1. Vízisiklók (Tropidonotus Kuhl)

A vízisiklók nemzetségét főként a fogazatuk jellemzi: mintegy 18–40 felső állkapocsfoguk közül az utolsó pár mindig hosszabb a többinél, míg az alsó állkapcson a fogak egyforma nagyságúak. Fejük világosan elkülönül a nyakuktól; mérsékelt nagyságú vagy nagy szemük pupillája kerek, orrlyukaik kissé fölfelé irányulnak. Hengeres testük többé-kevésbbé megnyúlt, pikkelyeik ormósak, ritkán símák, csúcsuk előtt többnyire végpórusuk van és 15–33 hosszanti sorban vannak elrendezve. Haspajzsaik lekerekítettek és oldalaikon nem türemlenek szögletesen fel, az alsó farkpajzsok kettős sorban állanak. A legtöbbjük tojásokat tojik, egyes, többnyire északamerikai fajok eleveneket hoznak a világra.

A vízisiklók honosak az egyenlítőtől északra fekvő országok legnagyobb részében, de Ázsia trópusi vidékeitől a Molukki-szigeteken és Új-Guineán át egészen Ausztrália északi részéig el vannak terjedve. A fajok jelentékenyen nagyobb része Dél- és Kelet-Ázsiát, továbbá Észak-Amerikát lakja. Valamennyien a víz közelében szeretnek tartózkodni s áldozatukat a vízben vagy a szárazon fogják. Rendszerint halakra, gőtékre és békákra vadásznak, de nem fojtják meg zsákmányukat elnyelés előtt. Minket főként az Európában is előforduló fajok érdekelnek.

A vízisikló (Tropidonotus natrix L.)

Vízisikló (Tropidonotus natrix L.).

A nemzetségnek ez a legismertebb képviselője megnőhet 1.58 m hosszúra is, de ennél rendesen rövidebb; a hím rendszerint kisebb a nősténynél; egy kivételesen nagy svájci nőstény, amely Fischer-Sigwarté volt, 1.80 m hosszú volt. Fejét a halántéka mögött mindkét oldalon két fehér vagy sárga, a déli formákon gyakran élénkpiros, holdalakú folt díszíti, amelyeket hátrafelé mindkét oldalon egy-egy ugyanolyan széles, fekete holdfolt szegélyez, ez utóbbiak a tarkó közepén érintkeznek egymással, de a déli formákon általában különváltan maradnak. Ezek a foltok eléggé jellemzik a vízisiklót ahhoz, hogy ne legyen összetéveszthető más hazai kígyófajokkal. Ausztriában világos holdfolt nélküli, egészen fekete példányok is előfordulnak, amelyek olykor a fekete vipera elterjedési területén is találhatók s így ezzel könnyen összetéveszthetők. Ezenkívül a vízisikló hátát szürke alapon 4–6 hosszantfutó fekte foltsor díszíti, míg lejjebb oldalt fehér foltok következnek, hasa közepe pedig fekete. A fehér foltok kiterjedése az alsó részen nagyon különböző lehet: némely példány elülső részén oly túlnyomóvá válik a hasoldal fehér színe, hogy a fekete csak egy hosszantfutó vonal alakjában marad meg, míg más esetben a gégetájék kivételével az egész hasoldal fekete. A hát színezete nagyon változékony, barnásba, zöldesbe vagy szürkéskékbe megy át, sőt néha egészen zöld, kék vagy közel fekete, s ez esetben a sötét foltok csaknem teljesen elmosódnak. A két nem azonban színezet tekintetében nem különbözik egymástól, s éppúgy a fiatalok sem az öregektől. A faj jellemvonásaként még fölemlíthetjük, hogy ormós pikkelyei 19 hosszanti sorban állanak, valamint hogy a felső farkpikkelyek símák vagy alig észrevehetően ormósak. A szemet elül csak egy elülső szempajzs, hátul azonban 3 hátsó szempajzs veszi körül. A 7 felsőajakpajzs közül a harmadik és a negyedik a szemmel határos. Egyébként a fejet oldalt borító pajzsok száma meglehetősen ingadozó.

Testét a keresztes viperáéhoz hasonlóan ormós pikkelyek födik ugyan, de attól mégis megkülönbözteti a viperák hátát csaknem kivétel nélkül díszítő zeg-zugos vonal hiánya (mely csak a viperák fekete példányain hiányzik), de megkülönbözteti tőle kilenc nagy fejpajzsa, kerek pupillája, két részre osztott alfelpajzsa, valamint az is, hogy a felső ajakpajzsai és a szemei közé nincs beiktatva egy, ezeket egymástól elválasztó apró pikkelysor, mint a viperán.

