3. család: Lábcsonkos kígyó-félék (Boidae)

FEJEZETEK

E családnak, melybe az óriáskígyók is tartoznak, ismertetőjelei a következők: A fej a törzstől világosan elkülönülő, háromszöglegű vagy hosszúkás tojásdad, fölülről lefelé lapított, elől többnyire keskenyebb, arcorruk lekerekített, szájuk pedig erősen hasított. A törzs erős és izmos, oldalról kissé összenyomott, a hát a középvonal mentén gyakran bemélyed, attól jobbra és balra azonban a hatalmas izmoknak megfelelően kiemelkedik. Farkuk aránylag rövid. A lábcsonkok a végbélnyílás mindkét oldalán egy-egy szarunemű, tompa karom alakjában többnyire külsőleg is felismerhetők. A fejet majd lemezek, majd pedig pikkelyek, míg a törzset kicsiny hatszögletű pikkelyek, a hasi részt pedig rövid, de széles pajzsok borítják, amelyek a farkon vagy osztatlanul egymás mögött, vagy pedig kettős sorban egymás mellett helyezkednek el. A felső állkapocs, az inycsontok és a szárnycsontok mozgathatók. Elővigyázatos boncoláskor világosan mutatkoznak a medenceöv maradványai is, és pedig mintegy 4 csont; a csípőcsont, szeméremcsont, ülőcsont és combcsontok alakjában. Mindkét állkapocsív, továbbá az iny- és szárnycsontok kemény fogakat viselnek magukon, amelyek közül rendszerint a sorban harmadik vagy negyedik a legnagyobb, míg a tőlük hátrább állók fokozatosan kisebbednek. Szemük aránylag kicsiny, a pupilla függélyesen álló rés alakjában mutatkozik. Orrlyukaik fölfelé nyílanak. Tüdejük mindkét oldalon megvan, azonban a jobboldali mindig hosszabb a balnál. A bal tüdő kivételesen hiányozhat is, így a törpe-boákhoz tartozó nyugatindiai Ungalia nemben.

A család fajai a térítőkörök közötti területre szorítkoznak, vagy legalább is nem terjednek messze túl azokon; e tekintetben kivételt csupán az idetartozó homoki kígyók alkotnak, amelyektől azonban ennél az általános jellemzésnél el fogunk tekinteni. Hogy a lábcsonkosak családjának elterjedési területe korábban nagyobb lehetett-e, arról mit sem tudunk. Jelenleg az ó- és új-világ forró és vízben gazdag területeit lakják, különösen a nagy erdőségek ama részein otthonosak, ahol azokat folyók szelik át, vagy ahol általában nagy a vízbőség. Egyes fajok azonban száraz területeken, így steppékben és szavannákon is előfordulnak, de akadnak köztük határozottan víziek is, amelyek csak alvás és sütkérezés céljából hagyják oda a folyókat, tavakat és a mocsarakat; mások ismét kerülik a vizet, sőt attól bizonyos mértékben őrizkednek is. Szemeik alkotásából éjjeli állatoknak kell őket tartanunk, de az óriáskígyók az erdőkben nappal is mozognak, sőt alkalmilag még zsákmányt is ejtenek el, ezek voltaképpeni tevékenysége is csak szürkületkor kezdődik és reggel megszűnik. Fogságban tartott példányokról tudjuk, hogy éppen olyan élénkek és mozgékonyak éjjel, mint aminő lomhák és nyugalomkedvelők a nappalon át. Csak a szürkület beálltával kezdenek mozogni s ilyenkor járják be a szabadban vadászterületüket. Nappal különböző módon összecsavarodva pihennek vagy sütkéreznek a napon. Egyesek ebből a célból sziklatömböket keresnek fel, továbbá más száraz helyeket, vagy a vízből kinyúló ágakat, mások a fákra másznak fel, megkapaszkodnak farkuk segítségével azok lombjában és vagy gomolyag alakjában helyezkednek el, vagy testük elülső részét lecsüngetve pihennek; ismét mások szabad tereket keresnek a bozót között, sziklapárkányokon vagy lejtőkön s többé-kevésbbé kinyúlva, néha pedig tányérszerű alakhoz hasonlítható tekercsben pihennek. Ilyenkor alig s voltaképen csak akkor mozognak, ha veszélytől tartanak, vagy ha hosszú koplalás után éppen ilyenkor kínálkozik valami zsákmány. Ez esetben a pihenő kígyó törzse által formált csomó feloszlik s a hatalmas állat teljes erejével veti magát zsákmányára, azt megragadja erős állkapcsaival, körültekeri és csalhatatlan biztossággal fojtja meg.

