9. Érces gyíkok (Chalcides Laur.)

„Chalkis” néven a régi görögök, „seps” néven pedig később a római írók egy fölötte csinos ásógyíkot ismertek, amelyet könnyen megfigyelhettek, de azért mégis nagyon veszedelmes állatnak föstenek. Marása állítólag azonnal rothadást vagy gyulladást okoz s a megmart néhány nap alatt meghal, sőt már a gyík érintése is nagy veszedelemmel jár. Az olasz köznép ma is hisz ennek a gyíknak veszedelmes voltában.

A nemzetségbe tartozó 11 faj Dél-Európától Afrikában az egyenlítőig, továbbá Délnyugat-Ázsiáig – Szíriát és Arábiát is belefoglalva – terjed. Ezeknek is jellemző vonásuk, hogy 5 ujjas végtagokkal ellátott fajoktól teljes az átmenet olyanokhoz, amelyeknek csak 1–1 csontjuk van a végtagok helyén.

A foltos érces gyík (Chalcides ocellatus Forsk.)

Aránylag zömök testű, de a típusos gyíkhoz hasonló alakú állat végtagjai ötujjasok. A Dél-Európán kívül a Földközi-tenger több szigetén át Kis-Ázsia déli részeiben, Szíriában, Perzsiában, Arábiában, valamint egész Észak-Afrikában is elterjedt faj az egyes helyeken más-más nagyságú és színezetű fajváltozatokban ismeretes. A Görögországban, Szíriában és Észak-Afrikában élő fajta kisebb termetű, alapszíne világos sárgásbarna vagy szürkésbarna, s ezt pikkelynyi nagyságú fekete foltok és harántpántok tarkítják. A hasi oldal fehér. Szardíniában Szicília szigetén s az Atlasz vidékén a jóval nagyobb, egészen 27 cm-ig növő var. tiligugu fajváltozat honos, amely nyulánkabb s egyúttal laposabb törzsű, rövidebb lábú, s kétoldalt sötét hosszanti sávval díszített.

Az érces gyík eleven fiakat hoz a világra, kivétel csupán az Alsó-Egyiptomban élő változat, amely tojást tojik.

Görögországban és Egyiptomban ezt a gyíkot gyakorta találják kopár, mindenféle szemét lerakására használt helyeken, bizonnyal azért, mert ott sok a légy. Algírban kövek alatt tanyázik. Ezen a vidéken azonban csak az oázisokon fordul elő, mert a futóhomokot kerüli, jóllehet a laza homokban gyorsan és ügyesen ás. Gyíkunk mozdulatai, különösen egyenetlen fölszínen nagyon gyorsak. Ha megfogjuk, kétségbeesetten kapálózik, s minthogy teste nagyon sikamlós s e mellett fogait is használja, gyakran sikerül is megmenekülnie. Az ismert gyíkellenségeken kívül sok más nagyobb gyík és kígyófaj is veszélyezteti az érces gyík életét.

A háromujjú érces gyík (Chalcides tridactylus Laur.)

Háromujjú érces gyík (Chalcides tridactylus Laur.).

Nagyságra és erőre körülbelül egyforma a mi törékeny gyíkunkkal; bizonyos távolságról külsőleg is hasonlít hozzá, de közelebbi vizsgálat alkalmával kitűnik, hogy négy, elcsökevényesedett végtagja van. Ez a faj végtagjai fejlettsége dolgában körülbelül középen áll nemzetségbeli rokonai közt. Feje kihegyesedő, orra tompa, törzse hengeres és nagyon megnyúlt, farka egészen végéig egyenletesen vékonyodó. A négy csonka végtag mindegyikén három csenevész, alig észrevehető karmokkal fölfegyverzett ujj ötlik szembe. A második lábujj mindig hosszabb a harmadiknál. A szájpadlás fogatlan, az állkapcsokban egyszerű, kúpalakú fogak vannak. Lapos, nyílformájú nyelvén pikkelyes szemölcsök láthatók. Ruháját apró, szorosan egymáshoz símuló, szépalakú pikkelyek alkotják, amelyeket a fejen nagyobb pajzsok helyettesítenek. Az orrlyuk az orrcsúcspajzs s egy nagyon kicsiny orrpajzs közt helyezkedik el. Az alsó szemhéjnak átlátszó ablak van.

Színe felül ragyogó bronzbarna vagy ezüstszürke, és vagy egyszínű, vagy hosszában szorosan egymás mellett álló, de kissé zárt csíkok tarkítják, míg az alsó részek fehéresszínűek és gyöngyházfényűek. A fekete vagy barna, mindig párosszámú hátcsíkokból soha sincs több hatnál. A háromujjú érces gyík hossza elérheti a 42 cm-t, amiből körülbelül a fele a farokra számítandó. A végtagok alig 8–12 mm hosszúak.

A Földközi-tenger melléki országok közül Olaszországban, Tuniszban és Algírban honos az érces gyík. Dél-Franciaországban, Spanyolországban és Portugáliában, valamint Marokkóban és Algír egy részében nagyon közel rokon, de kisebb faj (Ch. lineatus) helyettesíti, amely csak 26 cm-re nő.

