6. Karcsú szkinkek (Lygosoma Gray)

A vakondok-gyíkok családjának ez a nemzetsége több tekintetben emlékeztet a mabujákra: ahol előfordulnak, éppoly tömegesen élnek, mint ez utóbbiak, s olyan fürgék is. A csonttani eltérés abban áll, hogy a Lygosoma szájpadjának középvonalában a szárnycsontok összeérnek. Túlnyomó részben a forró földöv lakói, s kiemelendő, hogy a fajok számát tekintve a hüllőknek ez a leggazdagabb nemzetsége, mert 250 fajnál is többet kell ide sorolnunk. Legtöbbjük Ausztráliában, Új-Guineában, a Déli-tenger, valamint az Indiai-óceán szigetein, tovább Afrika trópusi tájain és Délkelet-Ázsiában nagyon elterjedt, míg Kína mérsékeltebb éghajlatú területein, valamint Észak- és Közép-Amerikában csak gyéren fordulnak elő, végül Dél-Amerikában és Európában egyetlen fajuk sem található.

Bizonyára nem meglepő, hogy az ide tartozó fajok közt nagyon eltérő alakokra bukkanunk. A teljesen fejlett végtagos fajok mellett olyanok is ismeretesek, amelyeknek csak egészen csökevényes végtagjaik vannak, sőt egészen lábatlan, kígyóalakú fajok sem hiányoznak. A nemzetség egyik ausztráliai csoportjának öt-, négy-, három- és két-ujjú fajai vannak. Wernernek sikerült kimutatnia, hogy egy és ugyanazon faj egyes példányai is eltérhetnek egymástól, mert az egyiknek még van valamelyes karcsonkja, a másiknak pedig még ez is teljesen hiányzik.

Ausztráliában és Új-Guineában ezek a kecses, gyakran csinos mustrázatú, noha nem élénken színezett gyíkok alkotják a gyíkfauna zömét; a Csöndes-óceán egyes kisebb korállszigetein pedig néhány tapadókorongos gyíkfajon, s esetleg valami féregforma kígyófajon kívül csak a Lygosoma nemzetség valamelyik faja képviseli a hüllőket.

A kékfarkú szkink (Lygosoma cyanurum Less.)

A nemzetség legkisebb, legcsinosabb és legkedvesebb fajainak egyike, amelyet Schneenek a Marschall-szigeteken volt alkalma közelebbről megfigyelnie. Hossza 15 cm. Alapszíne feketés világosbarna s ezen öt, többé-kevésbbé jól kivehető aranyos hosszanti csík ötlik szembe. A Molukki-szigetektől a Havai-szigetcsoportig elterjedt.

Jaluit-szigetén – írja Schnee – ez a faj mindenütt gyakori; a föld színén éppúgy, mint a bozótban. Tápláléka főleg rovarokból: sáskákból és legyekből áll. A tengerpart mocsarai körül is szeret vadászgatni. Egyízben megfigyelték, hogy egy lépcsőfokról a magasabbról lelógó pók után ugrott föl, s minthogy ez az ugrása nem volt eredményes, gyíkunk a következő lépcsőfokra mászott, ahonnan csakugyan sikerült a pókot elkapnia. Más alkalommal megfigyelték, hogy a kékfarkú szkink az eldobott, túlérett papaya-gyümölcsöt fogyasztotta el jóízűen.

A smaragd szkink (Lygosoma smaragdinum Less.)

Arcorra nagyon megnyúlt és hegyes. Színezete rendkívül változó. Nyugat felé Jáva-, Clebesz-szigetéig, valamint a Fülöp-szigetekig terjedt el, míg kelet felé nem terjed túl a Salamon-szigetek csoportján. Az előbbi fajnál jóval nagyobb termetű, mert hossza a 25 cm-t is eléri. Dahl és Schnee egyöntetűen megállapíthatta, hogy fánlakó életmódot folytat. Dahl azt is mondja róla, hogy a Bismarck-szigetek minden gyíkja közül a smaragd szkink a legügyesebb kúszó. Legtöbbnyire 2–5 m magasságban látta a fákon és bokrokon. Úgy látszik, alkalomadtán ez a gyík is gyümölcsevő, mert Dahl látta, amint egy kis fügét megevett.

A Marschall-szigeteken Schnee ezt a fajt is megfigyelhette. Különösen azt a szokását emeli ki, hogy a fatörzsnek mindig azon az oldalán fut föl vagy le, amely a figyelő emberre nézve tulsó oldal. Pihenőhelyzetében annyira behúzza fejét, hogy messziről letört ághoz vagy levélnyélhez hasonlít. Úgy látszik, az ottani tapadóujjú gyíkok azért rakják tojásaikat olyan föltűnő keskeny hasadékokba és fakéreg alá, mert különben a hegyes arcorrú smaragd szkink nagyon könnyedén hozzájuk tudna férni és fölfalná őket. Megfigyelőnk tapasztalatai szerint mindegyiknek megvan a saját területe. A kúszásban olyan mester, hogy fejjel lefelé is épp oly biztosan fut, mint ellenkező irányban, s áthajló ágakon is hosszabb ideig tud mozdulatlanul megmaradni.

Az élő smaragd szkink színezete ragyogó sötétbarna, olyan, mintha fényezett lenne, s oldalán több sorban fénylő sárga vagy fehéres foltok sorakoznak. Torka és melle sárga; szivárványhártyája is föltűnően fénylő sárga. Más példányok fölül egészen zöldek, oldalaikon s alul világoszöldek; mások viszont hátukon feketék, alul pedig szürkésfehérek, kékesfekete harántsávokkal. A Bismarck-szigeteken ismét más színváltozatok fordulnak elő.

Úgy látszik, a Lygosoma nemzetség tagjai erdős, vagy legalább is növényzettel benőtt területeket kedvelnek, míg kopár földön vagy sziklákon csak kivételesen fordulnak elő. Igaz ugyan, hogy tengerparton lakó fajt is ismerünk (L. nigrum H. I.), amelyek üldözőik elől a mi fialló gyíkunk példájára a vízbe menekülnek s ennek fenekén futnak tovább.

Az elevenen Európába került fajok megfigyelése alapján mondhatjuk, hogy megfelelő fűtés és ápolás mellett meglehetősen bírják a fogságot. Egy fiadzás alkalmával csak három kölykük van, ezek majdnem egyszínű barnák. Ha a meglettek nagyon éhesek, a kisebb gyíkokat fölfalják. A kígyótestű, rövidlábú vagy lábatlan fajok csakugyan a földben áskálnak. Érdemes végül megemlítenünk, hogy a Maláji-félszigeten élő Lygosoma chalcides L. – bizonyára valamely hajórakománnyal – Algírba is eljutott s ott az orani kikötő mellett találták.