Hiába próbálkozunk ilyenkor a kígyó lefejtésével, hatalmas izomereje az emberi erővel is dacol. „Megkíséreltem – mondja Hutton – egy 2 m hosszú óriáskígyót, mely egy foglyot ölelt körül, erről lefeszíteni s noha teljes erővel láttam neki a dolognak, mégsem sikerült eredményt elérnem.” Ugyanezt tapasztalta Werner is és megjegyzi, hogy még egy vékony pengét sem lehet a kígyó és az áldozat bőre közé bedugni, oly szorosan fogja a hurok az állatot. Éppen ilyen erővel tudják körülhurkolni a vízben élő fajok a síma és csúszóstestű halat. A kígyó ki tudja pontosan számítani, hogy mennyi erőre van szüksége az áldozat megfojtásához és nem is bonyolítja addig le csavarulatait, amíg annak haláláról tökéletesen meg nem győződött. Kisebb óriáskígyók hasonló módon végeznek kisebbtestű áldozataikkal, nagyobbak azonban rendszerint egyszerűen csak két kanyarulat közé préselik és ráfeküdve voltaképpen saját testsúlyuk nyomása által ölik meg. Hogy a különböző áldozatok között különbséget tudnak tenni, az Hutton feljegyzéseiből világlik ki. Ez a búvár egy alkalommal az általa foglyul ejtett tigriskígyónak egy nagy és erős Varanus-t nyujtott áldozatul. A gyík menekülni igyekezett és ez alkalommal ellenségének hátára ugrott. A kígyó – noha a Varanus éles karmai kellemetlenül érinthették – mégis nyugton maradt, szemeit azonban mereven rászögezte rokonára. Egy idő mulva a Varanus, mintha csak belátta volna, hogy rossz helyet választott ki, leszállt a kígyó hátáról és a ketrec más részében keresett menedéket. A kígyó felcsavart teste megmozdult s az állat készült a támadásra, mire a gyík is szemközt fordult vele s Hutton már-már azt hitte, hogy harc fog kifejlődni kettejük között. Ekkor azonban a kígyó fejével odakapott és oly rendkívüli gyorsasággal és ellenállhatatlan erővel hurkolta körül a Varanus-t, hogy annak nyakát kettősen megtörte és farka tövét az orra hegyéhez szorította. A két állat még egy óra mulva is ebben a helyzetben volt s Hutton megkísérelte egy bot segítségével a kígyót áldozatának elengedésre kényszeríteni, de csakhamar megértette a kígyó mozdulatlanságának okát: a Varanus ugyanis még élt, mozgatta lábait és oly szívósnak bizonyult, hogy az óriáskígyó csak 3 és fél óra multán engedhette el. Tehát igen jól tudta, hogy mennyi ideig kell fojtogatnia. Valamely emlős állat megfojtásához legfeljebb 10 perc szükséges, de legtöbbször már 2–3 perc is elegendő; a Varanus megöléséhez egy hússzor tovább tartó erőfeszítés volt szükséges s a rabló a fáradságnak legcsekélyebb jelét sem mutatta.