Svájc dombvidékein Tschudi szerint két-három állandó fajváltozat fordul elő: egy olajszürke, egy vörösesszürkébe hajló és egy a kettő között álló foltos. Ezekhez járul Európa délkeleti és keleti részén, néhány bennünket kevéssé érdeklő formán kívül a sávos vízisikló (var. persa Pall.=bilineatus Bibr. Bory), amelynek hátán a tarkótól a farokig párhuzamosan két keskeny, többé-kevésbbé élesen határolt sárga, sárgásfehér vagy fehér hosszanti sáv fut végig. Ez a változat már Dél-Morvaországban, Alsó-Ausztria keleti részén, Stájerországban, Karinthiában, Észak-Olaszországban és Dalmáciában, továbbá Boszniában és Hercegovinában, sőt még gyakrabban Görögországban is előfordul a törzsalakon kívül, de a kaukázusi országokban, Kis-Ázsiában és Perzsiában túlnyomóvá válik. Karinthiában, Hercegovinában és Görögországban egy feketeszínű változat fordul elő, melynek háta az előbbi változatéhoz hasonlóan van díszítve (var. moreoticus Bedg.), Karinthiában és Tirolban szintén egy feketeszínű, de fehér és világosbarna pontokkal behintett alak (var. sparsus Screiber) él; Ausztriában a Dunától délre több helyen oly példányok lelhetők, melyek holdfoltja többé-kevésbbé elmosódott; Európa egyes részein szórványosan találnak egy változatot, amely felül egészen fekete, alul pedig feketefehér kockás (var. scutatus Eichw.), és egy másikat, amely alul is teljesen fekete (var. ater Eichw.). A Szardíniában és Korzikában honos var. cettii Géné nevű változatnak nincsenek világos holdfoltjai s felső részét nagy, sötét foltok díszítik, melyek a var. siculus Cuv. változaton szabályos harántszalagokká olvadnak össze, végül pedig a spanyolországi var. astreptophorus Seoane változatnak a fekete holdfoltjai is csaknem, vagy egészen hiányzanak.

A vízisikló Magyarországon az Alföld és a dombosvidékek mocsarai és folyói mentén mindenütt előfordul. Néha egyes helyeken hatalmasan el is szaporodik és nyilván a táplálékszerzéssel és vízigényléssel kapcsolatban nagyobb csoportokban vándorol. Egy ilyen esetről tesz említést Kertész K.: „1886-ban Szeghalmon, Békés megyében, augusztus második felében nyúlászás közben a tarlókon mintegy 150 vízisiklót figyelhettem meg, melyek körülbelül 20 m szélességben s 3–4 m mélységben egy irányban a Körös felé vonultak.” Gyakorisága az Alföld intenzív megmunkálásával, főként pedig a mocsarak lecsapolásával mindenesetre nagy mértékben csökken. A var. persa Pall. nevű változatot Méhely L. Kaposvár, Pécs, Makó, Temesvár és Arad környékéről közölte, Mojsisovics A. pedig Mohács és Apatin mellől jegyezte fel. Ezenkívül Méhely Erdélyből említi a var. hydrus Pall nevű változatot, melynek szeme előtt 3, szeme mögött pedig 4 pajzs van.

A vízisikló hazája a legszélső észak kivételével egész Európára és Elő-Ázsia nagy részére kiterjed, de lenyúlik Észak-Afrikába Algír területére is. Hazánkban szintúgy, mint Németországban s Európa többi államaiban és különösen a mocsaras és vizekben gazdag vidékeken gyakori, míg a száraz vidékeken ritkább, de jóformán sehonnan sem hiányzik. Svájcban és az Alpokban is előfordul s fölmegy 1650 m-ig, sőt Camerano szerint Piemontban 2300 m-ig is, de az Alpokon túl Olaszország egy vidékéről sem hiányzik, s Franciaország és az Ibériai félsziget legközönségesebb kígyói közé tartozik, a Duna mentén és a Balkán-félszigeten pedig még sokkal gyakoribb. Észak felé a Skandináv félsziget közepetájáig és Finnországig honos, kelet felé pedig átlépi a Kaukázust és az Uralt, tehát éppen úgy megél a kirgiz pusztákon, mint Transzkaukáziában, s elterjedésének déli határa Transzkaszpiumon, Perzsián és Algíron át húzható meg. Csak Algírban ritka.

Mocsarak és ingoványok bokros partjai, lassú patakok és folyók, elhanyagolt tógátak, nedves erdők, a káka és a sás, s maga a mocsár a vízisikló legkedveltebb tartózkodási helyei, mert itt találja meg szokásos táplálékát. De a magas hegyeken, minden víztől távol is találkozunk vele, és pedig Lenz szerint nemcsak véletlenül, hanem az év minden szakában, minek alapján joggal tehetjük fel, hogy állandóan ott tanyázik. Gyakran az emberi lakások közelében is felüti tanyáját, lyukat fúrva magának a szemétdombban, vagy patkányok, egerek és vakondokok járatait keresi fel, de éppen olyan szívesen telepszik meg a pincében és az istállóban is. Struck tapasztalatai szerint Mecklenburgban a tyúk- és kacsaólakban szeret tartózkodni, különösen pedig az utóbbiakban, ahol néha öregjei és fiataljai tucatszámra találhatók a nedves és meleg szénában, amely különösen kedvező környezet számukra. Itt a legjobb egyetértésben élnek a kacsákkal, amelyek kellemetlen szaguk miatt még a fiatal példányokat sem bántják, s a tojásaikat a tyúkoktól és kacsáktól elhagyott fészkekbe rakják. Viszont az említett megfigyelő sohasem tapasztalhatta, hogy a vízisikló juhaklokban és tehénistállókban tanyázna, ami érthető is, hiszen ott az állatok agyontaposnák patáikkal. Kevésbbé gyakran, de azért mégsem egészen ritkán találjuk őt az emberi lakások belsejében is. Lenz beszéli, hogy még mint gyermek lakott egy házban, melynek egyik alagsori helyiségében éveken át tanyázott egy siklópár, amelyekhez néha még fiatalok is csatlakoztak; más alkalommal pedig egy lelkész szobájának padlója alá fészkelte be magát. Az orosz parasztházakban, Fischer J. szerint, nagyon gyakori, s az emberek szívesen látják vagy legalább is eltűrik őket, mert babonás felfogásuk, hogy a kígyó halála megbosszulná magát rajtuk, megvédi a siklót. A kisoroszok ugyanis egy siklóbirodalomban hisznek, melynek uralkodója a siklókirály, ez ékkövekkel díszített s a napfényben csodálatosan csillogó koronát visel, s az összes siklók alá vannak neki rendelve. Ha pedig valaki az alárendeltjei közül valamelyiket bántani merészelné, arra különböző betegségeket és károkat küld. Természetes ezek után, hogy a vízisikló az ily felfogású emberek házában barátságos otthonra talál.

