonló ugrásokkal a fához sietett s néhány pillanat alatt eltűnt a faoduban.

Minot hangsúlyozta, hogy ez a gyík nem kereste a vizet s még a legnagyobb szárazságban is kibírta vízivás nélkül. A fa két lakója nyilván egy pár volt, mert nagyságra is, színre is különböztek egymástól. Nagyon barátságos viszonyban éltek egymással, de a mellett nevezetes, hogy mind a kettőt egyidejűleg sohasem lehetett látni odujokon kívül, sőt határozottan mindig csak az egyik volt kívül, míg a másik odabent.

Mint legújabban Barbour közli, a gyűrűsfarkú gyíkot Jamaica szigetén a patkánypusztítás céljából odatelepített mongusz (Herpestes griseus) csaknem teljesen kiirtotta.

Amily szorongva fut a gyűrűsfarkú gyík az ember elől, ameddig menekülhet, éppoly bátran és sikeresen védelmezi irháját szükség esetén. Farka nem megvetendő fegyvere és ezt alkalomadtán a legnagyobb ügyességgel használja. Mint minden leguán, ez is könnyen ingerelhető, s ilyenkor fölfújja magát, háti taraját fölborzolja, száját kitátja, fogait vicsorgatja, ellenfelét villámló szemekkel méregeti és készülődik az ütésre. Ha még tovább ingerlik, gyorsan megfordul, farkával hirtelen csapást mér ellenfelére, s erre ismét másik oldalára fordul, hogy újból üthessen. Az izmos farok tüskéi oly hegyesek, hogy az állat nagyon fájdalmas sebeket üthet velük.

Ez a gyíkfaj, talán tápláléka miatt, olyan kellemetlen bűzű, hogy a bolyukba behajított testhez még a hangyák sem nyúlnak. Úgy látszik, Mexikóban sem vadásszák oly serényen, mint rokonait.