Miután a kígyó áldozatának haláláról meggyőződött, lecsavarja róla testét és nyelvének öltögetésével kezdi kitapasztalni, rendszerint azonban sohasem engedi el. Az a régiek által hangoztatott és az újabbkori írók által ismételt állítás, hogy a kígyó áldozatával annak lenyelése előtt játszana, nem felel meg a valóságnak. A nyelvöltögetésnek is voltaképpen csak az a célja, hogy a kígyó kitapasztalja azt a legelőnyösebb helyzetet, amelyben a zsákmányt elnyelheti. A nyelést rendszerint a fejjel kezdi, amelyet hosszabb kémlelés után újból megragad, majd torkát szélesre kitátja, egész a lehetőség határáig s a tulajdonképpeni nyelés fárasztó munkája csak most veszi kezdetét. Állkapcsainak felváltva majd az egyik, majd a másik felét tolja előre s minden alkalommal benyomja hátrafelé irányuló fogait a zsákmányba, hogy az vissza ne csúszhassék. Az állkapocs rugalmas, mozgékony szalagjai kitágulnak s az alsó állkapocsív először hátul, majd elülső részén is kibővül. A fej korábbi karcsúságát teljesen elveszti, csak a fejtető alakja marad megközelítőleg meg; az áll zsákszerűen kibővül s a pelikán tokájához válik hasonlóvá, végül pedig egy bő tömlőhöz hasonlítható, melynek felső részén egy merev gyűrű (a két állkapocsív) foglal helyet. A légcső annál jobban előretolódik, minél jobban kitágul az alsó állkapocs. Midőn az áldozat egy része már a szájüreg hátsó részéig jutott előre, a mirigyek bőven választják el a nyálat és így csuszamlóssá teszi az áldozat szőrözetét vagy tollazatát. Nagyobb emlősök esetében a lapockák, madaraknál pedig a szárnyak okoznak a nyelésnél nehézséget. De amint a kígyó ezeket a nehézségeket leküzdötte, az áldozat többi részei meglepő gyorsasággal tűnnek el torkában s nemsokára a lábakból s farokból sem látható semmi. A kígyó feje most már korábbi formáját veszi fel s a széthúzott állkapocsívek is visszanyerik rendes állapotukat.

Bármennyire is kitágítható az óriáskígyó szája, a tágíthatóságnak mégis van határa. Az óriáskígyó sem tud embereket, szarvasmarhát, lovat vagy nagy szarvast elnyelni; még őznagyságú állatnak a legyűrése is elég tetemes nehézséget okoz neki.

Szaporodási módjuk miatt az eleventojó hüllők közé kell őket sorolnunk. Egyes fajok tojásokat tojnak, amelyekből egy idő mulva kikelnek a fiatalok, és pedig az anyának oly gondos felügyelete alatt, aminőt más hüllőknél sohasem tapasztalunk. Fogságban tartott anyakígyókról többször is megfigyelték, hogy azok az általuk lerakott tojásokat testükkel fedték be s így bizonyos mértékig azok kiköltésében is volt szerepük. Hogy az anyai gondoskodás az ivadékra azok kikelése után is kiterjed-e, avagy a fiatalok sorsuknak engedtetnek át, nem tudjuk bizonyosan. Az elevenszülő fajok ivadékuk szerencsés világrahozatala után éppoly keveset törődnek azokkal, mint általában a többi hüllők. A csaknem méternyi hosszúságú és hüvelykujj vastagságú fiatalok kikelésük után szüleik életmódját folytatják, de kezdetben bizonyos közösségben maradnak, azaz kisebb csoportokba verődve, hosszabb ideig időznek egy helyben, s egy csoport a földön, a másik esetleg a falomb között üt tanyát. Kezdetben igen gyorsan növekednek, növekedésük azonban később meglassúdik s végül alig vehető észre rajtuk a gyarapodás. Fogságban született Python-kígyók életük négy első évében nőttek a leggyorsabban, ettől kezdve lassabban, a 14. évtől kezdve pedig egészen jelentéktelenül.