Tartózkodási helyül legkivált a nedves rétet választja, abból az egyszerű okból, mert ott találja meg legkönnyebben élelmét: a rovarokat, apró, házatlan csigákat és férgeket. Itt-ott oly nagy számban fordul elő – mint Cetti mondja –: „mint a száraz fű a mezőn”. Az avatatlan nem mindjárt látja meg apró lábacskáit s így könnyen kígyónak nézi az állatot. Az érces gyík valóban úgy is mozog, mint a sikló, s ha csöndesen ül, éppúgy össze is tekeredik. Mindamellett apró lábait is használja menés közben. A hidegtől jobban fél, mint bármely rokona, még a teknősöknél is korábban elrejtőzik s ezért október eleje után már nem láthatjuk, s legföljebb ügyes ásás után akadhatunk rá, mélyen a földszín alatt. Csak akkor jelenik meg újra, ha a tavasz már valóban beköszöntött, s ekkor kezdi nyári életét.

Fischer J. szerint az érces gyík is fialló és apró rovarokkal, pókokkal és csigákkal él. Szereti a napot és meleg, verőfényes ketrec kell neki homokos talajjal és kövekkel, amelyek alá szürkületkor elbújik.

Mint a mi törékeny gyíkunkat, úgy az érces gyíkot is sok ellenség üldözi. Emlősök, madarak és csúszómászók egyaránt agyarkodnak rá. Leggonoszabb ellensége azonban az ember, mert azt hiszen, hogy mérges, s ennélfogva minden eszközzel irtani kell.

A daffana (Chalcides sepoides Aud.)

Mintegy 18 cm hosszú kis érces gyík. Arcorra ékalakú. Végtagjai nagyon aprók és gyöngék s négy- vagy ötujjúak. Farka csaknem olyan hosszú, mint a törzse. Színe fakósárgás; a hátán 11 világosbarna csík fut a farka végéig s egy-egy fekete sáv az orrliktól a fülnyílásig.

Az arabok „daffana”-nak, „ásó”-nak nevezik ezt a csinos kis állatot, amely egész Észak-Afrika és Szíria homosivatagjain honos. Sokhelyütt együtt él a szkinkkel. Rendkívül fürge állat. Tápláléka Anderson szerint apró rovarokból áll. A régi egyiptomiak gondosan bebalzsamozták és csinos kis koporsókban halottaik mellé helyezték.

10. Színváltó ásógyíkok (Eumeces Wgm.)

Az ebbe a nemzetségbe tartozó fajok egy része az ó-, más része az újvilágban elterjedt. Két óvilági fajon a színváltozást kétségtelenül megállapították. Ez a nemzetség közelálló a szkinkekhez, de arcorruk nem ékalakú.

A berber szkink (Eumeces algeriensis Ptrs.)

Marokkóban és Nyugat-Algírban honos. Törzse közepetáján 30–32 pikkelysort számlálhatunk. Fölül az alapszín barna, amelyet narancsvörös foltok élénkítenek. Alul fehéresszínű. Hosszúsága 43 cm.

A berber szkink Doumergue szerint művelés alatt nem álló dombok szakadékaiban, elhagyott kőfejtőkben, ezeken kívül azonban megművelt síkságokon is él és nagy kövek alá szeret rejtőzni. Nem nagyon fürge s így könnyen megfoghatjuk. Tápláléka leginkább sáskákból telik ki s ezeket jóformán minden rágás nélkül nyeldesi. De Grijs megfigyelése szerint a berber szkinknek ártalmára van a nedvesség, egyébként azonban meglehetős könnyen beletörődik a fogsággal együtt járó életmódváltozásba. Borús időben mozdulatlanul, verőfényes napokon azonban élénken sürög-forog, sőt még kúszással is kísérletezik.

Színváltoztatóképessége a hőmérséklettől függ. Mérsékelt vagy alacsony hőfokon alapszíne a hátoldalon sötét szürkéssárga, 25–30 ° R. melegben csaknem fehéresszürke, vérvörös foltjai világos sárgásvörösekké vagy narancsszínűekké változnak. Ez a faj nem harapós és kisebb gyíkokkal békésen megfér.

A csíkos szkink (Eumeces quinquelineatus L.)

Észak-Amerika egyik legközönségesebb és legáltalánosabban elterjedt gyíkja. Nevét ugyan csak fiatal korában szolgálja meg, mert ekkor feketésbarna hátán öt világos hosszanti sáv díszíti. Az idősebb állat színe mindinkább világosodik, dióbarnává válik s a csíkok tökéletesen eltűnnek róla. A hímek fején először csak kétoldalt, utóbb azonban fölül is vörös vagy vörösbarna szín lép föl.

A csíkos szkink nagyon harapós állat. De Grijs szerint a kis állat ügyesen kúszik, de valószínűen mégis leginkább csak a földön tanyázik. Fogságban nyers húsra is rászoktatható, míg a növényi eredetű táplálék nincs inyére. Kisebb gyíkokkal békésen összefér. Úgy látszik, hogy nálunk még a szabadban is meg tudna honosodni.