3. Bungar-kígyók (Bungarus Daud.) | TARTALOM | 5. Fekete viperák (Pseudechis Wagl.) |
Cobra de capello néven neveztek a portugálok egy kígyót, amelyet Ceylon-szigetén találtak s később átvitték a nevet annak afrikai rokonaira is. A név „kalapos kígyót” jelent és jellemző. Azonban fölösleges volt, hogy a portugálok ezeknek a kígyóknak új nevet adjanak, mert már korábban ismeretesek voltak és nevük is volt; az Észak- és Kelet-Afrikában élő faj pedig már az óegyiptomi történelemben nagy hírre tett szert. Jellemző a kalapos kígyóra, hogy testük elülső részét fölemelve, nyakukat korongszerűen ki tudják szélesíteni mégpedig azáltal, hogy első nyolc bordájukat oldalt irányítják. Közben fejüket mindig vízszintesen tartják és azért úgy látszik, mintha nagy, kerek kalapot viselnének; ez a jellemzés azonban csak akkor találó, ha hátulról nézzük őket, míg ha szemközt nézzük, akkor a bordakorong szinte kényszerít arra, hogy pajzshoz hasonlítsuk s ezért „pajzsos kígyó” név még találóbb volna az előbbinél.
A kalapos kígyók teste megnyúlt és hengeres, középen kissé megvastagodott, alul lapos, a jelentékenyen kitágítható nyak nyugalmi állapotában valamennyire különválik a fejtől; ez utóbbi kicsiny, hosszúkás tojásdad, meglehetősen lapos, az igazi siklókéhoz egészében véve nagyon hasonló; a farok hosszas kúpos és kihegyezett; a szemek meglehetősen kicsinyek, pupillájuk kerek, az orrlyukak tágasak, oldalt két-két pajzs között nyílnak. A fejet nagy, szabályszerű pajzsok födik. Van 12 szemelőtti, és 3, olykor pedig 2 vagy 4 szemmögötti pajzsuk; a felső ajkat 67 pajzs borítja, amelyek közül többnyire a harmadik és a negyedik benyomul a szemet övező pajzsok közé. A testtakaró többi részét a nyakon ferde sorokban elrendezett kisebb, síma pikkelyek alkotják, és ugyanígy elhelyezkedő rozetta formájúak a törzs felső részén, míg a hasoldalon nagy, egysoros, a fark alján pedig egysoros vagy párokra oszló pajzsok foglalnak helyet. Szájuk aránylag tágas, benne a közepes hosszúságú, világosan barázdás, hajlott méregfogak mögött 13 síma, tömör fog áll.
A szemüveges kígyó (Naia tripudians Merr.)
Aki csak egyszer is látta a szemüveges kígyót, amint az ellenség, de különösen az ember megpillantásakor megijedve és fölingerülve fölemelkedik, testének első harmadát fölemeli, pajzsát kiszélesíti és lassabban vagy gyorsabban ebben a méltóságteljes állásban készül támadásra vagy legalább is a védelemre, haragjának tárgyára a nyelvét öltögeti, midőn teste elölről szoborszerűen mozdulatlan, törzsének felső részén pedig minden egyes izma megfeszül, és aki tudja, hogy a harapása éppen úgy halálos, mint a lándzsás- vagy a csörgőkígyóé, az meg fogja érteni, hogy a szemüveges kígyó mindig fölkeltette az emberek figyelmét, s azt is megérti, hogy miért részesítették istent megillető tiszteletben, s miért használták föl arra, hogy vele az ő lényével és sajátosságaival nem ismerős embert megtévesszék.