A vízisikló téli álma rövid ideig tart; szép meleg novemberi napokon még künn sütkérezik a napon s tavasszal március végén vagy április elején már mutatkozik s mielőtt nyári életét, illetőleg a vadászást megkezdené, néhány hétig heverészve élvezi a nap sugárzó melegét.

Aki a kígyóktól való veleszületett irtózatát levetkezi és a vízisiklót megismeri, az bizonnyal kedves és vonzó lénynek fogja tartani. Néha órák hosszat is elhever változatlan helyzetben a napon, de sokat kószál is, mert a legelevenebb és legmozgékonyabb fajok közé tartozik. Mindenesetre többet mozog a lomha mérges kígyóknál, amelyek még éjjel is aránylag szűk területen mozognak. Mozgékonysága és elevensége lassú folyású vizek bokros partjain könnyen megfigyelhető. A partról, ahol sütkérezni szokott, nesztelenül oson a vízbe, hogy úszással töltse kedvét vagy fürödjön. Rendszerint közel marad a felszínhez s fejét a víz fölött tartva kígyózó mozgással úszik, közben pedig folyton öltögeti a nyelvét; olykor azonban a víz felszíne és az altalaj között tartózkodik, levegőbuborékokat bocsát ki magából és nyelvével tapogatózik a szilárd tárgyak közelében. Ha valamitől megijed, akkor rendesen lemenekül a mélybe s ott egy darabig közvetlenül a talaj fölött úszik tova, majd feljön kémlelni a víz színére, esetleg hosszabb ideig a fenéken marad, mert órák hosszat is kibírja a víz alatt.

Ha a vízisiklónak hosszabb utat kell úszva megtennie, pl. széles folyót vagy tavat akar átúszni, akkor jól megtölti a tüdejét levegővel, miáltal lényegesen megkönnyíti magát, míg alámerülésnél mindig levegőt bocsát ki. Nem úszik nagyon gyorsan, legalább is nem olyan gyorsan, hogy ne lehetne követni, de nagyon kitartó és sokkal nagyobb utakat tud megtenni, mint gondolnók. Kedvező esetben úszása folyamán messze el követhető. Schinz csendes időben a Zürichi-tó közepén látott egy példányt, amint vidáman úszott tova; angol halászok többször látták Wales és Anglesea között a tengerben, sőt egy Irminger nevű dán hajós egyet a nyilt tengeren talált, 23 kilométerre Rügen-sziget legközelebbi partjától. Mecklenburgban köztudomású dolog és Struck is saját szemeivel meggyőződött róla, hogy a tóban halászó vízisiklók olykor feltelepszenek az úszkáló kacsák hátára, ahol meleget és nyugalmat élveznek, ami ellen a kacsáknak semmi kifogásuk sincs. Ennek következtében a nép körében az a hit terjedt el, hogy a kacsák a siklókkal párosodnak és senki se mer kacsatojást enni. A vízisikló helyét a földön is gyorsan változtatja, a kockás siklón kívül e tekintetben egyetlen más nálunk honos faj sem szárnyalja túl. A lejtőn annyira gyorsan mozog lefelé, hogy sebességét a kilőtt nyíléhoz lehet hasonlítani. Azonban a mászásban sem éppen ügyetlen, olykor bokrok tetején találják, ahova napfürdőzni megy, de magas fákra is felmászik.

A vízisiklót jóindulatú állatnak mondják, mert az embert csak ritkán harapja meg s más kígyókkal és egyáltalában hüllőkkel, valamint kétéltűekkel mind a szabadban, mint a fogságban is jól megfér, a kétéltűeket azonban csak addig nem bántja, amíg nem éhes. Ragadozókkal szemben, legyenek azok madarak vagy emlősök, sziszegve védekezik és igyekszik őket megharapni; ha azonban helyzete veszélyessé válik, akkor menekül előlük, különösen pedig az olyan állatok elől iparkodik hamar elszelelni, amelyeknek táplálékául szokott szolgálni. Az ember ellen rendkívül büdös ürülékével védekezik, nagyobb állatok, ragadozó madarak és hollók ellen a védekezése hathatósabb, amennyiben közeledésükre erősen sziszeg és feléjük kap, de csak ritkán találja el őket. „Sohasem láttam – mondja Lenz – hogy ellenségét tényleg erősen megharapta volna, ámbár ha össze van vele zárva, napokig képes összetekerőzve és felfújva gubbasztani s annak minden egyes közeledésekor megkísérelni a harapást. Ha valamelyik ellensége, akár madár, akár pedig emlős megragadja, akkor nem védekezik, hanem csak erősen sziszeg, igyekszik menekülni vagy körültekerni ellenségét s ürüléket és bűznedvet bocsát rá.”

