8. Szkinkek (Scincus Laur.)

A nemzetség 9 fajt foglal magában. Az ó- és középkorban minden porcikájukat hathatós orvosságnak tartották. Ennek a mohamedán lakosság körében ma is elterjedt hitnek következményei, hogy ezeket az állatokat ezerszámra pusztítják. A szkink-fajok Szenegambia, Észak-Afrika, Arábia, Perzsia és Szind puszta és sivatag vidékein terjedtek el.

Az orvosi szkink (Scincus officinalis Laur.)

Orvosi szkink (Scincus officinalis Laur.).

A közönséges szkink a Szaharában s a Vörös-tengert övező sivár területen él. Egyiptomban és Núbiában nem ritka, az algíri és tripoliszi Szaharában nagyon gyakori. Lefébure Sándor, aki ellátogatott a Bahharie-oázisra, azt írja Duméril és Bibronnak, hogy a szkink különösen az apró, széltől összehordott homokdombokon, fák tövében s a megmunkált földet környező sövényekben található, itt a legnagyobb nyugalommal nyujtózkodik az izzó nap sugaraiban s időnként föl-fölugrik, hogy el-elkapjon valami bogarat. Futása gyors; veszedelem esetén azonban nem futással igyekszik menekülni, hanem a homokba ássa be magát, mégpedig oly csodálatos ügyességgel, hogy már néhány szempillantás alatt több méternyire ásott. Tristram a nyugati Szaharában mindig csak laza, homokos talajon találta, mégpedig hellyel-közzel csapatosan. A hideg évszak alatt üregekbe vagy földalatti folyosókba húzódik és téli álmot alszik. Nyáron látni, hogy nappal a verőfényen sütkérezik, holdvilágos éjjelen azonban fürgén futkos. Ha megijesztik, egy pillanatig vonaglik, s aztán varázslatos gyorssággal tűnik el a már leírt módon. Az arabok állítása szerint nem csupán apróbb rovarokat, hanem skorpiókat is eszik. Anderson hozzáteszi, hogy a „szakunkur”, ahogyan az egyiptomi beduinok a szkinket nevezik, sohasem hatol a homokba 1 lábnyinál mélyebbre.

A szaharai arabok éppoly nagyra becsülik az orvosi szkinket tápláléknak, mint orvosságnak. Egyes oázisokon a szkink vadászata a lakosság jelentékeny részét foglalkoztatja. Tristram szerint a szkinksült valóban nagyon ízletes eledel. Az arabok megnyúzzák és megszárítják, mozsárban porrá törik a testét, ezt a datolya húsával összegyúrják, az egészet bőrzsákba tömik s így adják el jó áron a tuat-karavánoknak s az arra járó kereskedőknek.

Ha foglyul ejtik, ez a szkink is úgy viselkedik, mint családjának többi tagjai. Iparkodik ugyan menekülni, de sohasem próbál harapni, sem pedig karmolni. Fischer J., aki vonzóan ismerteti a fogoly-szkink életét, azt mondja, hogy ez valóban vakondok a gyíkok közt, s hogy a szó teljes érelmében „úszik” a homokban. Ügyes fogással kaparintják meg a homokban; a legfinomabb száraz homokba helyezve küldik el, s így is tartják. Fogságban szívesen iszik. Tápláléka sáskákból, bogarakból és százlábúakból áll. A homokban meglehetős lomhán mozog. A 18 ° -os meleg annyira kevés neki, hogy még ebben is megdermed. Amikor harap, sziszegő hangot is hallat. Látása a legkiválóbb érzéke. Legfőbb ellensége a pusztai varánusz és a sárgászöld zaménisz (Zamenis diadema).

Ezeket az adatokat Werner még a következőkkel egészíti ki. Ha veszélyt érez a szkink, testének villámgyors fordulatával fúródik be a homokba s ennek nyoma látható is. Ain Szefra közelében, a nyugatalgíri Szaharában nyáron is csak a nap legforróbb óráiban jő elő, hogy sáskákra vadásszék. Vedlései 6–8 hetenként követik egymást és gyors lefolyásúak. Hazájában az állatnak egyáltalában nincs módja az ivásra; valószínűen a pusztai varánusz módjára éjjel a legmélyebb, s talán kissé nedves és bizonyosan hűvös homokrétegeket keresi föl.

Az orvosi szkink nagyon zömök testű, vastag, rövid fejű, izmos, s a fejtől el nem különülő nyakú és rövid végtagokkal ellátott gyík. Végtagjain 5–5 különböző hosszú, lapos, oldalt fűrészes és tövükig szabad ujjai vannak. Ezek egymással összeillesztve valóságos homok-cipőt alkotnak. Farka kúpalakú, oldalt kissé összenyomott, teste többi részénél valamivel rövidebb. Arcorra ékalakú, felső állkapcsa hosszabb az alsónál és olyan alkotású, hogy ásás közben homoknak a szájba hatolását megakadályozza. A szájzug mögött és alatt elhelyezett fülnyílást teljesen elfödik az erre szolgáló pikkelyek. Az egész test tökéletesen síma s a pikkelyek hátsó végükkel is szorosan odasímulnak a testhez. Föltűnők az egészen lapos has élei. A felső oldal világossárga, sárgásbarna vagy vörhenyesbarna, egyszínű, vagy pedig széles barna, esetleg barnásibolya harántpántokkal tarkázott; különösen a nyakon levő pánt szokott élénkebb lenni. A fiatalok hátoldala mindig egyszínű világossárga. Az alsó oldal egyszínű fehér, gyöngyházfényű. A teljesen kifejlett orvosi szkink eléri a 21 cm hosszúságot. Különböző lelőhelyekről származó példányok színezete és mustrázata jelentékenyen eltérő lehet egymástól.