A cobra de capello, melyet röviden csak kobra néven neveznek, a szemüveges vagy pápaszemes kígyó, indiai néven csinta-negu, nalla-pampa és naga, burmai néven pedig mue-nauk 1.41.8 m hosszúra nő meg. Színe szalmasárga és bizonyos világításban hamuszürkébe játszó, amely azonban halványabbnak látszik, mert a pikkelyek közötti részek világossárgák vagy fehérek, s gyakran az egyes pikkelyek csücske is ilyen színű. A nyakszirten a világossárga és a fehér szín a túlnyomó, úgyhogy a sötétebb színeződés rajta csak pettyegetésnek látszik és éppen itt emelkedik ki az a rajzolat, amelyet szemüveghez lehet hasonlítani. Ezt a szemüvegfoltot két fekete vonal szegi be s rendszerint jóval világosabb a szomszédos részeknél, míg az üvegnek megfelelő rész vagy egészen fekete, vagy pedig sötét gyűrűként határol körül egy világos szemfoltot. Hasoldala piszkosfehér és a test első harmadában széles fekete harántsávokat visel. Olyan példányokat is ismerünk, amelyek fölül egészen feketék, alul pedig sötétbarnák, valamint olyanokat is, amelyek teljesen olajbarnák és ismét másokat, amelyek felül szürkés, alul pedig fehéres színeződésűek. Néha a feltűnő nyakrajz is teljesen hiányzik. A hátsó fejpajzsok mögül hiányzanak a nagy pajzsok, a testet a törzs közepén különböző számú (1725) pikkelysor födi. A hinduk hazájuk e kétségkívül legveszedelmesebb kígyófajának a változatait is jól ismerik és különböző néven nevezik.
A szemüveges kígyó el van terjedve egész Indiában, Kína déli részén, Burmában, Sziámban, a Maláji-félszigeten, a Nagy Szunda-szigeteken Celebes kivételével, az Andamanokon és Ceylonban, valamint Afganisztántól nyugatra, Perzsia északkeleti részén és Turkománia déli részén a Káspi-tengerig. A Himalajában 2500 m magasságig fölmegy. Mint a legtöbb kígyó, a szemüveges kígyó sincs meghatározott helyekhez kötve, hanem ellenkezőleg, mindenhova elvándorol, ahol csak megfelelő búvóhelyet és élelmet talál. Kedvelt tartózkodási helyei a termeszek elhagyott fészkei, régi falak, kő- és farakások, kilyukgatott agyagfalak és hasonló omladékok, ahol fedett réseket és búvóhelyeket talál. Sir Emerson Tennent kiemeli, hogy a patkánykígyó (Zamenis mucosus L.) mellett az egyetlen olyan faj, mely az emberi lakások szomszédságát nem kerüli. Odavonzzák a vízlevezető árkok, melyek közelében zsákmányra: patkányokra, egerekre és csirkékre számít, de nem ritkán a víz áradása is hajtja, hogy a folyó árterületében fekvő vidék magasabb pontjain épült kunyhókat felkeresse. Amíg nem zavarják, lomhán és lustán heverészik rejteke bejárata előtt, de az ember közeledtére rendszerint gyorsan visszavonul és csak akkor támad, ha nagyon kényszerítik rá. Vadászat közben, ha nem zavarják, rendszerint alig fölemelt fejjel és föl nem fújt nyakkal kígyózik tova a földön, ha azonban ingerlik, vagy éppen csak aggodalmasnak tartja helyzetét, akkor az egész nemre jellemző sajátos támadó állásba vágja magát. Noha nappali állat, a hőséget nem kedveli s a nap perzselő sugarai elől is menekül, vadászatra a késő délutáni órákban indul, a legelevenebb alkonyatkor, sőt olykor még késő éjjel is csatangol, s ezért egyes tudósítók éjjeli állatnak is tartják. Mozdulatai lassúk, de ügyesek, mert nemcsak az úszáshoz ért, hanem bizonyos fokig kúszni is tud. Egy példányt megfigyeltek, amint a meredek partról a vízbe esve, fejét és kalapját a víz fölé emelve, órákon át nagy könnyűséggel úszott; mások önként is bementek a vízbe. Sir Emerson Tennentnek egyszer hírül hozták, hogy egy példányt a kókuszpálma koronáján találtak, ahova nyilván madarakra vadászni és fészkeket kirabolni kúszott fel. Nem ritkán látják a házak tetején is.