A vízisikló legkedvesebb tápláléka a béka; Lenz és Boettger megfigyelése szerint különösen a levelibékát fogyasztja szívesen. Erre enged következtetni az is, hogy foglyulejtése után, ha semmi mást nem fogad is el, az elébe tartott levelibéka láttára mindjárt megjön az étvágya. Ezt az ínyencséget azonban a szabadban csak a levelibékák párzási időszakában engedheti meg magának, mert azok ilyenkor jönnek le a földre; máskor kénytelen beérni más békafajokkal, melyeket bármikor könnyen ejt hatalmába. Effeldtnek az a megfigyelése, hogy a siklók a kecskebékától visszariadnak, s azt még ha nagyon éhesek is csak megharapják, de nem eszik meg, az itt tárgyalt fajra csak esetenként vonatkozhatik; mert viszont én többször láttam, hogy a vízisikló kecskebékát nyelt el. Mégis bizonyos, hogy sokkal szívesebben eszi meg a varangyot is s a fogságokban csak az olyan példányok fogyasztják szívesen a kecskebékát, amelyek azelőtt nagyobb vizek mentén laktak. Az unkára (Bombinator) azonban sohasem veti rá magát.

Werner szerint a vízisikló még sötétben is igen jól meg tudja különböztetni az egyes béka- és varasbékafajokat egymástól, amire őt nyilván kitünő szaglása teszi képessé; ezzel magyarázható az is, hogy még az egyes fajok porontyait is meg tudja különböztetni egymástól. Igen szereti a gőtéket is s azokat mind a vízben, mind a szárazon is hatalmába tudja keríteni. Olykor a szalamandrát is megtámadja, de úgy látszik, ez nem ízlik neki, mert kiköpi. A kétéltűeken kívül szívesen halászik kisebb halakra is s ezzel különösen a pisztrángosokban és általában is a haltenyészetekben nagy károkat is okozhat, viszont a nagyobb pisztrángok őt magát eszik meg.

Az a mód, ahogyan a vízisikló prédáját elnyeli, valóban iszonyatot kelt a szemlélőben, mert nem vesződik azzal, hogy áldozatát előbb megölje (amire természetesen nem is képes), hanem élve temeti el gyomrába. Rendszerint a fejénél fogva igyekszik a békát megragadni, de minthogy az menekül, mindig csak a hátsó lábánál fogva sikerül elkapnia, s lassanként gyömöszöli le a torkán, miközben az természetesen erősen vergődik és siralmasan vartyog, amíg csak a száját ki tudja nyitni. A kígyónak nem csekély fáradságot okoz a mozgékony áldozat lenyelése, amelynek azonban mégis csak igen ritkán sikerül engesztelhetetlen ellenségétől elszabadulnia, mert a kígyó, ha látja, hogy nem figyelik, azonnal utánaered és ismét hatalmába keríti. A kisebb békákat sokkal könnyebben nyeli el, mint a nagyokat, és pedig ha nagyon éhes, egy fél tucatot is bekebelez belőlük, míg a kisebb siklót egy nagyobb béka elnyelése is alaposan kimeríti. Ha nagyon éhes, hihetetlen mennyiségű békaporontyot vagy kis halat tud megenni. Veszély esetén, akár a többi kígyók, kiöklendezi a lenyelt táplálékot s ilyenkor, ha a zsákmány nagy, óriási nagyra ki kell tátania a száját. Werner egy alkalommal lepkehálójában egy siklót vitt haza, s otthon helyette egy eleven kecskebékát talált a hálóban, amelyet nyilván a sikló öklendezett ki. A kisebb emlősöket és madarakat csak kivételesen fogyasztja el; fogságban tartott siklók az egeret, madarat és a tojást mindig visszautasítják. Áldozatát nem tudja körülgyűrűzéssel megölni, mint a többi kígyók, e tekintetben azonban kivétel az az eset, mikor kígyót szemel ki áldozatául. Henkel megfigyelte, hogy egy vízisikló így végzett két viperával.

Sokáig azt hitték, hogy a vízisikló nem iszik, holott jóformán nem is ismerünk siklófajt (kivéve a sivatagi kígyókat), amelyek legalább időnként ne innának bőségesen vizet. Forró napokon meg is figyelhetjük, hogy a földre hullott vízcsöppeket mily mohón issza föl, sőt néha a vízzel teletöltött edényből is iszik. Egyes példányok némi szoktatás után a tejet is megisszák.