Az óriáskígyó rendszerint menekül az embertől, de nem mindig. Braziliában mindenki meg van győződve arról, hogy ezek a lények a teremtés urának az őt megillető kötelező tiszteletet mindig megadják, azaz közeledtére sietve elvonulnak, néha azonban ennek az ellenkezője is megtörténik. Az óriáskígyók legtöbbje ugyanis bármi más kígyónál ingerlékenyebb, amint azt úgy a fogoly kígyókról, mint a szabad természet állatairól is többször megfigyelték. Wallace írja, hogy egy burui bennszülött, aki közelében lakott, sebhelyeket mutatott a lábán, amelyeket lakásának közvetlen közelében egy óriáskígyó ejtett rajta; az állat nyilván képes lett volna a lábát szájába is venni s talán egészen elnyeli, ha a kiabálásra elősiető szomszédok bárdjaikkal meg nem ölik. Annyi bizonyos, hogy egyetlen délamerikai vagy afrikai bennszülött vadász sem fél komolyan az óriáskígyóktól. Serényen vadásszák is, mert zsírja, húsa és bőre különböző módon értékesíthető. Húsát igaz, csak a bennszülöttek eszik meg, zsírjának azonban általában gyógyító erőt tulajdonítanak, bőrét pedig dísztárgyak készítésére használják. Vadászatát napjainkban kizárólag puskával űzik. Nagyságához és erejéhez viszonyítva ellenállóképessége csekélyebb, mint a többi kígyóké s egy fejébe irányzott sörétlövés tökéletesen elegendő a leterítésére.

De nemcsak vadásszák az óriáskígyót, hanem éppoly gyakran elevenen is elfogják, mégpedig különös fáradtság nélkül. Vagy követik és futva érik utol, vagy pedig hurkot alkalmaznak búvóhelye elé, amely úgy van megszerkesztve, hogy a karcsú fejét átengedi ugyan, de a törzsben megakad s minél jobban igyekszik az állat menekülni, annál jobban ráfeszül a hurok.

Ázsia déli tartományaiban és Amerikában igen gyakran tartják az óriáskígyókat fogságban és több-kevesebb szabadságot engednek nekik a házban és az udvarban, mert mint ügyes patkányfogókat használják őket.

Noha az óriáskígyók nappal rendszerint lomháknak mutatkoznak, azért szellemi képességük az összes kígyók között a legnagyobb s e tekintetben hozzájuk csak egy-egy siklóféle hasonlít. Ez már abból is nyilvánvaló, hogy csaknem kizárólag magasabbrendű állatokra vadásznak, amelyeket elővigyázatosságuk dacára is tőrbe tudnak csalni. Ugyanezt a következtetést vonhatjuk le egymásiránti magatartásukból, valamint abból is, hogy legalább is egyes példányok ápolóikat más személyektől meg tudják különböztetni s ápolójuk jelenlétében is csak akkor fogadják el a táplálékot, ha idegenek nincsenek ott, továbbá megkülönböztető viselkedésükből az ártalmatlan és harapós rágcsálókkal szemben, s végül nem jelentéktelen tájékozódó képességükből. Egészséges állapotban ápolójuk birtokába került és megfelelően gondozott óriáskígyók éppen olyan hosszú vagy még hosszabb ideig kibírják a fogságot, mint a krokodílusok és varánuszok és nyilván csekély mozgási igényük folytán a szabadságot sem nagyon nélkülözik.

A lábcsonkosok családja két alcsaládra oszlik: a Python-formák (Pythoninae) és a Boák (Boinae) alcsaládjára. Régebben mindkettőt önálló családnak vették, melyekhez harmadikul csatolták a homoki kígyók családját. Ez utóbbiak alakja és testalkata azonban oly közel áll a boákéhoz, hogy az elkülönítés semmiképpen sem indokolt.