A szemüveges kígyó kisebb állatokkal, úgy látszik főként hüllőkkel és kétéltűekkel táplálkozik, e mellett azonban nem veti meg a fiatal csibéket, egereket és patkányokat sem, olykor kirabolja a madarak fészkét és a házi szárnyasok tojásait is megeszi. Más kígyókkal nem sokat törődik s azokat nem is üldözi. Sokat iszik, de a fogoly példányokon végzett megfigyelések szerint hét-, sőt hónapszámra is tud szomjazni káros következmények nélkül.
Sir Joseph Fayrer annyit közöl a szaporodásról, hogy 18 hosszúkás, fehér és puhahéjú, galambtojásnagyságú tojást rak; Phipson H. M. szerint tojásainak száma 1220. A két nem a hinduk elbeszélései szerint rendszerint egymás közelében tartózkodik s bizonyos ragaszkodással viseltetik egymás iránt, mert ott, ahol egy szemüveges kígyót találnak, rendszerint hamarosan ráakadnak a másikra is. A szingálok állítása szerint a fiatalok életük 13. napjáig, azaz első vedlésükig nem mérgesek.
A szemüveges kígyót ma is, mint régente, nagy tiszteletben tartják, sőt istenként imádják, a hindu mondákban pedig jelentékeny szerepet játszik. A legérdekesebb ilyen legendák egyike a következő: Midőn Buddha egy napon a földön vándorolt és a déli nap hevében elaludt, megjelent egy kobra s pajzsát kiterjesztve árnyékot vetett az isteni személyre. Az istennek tetszett a dolog és rendkívüli kegyelmet ígért a kígyónak, de ígéretéről megfeledkezett s a kobra kénytelen volt emlékeztetni rá, mert a kányák éppen akkor hatalmas pusztítást vittek véghez az ő nemzetségében. Védelemül a rablómadarak ellen Buddha szemüveggel látta el, amelytől a madarak visszariadtak.
Ha valamelyik malabari bennszülött mérges kígyót talál a házában, először szép szóval igyekszik kitessékelni; ha ez nem segít, akkor ételt tart elébe, hogy azzal kicsalja, s ha még akkor sem megy, akkor valamelyik bálványistenségnek jámbor szolgáit hívja oda, akik, természetesen megfelelő jutalom ellenében, a kígyónak hathatós ceremóniát rendeznek. Igen sok hindu még ma sem öli meg semmi körülmények között sem a szemüveges kígyót. Ha kobrát talál a házában, igyekszik azt, amennyire tőle telik, megnyugtatni, táplálja és védelmezi, mintha bántalmazása szerencsétlenséget hozna házára.Ha pedig babonás hitét a félelem győzi le, sőt a kígyó a ház valamelyik lakóját megharapja, akkor is csak elfogatja, de kíméletesen bánik vele s valamely lakatlan vidéken szabadon engedi, hogy békességben járhasson a maga útján.
Természetes, hogy ilyen néppel szemben a bűvész könnyen érvényesül. A vakon hivő tömeg a mutatványokat valóban varázslatnak tartja és e hitükben papjaik, a brahminok is megerősítik őket. Nem lehet azonban azt sem tagadni, hogy a bűvészek oly ügyesen tudnak bánni ezekkel a veszedelmes kígyókkal, hogy még a kétkedő európaiakat is csodálkozásra késztetik, művészetük azonban kizárólag a kígyók lényének és szokásainak az ismeretén alapszik. Megtörténik ugyan, hogy a bűvész néha kitöri a kígyó méregfogait, azonban az állatok a legtöbbször veszedelmes fegyverük birtokában vannak és azt használni is tudják; mert ebben oktatásuk, illetve „szelidítésük” sem igen akadályozza őket meg. Egyik-másik bűvész életét is veszti. Davy írja, hogy „a kígyóbűvölő ütlegekkel és kezének fenyegető mozdulataival ingerli a kígyót, majd pedig újra megnyugtatja a hangjával. Az állat száját homlokára helyezi és többször végighúzza az arca előtt. A nép azt hiszi, hogy csodaereje az, amelynek segítségével veszély nélkül foglalkozik a kígyóval; a felvilágosultabbak ellenben csalónak nevezik a bűvészt és azzal gyanusítják, hogy előzőleg kitörte a kobra fogait; ez utóbbiak azonban tévednek és a népnek van igaza. Sokszor vizsgáltam meg ilyen kígyókat s fogaikat mindig bántatlannak találtam. A bűvészek nem rendelkeznek ugyan természetfölötti hatalommal, de van bátorságuk és ügyességük. Ismerik a kígyók szokásait és hajlandóságait, de azt is igen jól tudják, hogy mennyire nem szívesen használják fogaikat. Játékukat éppen úgy űzik frissen befogott, mint ú. n. megnevelt kígyókkal.”