Miként valamennyi kígyó, akként a vízisikló is hónapokig el tud lenni táplálkozás nélkül. Erre vonatkozólag annak idején Herklotz közölt megfigyeléseket, amelyek a kísérlet kegyetlen volta dacára is érdemesek arra, hogy szélesebb körben ismertekké váljanak. „1864 június 19-én, egy vadászkiránduláson a Fertő-tó mocsaraiban egy vízisiklót fogtam, amelyet egy üvegedényben helyeztem el. Noha elegendő táplálékról is gondoskodtam, minden ételt és italt visszautasított. Ezt a magatartást tanusította szeptember közepéig, amidőn egyetlenegyszer ivott a vízből, de a táplálékot még mindig visszautasította. Az üveg a szobámban állt, melyet egyedül magam laktam s kétségtelen, hogy senki sem juttatott hozzá élelmet. Elérkezett a tél, azonban a kígyó, noha megkísérelte a kövek alatt és a mohával födött földön nyughelyet készíteni, téli álomba mégsem merült, mert a hőmérséklet nem süllyedt 10–12° C alá. Télen át nem volt valami élénk és gyakran látszólag élettelenül hevert hosszabb ideig, de valahányszor a tartóhoz közelítettem, mindig életjelt adott magáról azzal, hogy nyelvét gyorsan öltögette s így még csak nem is volt álomba merülve. Csak egy alkalommal hittem róla azt, hogy elpusztult s meghagytam, hogy hulláját dobják ki a tartóból; ekkor azonban fiam meleg kezétől újra magához tért, elkezdett gyűrűzni s keveset ivott is a neki nyujtott vízből, majd pedig tovább folytatta kényszerű böjtjét április 26-áig. Ezen a napon ismét teljesen kimerült volt s komolyan féltettem az életét. Minthogy nem akartam feláldozni, két gőtét eresztettem be hozzá. Azonnal észrevette a táplálékot. Többször körüljárta börtönét, majd megpihent s később fejét felemelve hol az egyik, hol a másik oldalát dörzsölte oda egy kőhöz, miközben hol az egyik, hol a másik állkapcsát nyitotta föl, majd mindkettőt egyszerre s kitágította a torkát. Rendkívüli gyorsasággal rontott rá az egyik gőtére, kitünő étvággyal fogyasztotta el s alig hogy lenyelte az elsőt, mindjárt utána a másodikkal is végzett. Ettől az időtől kezdve többször evett, egészséges volt és május 11-én teljesen megvedlett. Noha fogsága alatt lesoványodott, a rosszullétnek még csak nyomát sem mutatta és magatartása semmiben sem különbözött a többi fogoly példányétól, amelyekkel nem végeztettem koplaló-kísérletet. Ritka eset, hogy kígyó 311 napig kibírja táplálkozás és téli álom nélkül s úgy vélem, hogy érdemes volt közölnöm ezt az esetet.”

Noha a vízisikló jó esztendőkben március végén vagy április elején már megjelenik s nemsokára először vedlik is, tehát némikép felölti nászruháját, mégis csak ritkán párosodik május vége vagy június eleje előtt. Ez időtájt, legtöbbször a reggeli órákban, gyakran látjuk a hímet és a nőstényt, amint többszörösen összefonódva s a legbensőbben egyesülve fekszenek valamely napsugaras helyen. A párosodás annyira lefoglalja őket, hogy néhány lépésnyire meg is közelíthetjük, míg hangos sziszegéssel, egymást ide-oda ráncigálva neki nem fognak a menekülésnek. Úgy látszik, hogy az időjárás is van némi befolyással arra, hogy a nőstény meddig hordja tojásait testében, mert az év különböző szakaiban találunk frissen tojt tojásokat, az elsőket július végén, az utolsókat pedig augusztusban vagy szeptemberben. Fogságban tartott siklók tojásrakása el is tolódhatik, a fiatalok már az anya testében kifejlődnek s a tojások lerakása után azonnal vagy legalább is hamarosan kikelnek. A fiatal nőstény 15–20, az idős pedig 25–36 tojást tojik. A tojások alakjukra és nagyságukra nézve a galambtojáshoz hasonlítanak, de attól, mint az összes kígyók tojásai is, abban különböznek, hogy héjuk pergamenszerű és nem is merev, tehát kevés meszet tartalmaz s a fehérje csak vékony rétegben veszi körül a sárgáját. A levegőn a sikló tojásai megszáradnak és elsatnyulnak, s a vízben is tönkremennek. Ez a két tényező megtizedeli a tojásállományt s befolyásolja a szaporodást, amely, ha minden tojás kikelne, igen jelentékeny volna. A nőstény a tojások lerakására nagy ügyességgel keresi ki a megfelelő helyet. A szemétdomb, timárcser, fűrészpor, az avar lomb, korhadék, nedves moha és a laza föld, ha napos helyen fekszenek, a legalkalmasabbak a tojások lerakására, mert mérsékelt nedvességet is nyujtanak. A tojások lerakása mármost úgy történik, hogy a kígyó egy mélyedést keres s alfelnyílásával úgy helyezkedik el, hogy az a mélyedés fölé essék, majd farkát fölgörbíti s egyenként pottyantja be a tojásokat. Egyik tojás a másikat követi, ragadós burkuk össze is illeszti őket, úgyhogy a csomó a végén gyöngysorhoz hasonlít. Három hét alatt kifejlődnek a fiatalok s lyukat fúrva a tojás héján kibújnak és folytatják szüleik életmódját. Ilyenkor még csak 15 cm hosszúak, de már vannak fogaik s alkalmasak az önálló életre. Az anya a tojások lerakása után mitsem törődik az ivadékával.

Fogságban a vízisikló könnyen eltartható, mert ha éhes, elfogadja a táplálékot, például a békát, amelyet azonnal üldözni kezd és csakhamar el is fogyaszt. E mellett még ivó- és fürdővízre s megfelelően berendezett ketrecre van szüksége. Kezdetben bűzmirigyének gyakori kiürítésével igen kellemetlen módon védekezik ugyan, de később erről is leszokik és valóban megszelídül. Sterki említi, hogy volt neki egy példánya, mely annyira megszelídült, hogy ki lehetett tenni a szabadban a fűre s órák hosszat magára hagyni a nélkül, hogy megkísérelte volna a menekülést. Minthogy csak igen ritka esetben harap, a gyerekeknek is oda lehet adni, hogy játszodjanak vele és gondozzák, ami nekik rendesen nagy örömet szokott jelenteni.

A kockás sikló (Tropidonotus tessellatus Laur.)

Kockás- és viperasikló (Tropidonottessellatus Laur. és Tr. viperinus Laur.).

