7. Siklószemű gyíkok (Ablepharus Fitz.)

A siklószemű gyíkok nemzetségébe apró ásógyíkok tartoznak; voltaképpen röviden ezeket is olyan Lygosomáknak lehetne neveznünk, amelyek szemhéjai összenőttek és átlátszókká váltak. A szemhéjak tehát egészen olyanok, mint a kígyókéi, azaz óraüvegalakúak, s a szemet így védik. Mintegy 30 fajuk ismeretes, ezek Ausztráliában, Délnyugat-Ázsiában, Délkelet-Európában, valamint Afrika középső és déli területein honosak.

Ennek a nemzetségnek is vannak tökéletesen fejlettvégtagú fajai, de ezek mellett olyanok is, amelyek végtagjai elcsenevészedtek és mindössze csak 2–2 kézujjuk és 3–3 lábujjuk van.

A pannón vagy magyar gyík (Ablepharus pannonicus Fitz.)

Pannón v. magyar gyík (Ablepharus pannonicus Fitz.).

A siklószemű gyíkfajok közül különösen a magyar gyík érdemel említést, mivel hazánk specialitásainak egyike. A csinos állat törzse nyúlánk, hengeres, amely sem a nyaktól, sem a hosszú, fokozatosan vékonyodó farktól nem válik külön. Végtagjai egymástól messze szétállók, s karjai rövidebbek, mint lábai. A magyar gyík testét meglehetősen egyforma, síma pikkelyek födik. A tojásalakú, fönt meglehetősen lapos fejet körülbelül 20 különbözőalakú pajzsocska födi, a nyakszirtet összesen 6–8 síma, két hosszanti sorban fekvő, rövid, széles, hatszögű pajzs, a felső test többi részét apróbb, 4–6 hosszanti sorba helyezkedő hatszögű pikkelyek takarják. A mellet, hasat és a farkat hasonló pikkelyek födik.

A fiatalabbak – írja Lendl Adolf – többnyire sárgás bronzszínűek, az öregebbek szürkés grafitszínbe hajlanak. Hátukon rendszerint hosszant vonuló sötétebb szalag s e mellett egy-egy pontsor is látható. Az oldalak sötétbarna szegéllyel díszítvék. A fej két oldalán – hasonlóan a madarak kantárjához – egy-egy barna-fekete csík szalad a szemeken át és folytatódik az oldalak barna szegélyében. Mindezek a tarkítások nagyon élénkítik és díszítik Ablepharusunkat. A has oldala kékes- vagy szürkésfehér. Vannak nagyobbak és apróbbak. Augusztus havában már serdülő fiatalságot is lehet találni; ezek csak alig akkorák, mint a rendes nagyságú gombostűk, vékonyak, alig 3 cm hosszúak, fejecskéjük kissé kivastagodó. A hossza 9–11 cm, melyből éppen a fele a farkára esik. A hímek hosszabbak, mint a nőstények.

„A magyar gyíkot legkivált Magyarországban, s itt nevezetesen a rövid füves domboldalakon találják, pl. Budán, ahol elég gyakori a száraz, kopár, mészkőből álló Mátyás hegyen, Budafokon. Egerben a Kis-Eged nevű hegyen Entz Géza födözte föl 1868-ban, 1881-ben Tömösváry Ö. Zala megyében Tapolca fölött a Szent György-hegy déli lejtőjén találta meg. Lendl Adolf 1886-ban Vácott a Nagyszál hegyen gyüjtötte, de még másutt is előfordult délkeleti Európában, például Görög- és Törökországban (valószínűnek látszik azonban, hogy ezek az Ablepharus personii Dum. et Bibr. fajhoz tartozó állatok), de Kis-Ázsiában, Szíriában és északi Arábiában is és pedig gyakrabban, mint hiszik.”

Az állat előfordulására vonatkozó újabb adatok sorából meg kell említenünk, hogy Geduly Olivér Garamkövesden, báró Fejérváry Géza pedig Gödöllőn találta meg, míg Bolkay István az Orsova melletti Dubován való előfordulását jegyezte föl.

Leydig úgy találta, hogy viselkedésükben jobban hasonlítanak a törékeny gyíkhoz, mint az igazi gyíkokhoz. Ámbár sokkal elevenebbek, mint a mi törékeny gyíkjaink, abban pl. teljesen megegyeznek velük, hogy mielőtt menekülnének, rendszerint sokáig, kitartóan hallgatóznak.