Többek között Görtz Károly gróf is leírja világkörüli utazásában a kígyóbűvölés mesterségét, azonban némi eltéréssel. Az ő bűvészei szemüveges kígyóikat lapos kosarakban tartották. A csoport vezetője egyenként vette ki fejüknél fogva az állatokat a kosarakból és csodálatos klarinétjából, melynek végére egy tököt illesztett, fülhasogató hangokat csalt ki. Az állatok fölemelték fejüket és nyakukat s mereven bámultak a bűvész arcába, majd nyakukat is felfújták, de egyébként mozdulatlanok maradtak. Ekkor az ember öklét tartotta fejük elé, melynek utánakaptak, mintha meg akarnák harapni, de szájukat nem nyitották ki. Majd orrahegyét és nyelvét tartotta a bűvész állatai elé. Nézésével éppen nem igyekezett rájuk hatni, hanem inkább hanyagul bánt velük s egyet a nyaka közé is tekert. A kígyó állítólagos táncából mitsem lehetett látni, magatartása egyrészt gonoszságot és dühöt árult el, másrészt azonban félelmet is, amiből nyilván lehetett következtetni szelidítésének módjára, amelyet úgy végeznek, hogy kemény vagy forróra hevített tárgyakba haraptatnak vele. „Méregfogaik, amint erről meggyőződtem, ki voltak törve s azt az emberek nem is tagadták.”
Az ilyen mutatványokhoz a következő magyarázatot kell fűznünk: A zene csak a publikumnak szól, mert a kígyóra nem hat. Ez utóbbiak tánca abban áll, hogy fölfelé irányított nehéz mellső testüket ide-oda himbálják, bizonnyal azzal az igyekezettel, hogy a kígyóbűvölőt eltalálják. Hogy ez szerszámával egészen az orrukig érhet a nélkül, hogy harapnának, azért van, mert a kígyók fogaikra nagyon ügyelnek és nincs kedvük a fából készült hangszerbe beleharapni. Sőt a bűvölő ennek segítségével annyira hátraszoríthatja őket, hogy testük elülső részének hátoldalát a földre vagy többi testrészeikre fektetik le.
Hogy a kobra fogai kitörése dacára is veszedelmes lehet, arról Johnson közöl egy példát: „Egy ember nagy társaság előtt táncoltatta a kígyót, 16 éves fia pedig dühbe hozta az állatot, amely megharapta, s a fiú egy órával később meghalt. Az apa csodálkozott és nem akarta elhinni, hogy fia a kígyómarás következtében pusztult el, hiszen a kobrának ki voltak törve a fogai és mind őt, mind fiát is többször harapta már meg, minden káros következmény nélkül. Midőn azonban megvizsgálták a kígyót, kiderült, hogy kitépett méregfogai helyett újak nőttek, amelyek bár nem voltak nagyok, mégis halálos sebet ejtettek a fiún. Az apa erősítgette, hogy ilyet még sohasem tapasztalt és vigasztalhatatlan volt fia halála miatt.”