Nagysága és alakja tekintetében közel áll a vízisiklóhoz, de attól megkülönbözteti felső ajak- és elülső szempajzsainak száma, valamint fejének alakja és bőrének mintázata. Felső ajakpajzsainak száma átlagban 8, ritkán 7 vagy 9, elülső szempajzsainak száma 2 és 3, a hátsók száma pedig 3 és 5 között ingadozik. Feje keskenyebb, megnyúltabb s kétoldalt nem oly meredek, mind a vízisiklóé, miáltal szemei és orrlyukai is ferdébben állanak s nemcsak kifelé, hanem egyúttal fölfelé is tekintenek. Pikkelyei 19 hosszanti sorban rendeződnek el, s nemcsak a törzsén, hanem a farkán is erősen ormósak. Alapszíne világosabb vagy sötétebb olajszürke, szürkésbarna, vagy bőrbarna. Feje egyszínű, csak sárgás felső ajakpajzsai vannak csaknem kivétel nélkül feketével hol szélesebben, hol pedig keskenyebben szegélyezve, de nem oly világosan, mint a vízisiklóéi. Hátát öt fekete foltsor díszíti, a foltok majd négyszögletesek, majd pedig kerekek s úgy váltakoznak egymással, hogy a rajzolat egészében véve sakktáblaszerűvé válik; közülök legalább az oldaltállókat függélyes, sárgásszínű vonalak választják el egymástól. A foltok nem mindig egyformák, így például egyik-másik példányon annyira eltűnnek, hogy csak fekete vonalak alakjában láthatók a pikkelyek végén s színük is változik, majd egyenletesen fekete, majd pedig a pikkelyormóknak megfelelően világosabb olajszürke vonalakkal van tarkítva. Egyik-másik példány feje mögött egy keskeny, fekete szalagfolt tűnik fel, amely két egymással hegyesszögben találkozó ferde fekete foltból tevődik össze. Az alsórész fekete foltjai fehér, sárgás vagy narancsszínű alapon szintén sakktáblaszerűen vannak elrendezve és ugyancsak változók, mert hol világosabbak, hol pedig túlnyomóan sötétekké válnak. A kockás sikló csak ritkán éri el az 1.2 m hosszúságot és 5 cm vastagságot.

A kockás sikló is egyike a legelterjedtebb fajoknak és Strauch A. szerint a vízisikló elterjedési területe nagyrészt azonos ezével, de inkább Európa déli és keleti részére szorítkozik, s észak felé nem haladja túl Közép-Európát, sőt már itt is csak helyenként fordul elő és nem valami gyakori. Európának Német- és Olaszországtól nyugatra eső részein gyakran tévesztik össze az ott vele együtt honos viperasiklóval. Németországból egészen bizonyosan Heyden közölte először, mégpedig Ems környékéről, ahol a Lahn folyó mentén a melegforrásokban és a fürdők levezető árkaiban gyakorinak mondható. Később a Mosel völgyében három helyen is megtalálták, Németország területén azonban mégis ritkának mondható, különösen Svájccal, Közép-Franciaországgal és Ausztriával szemben, ahol sokkal gyakrabban találják. Magyarország egész területén előfordul és Erdély egyes völgyeiből szintén ismeretes. Ausztriában a meleg klímájú völgyeket lakja. A szigetek kivételével egész Olaszország területén is honos s különösen a félsziget északi és keleti részén van elterjedve, innen pedig elterjedési területe Dalmácián, Albánián, Török- és Görögországon át a szigeteket sem véve ki, elnyúlik egészen Kis-Ázsiáig, Szíriáig, a kaukázusi államokig, valamint Ororoszországnak és Perzsiának a Fekete-, Azóvi- és a Káspi-tenger melléki részeiig. Vagyis elterjedési területe Franciaország nyugati hegy- és dombvidékeitől az Altai-hegységig és az 50° északi szélességtől a Földközi-tengerig terjed.