„Mészkőhegyeink szakadozott, repedéses, gyéren füves lejtőin szintén hasznát veszik hosszú farkú, nyulánk testüknek, mert a csúszást, a kövek alá bújást nagyon megkönnyíti. Ezért akárhányszor láthatjuk, hogy gyíkocskáink lábaikat behúzzák, odalapítják mind a négyet testük oldalához és nagyon gyorsan, kígyómódra csúsznak. Lábaikat ilyenkor egyáltalában nem használják, vagy csak az egyik párt kisegítőül.” (Lendl A.). Csekély testi nagysága, pikkelyeinek simasága és védtelen volta egyrészt megmagyarázza félénk természetét, másrészt azt az ügyességet, amellyel el tud rejtőzni. Csak délután 4–6 óra felé kezd eleség után járni s az éjszaka beköszöntésével ismét elbújik. A nedvességet nem szereti, de azért iszik. Látása jobb, mint hallása. Legtöbb rokonától eltérően tojásokat tojik. Gondos ápolás mellett és megfelelő táplálékkal, aminők a legyek, apró lisztkukacok és egyéb rovarlárvák, évekig kibírja a magyar gyík a fogságot.

„Sokáig tartottam szobámban – írja Lendl A. – a Mátyás hegy eme kedves lakóit; kisebbszerű, de elég tágas terrárium volt a lakásuk. Napfényről, világosságról olyformán gondoskodtam, hogy az ablakba állítottam őket. Volt elég kövük, moha és gaz, melyen sütkérezhettek; egynéhány üres csigaház volt búvóhelyük; ezekben társasan, többen együtt töltötték el az éjszakákat; reggelenként néha 10 farkocska is lógott ki a csigaház nyílásából, jeléül annak, hogy barátságosan megférnek. Friss hangyatojás, a nagyobbik fajta meghámozva, volt legkedvesebb eledelük, de elfogadták a főtt marhahús apró darabkáit s a vékonyabb lisztférgeket is; szárnyatépett legyek után futottak; néha-néha egy-két apró pók is került ebédjükhöz. És italra is volt gondom. Először vizet töltöttem vályúnak használt üres kagylóba; ebből azonban nem kellett az ital. Öntöttem kis tócsára való vizet a terrárium fenekére; beleszaladtak, de nem ittak abból sem. Végre rájöttem: a szabadban nincs vizük; azonban mindenesetre isznak, mert ilyen száraz területeken különben meg nem élhetnének, csakhamar múmiákká asznának; tehát harmatot szürcsölnek reggelenként. És tényleg vízbe mártott mohszálakról vagy fogpiszkálóról szívesen nyaldossák le a fénylő vízcsöppeket.

„Rövid idő alatt megszelidültek. Megismerték csakhamar azt a jótékony kezet, mely fogságukat enyhíti és ápolja őket. Ha közeledtem az üvegfalú terráriumhoz, minden fejecske felém fordult, ha moha között vagy a szárított füvön heverésztek, mindannyian felém siettek és ha el is késett egyik-másik, mégis odajött a majdnem teljes számú társaságba. Fokozott volt az én örömem számos oly kedves teremtés láttára és talán csak ritka napon mulasztottam el, hogy egyet-kettőt kezembe ne vegyek, vagy hogy hangyatojással, mesterséges harmatcsöppel meg ne kináljam. Különösen feleségem szeretett és tudott velük bibelődni; ha beletartotta kezét a terráriumba vagy gyöngéden megérintette és símogatta egyiket-másikat, úgy odajöttek, fölkúsztak és félelem nélkül kezéhez símultak melegedni. A szabadban is nagyon szelid, ártalmatlan állatok; békességben élnek együtt; ha nem is sokan, de többedmagukkal jól megférnek kisebb területen. Nappal rendszerint mozdulatlanul fekszenek. Éjszakára többen együtt a kövek alá bújnak. Borús, esős napokon szintén búvóhelyeiken maradnak. Korán reggel vagy hideg időjárásban kissé dermedteknek látszanak s ilyenkor összehúzódva fekszenek nyolcas formán kétszeresen meggörbülve vagy pedig a kígyók módjára fölcsavarodva.”

Március végén és április elején, a párzási időben sárgás bronzszínük kissé rézvörösbe hajló s az addig békésen összeférő hímek heves párviadalokat rendeznek, s ezekben nem egy veszti el a lábujját meg a farkát.

Teschler György szerint tojásaikat júniusban és júliusban rakják le, amelyek kisebbek a borsónál. A fiókák augusztusban kelnek ki, ivarérettségüket azonban csak a következő évben érik el.

A nemzetség más tagjai a rövidgyepes középázsiai puszták jellemző állatai.