Bengáliában 4 különböző osztály foglalkozik a kígyók fogásával és a kígyóbűvöléssel. A legtapasztaltabb csoport, egy alacsony népréteg, csak fogja és áruba bocsátja a kígyókat. Ezek, az ú. n. „mal”-ok, nagyon szegény, de becsületes emberek. Bengália északnyugati részén ezeket a „madárik” helyettesítik, kiket gyakran tévesztenek össze a cigányokkal, vagy ahogy ezeket Bengáliában nevezik, a „bedijah”-okkal; az utóbbiak azonban nem foglalkoznak mesterségszerűen a kígyóbűvöléssel. Abban különböznek a maloktól, hogy mutatványaikon a feleségeik is szerepelnek. A valódi kígyóbűvölők a „sany”-k, akiket Bengáliában „tubri-wallah” néven neveznek s felismerhetők sárga ruhájukról, hatalmas turbánjukról és közismert sípjukról, mellyel szerintük a kígyókat kicsalják oduikból és tanítják a „mesterségre”. A kígyók tanításával a brahminok is foglalkoznak.
A szemüveges kígyót ezek az emberek azért kedvelik, mert testtartása miatt bármi más kígyónál feltűnőbb, gyakoriságánál fogva pedig beszerzése sohasem okoz gondot a kígyóbűvölőknek, kik Johnson közlései szerint a kígyó búvóhelyeit felkutatják és az állatot kiássák. Ha rábukkannak, akkor balkezükkel a farkát, jobbkezükkel pedig a nyakszirtjét ragadják meg, mégpedig nemcsak nagyon gyorsan, de nagyon ügyesen is, mert tisztában vannak a veszéllyel, amely őket ilyenkor fenyegeti. Harapás esetére fel is vannak szerelve különböző eszközökkel, így egy szenesedénnyel, melyben egy kígyófogalakú vasszerszámot szoktak kiizzítani, hogy azzal marás esetén a sebet kiégessék. Előzőleg azonban ilyenkor ki is nyomják a vért és a vérkeringést a megmart testrész lekötésével akadályozzák benne meg. Olyankor síppal csalogatják ki a kígyót rejtekéből, amely e tekintetben, Reyne megfigyelése szerint, hathatós eszköznek bizonyul. A foglyul ejtett példányokat tehetségükhöz mérten hosszabb vagy rövidebb ideig tanítják, helyesebben szoktatják, azonban a kígyónak a már föntebb értelmezett táncot nem kell tanulnia, mert ez voltaképpen nem egyéb nála, mint védekező és támadó mozdulat. A harapásról úgy szoktatják le, hogy kemény tárgyat tartanak elébe s megismertetik vele annak kemény voltát; később rossz tapasztalatai folytán bármit tartanak elébe, csak hosszas ingerlés után harap bele. A bűvölők azt is megteszik, hogy mutatványaik előtt rongyba haraptatnak velük bele, miáltal mérgüket kiüríteni kényszerülnek.
A kobra mérgének hatására vonatkozólag Russell, Johnson, Breton, Fayrer és Richards V. végeztek kísérleteket, melyek folyamán az nagyon is veszedelmesnek bizonyult. A galambot 34, a tyúkot 46, a kutyát 20 perc alatt öli meg, míg az ember több órán át gyötrődik, míg belepusztul a harapásba. Többszöri harapás esetén a kígyó mérgezőereje gyöngül, s a méreg hathatóssága általában is függ az időjárástól és a körülményektől. Más mérges kígyókra a méregnek, úgy látszik, nincs hatása. A kisebb állatokra gyorsabban hat, mint a nagyobbakra, s a mérgezési tünetek nem mindig nyilvánulnak meg egyformán. Egy megmart kutya a mérgezés lefolyása alatt csöndesen viselkedett, mások ellenben nagyon nyugtalanok voltak, ide-oda futkostak és erősen szűköltek, vagy ugattak. A mérgezés tünetei szédülés, hányás, majd bénulás és görcsös rángatódzás. Fayrer bebizonyította, hogy téves az a felfogás, mintha csak a vérbe közvetlenül, azaz marás útján bekerülő méreg volna veszedelmes, mert azt az összes nyálkahártyák és a gyomor is felveszi és továbbítja a vérbe.