Veith György, aki 1903 őszén, illetőleg 1904 tavaszán a Lokva-hegységben figyelte meg a kockás siklót, annak életszokásairól a következő érdekes sorokat írja: „Ezelőtt mindig csak a víz közelében kerestem és találtam s eközben feltünt nekem, hogy tavasszal évről-évre sokkal később jelent meg ily helyeken, ősszel pedig jóval előbb tünt el, mint rokona, a vízisikló. Úgy vélvén, hogy a kockás sikló, mint főképpen halakkal táplálkozó állat, említett rokonánál sokkal kizárólagosabban ragaszkodik a vízhez, ehhez képest téli búvóhelyeit is csak a víz közelében gyaníthattam s a fentebb említett jelenséget olykép magyaráztam meg magamnak, hogy állatunk tetemesen hosszabb téli álmot alszik, mint a vízisikló. Ezzel a nézetemmel azonban sehogysem tudtam összeegyeztetni alábbi megfigyelésemet. Amidőn 1903 október havában a Lokva-hegysének Báziás felé lecsapó bokros sziklásain a haragos siklót (Zamenis gemonensis Laur. var. caspius Iwan) vadásztam, e helyen a víztől gyakran többszáz méternyi távolságban számos kockás siklóra bukkantam, holott a Duna partján ugyanabban az időben már csak nagyon elvétve fordult elő. Még feltűnőbbnek találtam, hogy 1904-ben ugyanazon a sziklás lejtőn már kora tavasszal (március végén) is ráakadtam, holott a víz közelében még hiába kerestem. Mindebből arra kellett következtetnem, hogy a kockás sikló ősz utóján elhagyja a vizek környékét s a hegységbe vándorol fel s csak tavasz derekán ereszkedik le ismét a víz közelébe. Hogy állatunk a hegységben át is telel, azt – tudtommal – eddig senki sem mutatta ki, de hogy ennek így kell lennie, az eléggé kitűnik következő észleletemből: 1904 április 15-én, egy szélcsendes, tikkadt, felhős napon a Lokva-hegységnek egy kis, mintegy 30 lépés hosszú és 10 lépés széles sziklás katlanjához közeledtem, amidőn már messziről hallható szakadatlan zörgés-zizegés vonta magára figyelmemet. Odaérve, töméntelen kockás siklót pillantottam meg, melyek részint szorosan zárt, a búcsújárókra emlékeztető rajokban, szapora sziszegés és a legnagyobb izgatottság jelei között, nagy gyorsasággal csúsztak tova a sziklák és bokrok közt, részint pedig összepárosodva, sűrű csomókban hevertek a kiugró sziklapárkányok s bokrok alatt. Az említett kis térségen összesen 150–200 példány lehetett együtt! Jelenlétem semmikép sem látszott őket zavarni, amit magam sem óhajtottam, sőt inkább sokáig mozdulatlanul szemléltem a nem mindennapos színjátékot. Másnap délután ragyogó verőfényben kerestem fel az előbbi helyet, ahol ugyan még mindig sok kockás siklóra akadtam, azonban a párosodásnak immár semmi nyomát, a tegnapi nagy izgatottságnak semmi jelét sem vettem észre. Április végefelé odafönn a lejtőkön mindinkább gyérült a kígyók száma, annál több lett azonban a víz közelében, és május közepetáján már csaknem valamennyi a parton volt. Mindezekből kiviláglik, hogy a kockás sikló a nyár folyamán szigorúan a vízhez ragaszkodik, ősszel azonban a hegységbe vonul, ahol áttelel s tavasszal párosodása befejeztéig téli búvóhelyei közelében marad, mire újból visszatér a vízhez.” Ehhez hasonlót tapasztalt már korábban Vogelsberger is a Lahn környékén, ahol a kockás sikló télire szintén a hegyekbe húzódott vissza.

A mocsarakban rendszerint a víz alatt levő köveken tartózkodik s innen indul később nagyobb kirándulásaira a hegyekbe. Dalmáciában egy világos okkersárga, fekete foltos változata fordul elő, melynek nyelve és szivárványhártyája vörös (var. flavescens Wern.). Ez a változat Erber megfigyelései szerint, főként a tengerparton tanyázik, ahonnan a sósvízbe jár le halakra vadászni.

A kockás sikló tojásait, melyek a vízisiklóéhoz hasonlítanak, júliusban a nedves parton rakja le, de Geisenheyner szerint nem gyöngyfűzérszerűen, hanem csomóba. Ez a megfigyelő egy alkalommal 7 darabot talált belőlük a gaz között.

Tartózkodási helyére és életszokásaira vonatkozólag Geisenheynernek köszönhetünk több érdekes megfigyelést. Az ő feljegyzései szerint a kígyó a folyó mentén különösen olyan helyeken tartózkodik szívesen, ahol a közelben valami melegforrás ered. A forró déli órákban rendszerint mozdulatlanul pihen a víz alatti köveken, olykor kinyújtózott testtel, olykor hátsó testvégét begöngyölve, néha meg egyenesen a kövek alá bújik, ahol összetekerőzött állapotban mozdulatlanul gubbaszkodik. Ebben a mozdulatlanságában azonban nem pihen, hanem a zsákmányát lesi, egy-egy odatévedő halat, amelyet villámgyorsan ragad meg a hasa közepén. Majd kimegy a partra, de csak testének elülső harmadát dugja ki a vízből s addig dobálja a halat, amíg sikerül a fejénél fogva megragadnia s így nyeli le. Ha eközben megzavarják, elengedi zsákmányát és odébb áll, vagy ha már lenyelte és ekkor fogjuk el, akkor többször egymásután kitátja a száját és kihányja a falatot. Geisenheyner szerint a délutáni órákban nem lesi, hanem keresi áldozatát. Egyik kőtől a másikig megy s mindeniknek az alját megvizsgálja, közbe-közbe pedig meg-megáll és figyel, míg végül sikerül neki egyet a kövek alatt tartózkodó halakból elfogni. A vízben igen nagy utakat tesz meg. Ez alkalommal kinyujtott testtel, közvetlenül a víz színe alatt úszik s csak fejét és farkát engedi láttatni. Werner a Schwechat-völgyben, Baden mellett, Bécs közelében gyakran látta a kockás siklót, amint a part melletti fűben feküdt vagy a folyóban csúszkált a kövek között és a legkedvesebb táplálékára, a botos kölöntékre (Cottus gobio) vadászott.

A kockás siklóhoz hasonlít az Észak- és Közép-Amerikában elterjedt szalagos sikló (Tropidonotus fasciatus L.), melynek törzsét 23–27 pikkelysor födi.

A viperasikló (Tropidonotus viperinus Laur.)

Kockás- és viperasikló (Tropidonottessellatus Laur. és Tr. viperinus Laur.).

A két előbbi fajtól főként pikkelyzetére nézve különbözik. Testét 21 pikkelysor födi; két, ritkábban csak egy elülső és két hátsó szempajzsa van, valamint – de már a vízisiklóval megegyezően – 7 felső ajakpajzsa, amelyek közül azonban a harmadik és negyedik benyomul a szemkörbe. 60–90 cm s csak nagyon ritkán haladja meg az 1 m-t. Felső oldalának a színe többé vagy kevésbbé sárgásba vagy barnába játszó sötétszürke vagy olajzöld, amelytől élesen elüt a feketebarna rajzolat. Az utóbbi a fejen kezdődik két sötét, ferde négyszögű folttal s zegzúgos szalag alakjában folytatódik a háton, a fark hegyén pedig, sőt egyes példányokon már a hát második felén, egyes foltokra szakadozik s gyorsan elkeskenyedik. E rajzolat két oldalán, mely miatt a viperasikló gyakran megtévesztésig hasonlít a keresztes viperához, egyenlő közökben elhelyezkedő, sötétszínű, kerek szemfoltok következnek, amelyek kis fehér vagy sárgásfehér foltokat zárnak közre, néha össze is folynak egymással s akkor a 8-as számjegyhez hasonlítanak. Testük hasoldala sárga, a has közepe felé sötétsárga s tovább a farki vég felé felváltva vörössárga foltos és fekete kockás; a fej alsó része sárgásfehér.

Elterjedése tekintetében nyugat felé a kockás siklót váltja fel. Honos Szicilia és Szardinia szigetén, valamint az olasz félsziget északnyugati részein, tehát Liguriában és Piemontban, egyes pontokon Svájc déli részébe is benyomul, előfordul Franciaország földközitengeri partjain és a Garonne-tól délre eső részeken s végül körülbelül egész Spanyolországban és Portugáliában, valamint a Baleárokon is. Afrika északnyugati részén különösen gyakori, Marokkó, Algír és Tunisz összes vizeit lakja s itt különösen nagyra megnő; Algír leggyakoribb kígyófaja s a legkisebb méretű vizekben, vízvezetőárkokban, vízzel telt utcai árkokban, mocsarakban és patakokban egész 1000 m magasságig rendszeresen mindenütt megtalálható.

A viperasikló, beszéli testvérem Reinhold, az Escorial-kastély közelében a nagy tavaknál él s itt a mesterségesen emelt, de valamennyire elhanyagolt töltések és szigetek pusztuló kövei között és a falrepedésekben tanyázik. A nagyobb vizek egyikének partjain többszáz példány telepedett meg. Körsétáim egyikén, amelyet a körülbelül 10 m2 területű sziget körül tettem, ahol kacsákra szoktam lesni, mintegy 60 darabot számláltam meg, melyek előlem lakásaikba vagy a vízbe menekültek. Ezek a kígyók csak mellékesen üldözik a békákat, hanem inkább halakra vadásznak s közöttük tekintélyes pusztításokat is visznek végbe. Hogy megfoghassák a halakat, keresztül-kasul úszkálnak a vizen, 0.30–1.00 m mélyen kígyózva annak felszíne alatt s fejüket a víz fölé emelve, tehát valósággal vadásznak zsákmányukra s azt hosszabb ideig üldözik. Egy másik mód, ahogyan a halat fogják, az, hogy vagy a víz alatti kövekre lapulnak, vagy pedig testüket ferde helyzetben tartva lebegnek, úgyhogy fejük 10 cm mélyen van a víz színe alatt s farkuk olykor a talajt érinti, míg törzsük gyűrűkbe van szedve. Ha hal úszik közelükben, akkor ebből a helyzetükből nyílsebesen rontanak rá s a kiszemelt zsákmányt rendesen meg is kaparintják. A halat szabály szerint a hasánál ragadják meg s kiemelve a víz színe fölé a partra úsznak vele, azzal a szándékkal, hogy ott elfogyasszák. Leshelyemről gyakran több példányt is láttam egyidejűleg felém úszni, de valamennyi ezüstösen csillogó hasánál fogva vitte a halat s kitartotta a víz színe fölé. Mikor első alkalommal láttam egy kígyót zsákmányával felém közeledni, valóban nem tudtam, hogy micsoda állat lehet, mert csak egy széles, csillogó tárgyat láttam a vízben tovamozogni, amelyről aztán a vadásztávcső világosított fel. Nem ritkán láttam szűk szorulatokban, ezeken a halak által benépesített országútakon, 6–8 viperasiklót békésen várakozni egymás mellett, amint a halakra lestek, míg mások ismét nyugodtan heverésztek a víz alatti köveken, mindenesetre a legjobb egyetértésben a többiekkel. Alig lehet kétséges, hogy szükség esetén a békát is megfogják; csak tegnap fogtam egy példányt, amely szemeim előtt ragadta meg a békát és el is nyelte; azonban mégis kétségtelen, hogy legalább itt főtáplálékuk a halakból telik ki. Mikor egy példányt felboncoltunk közülük, annak torkából egy varangy mászott elő, amelynek az egyik lába már meg volt emésztve s természetesen hiányzott. Werner szerint ez a sikló a halakon kívül a levelibékát, a varangyot és a gőtét is megeszi, sőt még a nagyobb gilisztákat is. Évente legalább négyszer vedlik. Általában véve félénkebb és lassúbb mozgású, mint a két előbbi faj. Doumergue szerint Algír nyugati részén a folyókban egyesével él, a kisebb vizekben azonban csoportosan. A parti hegységekben, bokros helyeken, a víztől távol is találják s az ilyen példányok rendszerint az idősek közül valók. Nyáron hűvösebb helyekre, pl. szőlőkbe húzódik vissza. Gyakran nemcsak a fiatal példányai, hanem a kifejlettjei is csomóba verődnek össze. Egy ilyen kígyógomolyagot talált egyszer Werner a Rumel-szorosban, Constantin mellett.