Az emberen a méreg hatása másképpen mutatkozik, mint az állatokon. Nevezetesen a test hideg, szinte hullaszerű tapintásúvá válik, míg a kutyákon ennek éppen az ellenkezőjét, a lázas állapotot észlelik, Egy asszony, akinek a lábaszárát harapta meg a kobra, elvesztette látását és tapintóérzékét; torka annyira összeszorult, hogy nem lehetett semmit sem a gyomrába jutatni. Görcsök nem kínozták, de csakhamar ernyedtség vett rajta erőt, amely állandóan növekedett. Sebét kitágították és higanykenőccsel kenték be s végül nagy fáradsággal sikerült neki néhány pilulát beadni. Az elsők hatás nélkül maradtak, a második és harmadik adag után székelés jelentkezett és teste egy kissé megnedvesedett. A harapás után 18 óra múlva visszanyerte érzékelőképességét, látott és nyelni is tudott, majd 3 napon át izzadott; 810 nap mulva pedig bágyadtsága is elmúlt és lassanként egészen helyrejött. Egy hindut, kinek lábát négyszer harapta meg a szemüveges kígyó, úgy gyógyítottak meg, hogy nagy sebeit Lucien-vízzel (ammóniák, borostyánkőolaj, viaszszappan és borszesz) kezelték, torkába pedig erőszakkal öntöttek be két üveg melegített madeira-bort. 40 óráig teljesen érzékelten volt, de lassanként visszanyerte érzékelési képességét, 12 óra mulva beszélni is tudott, azonban még több napon át gyenge és erőtelen volt.
India bennszülöttei, de különösen a bűvészek számos szert használnak kígyómarás ellen, melyek közül különösen kettőt kell kiemelnünk. Az egyik a „kígyókő”, amelyet Ceylonban „perbu-kelu”néven neveznek. Ez egy mandulanagyságú, sötét feketeszínű, jól lesimított szer, mely a kígyógyüjtők övéből sohasem hiányzik. Marás esetén beteszik a sebbe, ahonnan magába szívja a vért, és amint Sir Emerson Tennent, Lavalliere és mások meggyőződtek róla, hatása nem szokott elmaradni, mert a megharapottnak néhány perc mulva már semmi baja sincs. Lavalliere közölte Tennenttel, hogy egy alkalommal az erdőben egy kígyóbűvölővel találkozott, aki éppen kígyókat keresett s egy kobra oly erősen harapott bele a combjába, hogy a seb vérezni kezdett. Azonnal rátette a kígyókövet, amely 10 perc alatt teleszívódott vérrel, egyidejűleg egy gyökeret (naja-thalic-calango=kígyónövénygyökér) mozgatott rajta le és fel, míg a kő le nem esett. Ekkor biztosította az európait arról, hogy minden veszély elmúlt. Lavalliere később többször látta a legjobb egészségben. Richards V. kételkedik ezeknek a szereknek a hatásában, mert szerinte lehetséges, hogy a megharapottak ezek alkalmazása nélkül is meggyógyultak volna s a harapással különben sem jár mindig együtt a mérgezés is. A használt „gyökér” Tennent szerint valamelyik Aristolochia-fajnak (a serpentaria és indica) a hajtása és nem mindig egyforma. Ennek természetesen semmiféle hatása sincs és csupán mint babonás eszköz ad bátorságot és bizalmat a kígyófogónak. A kígyókő elkészítése a brahminok titka, akik nagy summákat keresnek vele, viszont anyagát a vegyészek már kiderítették s megállapításuk szerint nem más, mint égetett csont, mész és elszenesedett gyanta, amely anyagnak megvan az a tulajdonsága, hogy üregeibe folyadékot, így vért és mérget tud felszívni. Egy Hardy nevű utazó készítési módját is közli: „Vegyetek egy darab tetszőleges nagyságú és alakú szarvasagancsot, burkoljátok körül fűvel vagy szénával, zárjátok be rézbádog dobozba és addig hevítsétek parázson, amíg el nem szenesedik, aztán hűtsétek ki, szabadítsátok meg az elmeszesedett szarvat burkától és használatra kész állapotban van a kígyókő. Ebben az állapotában szilárdan összefüggő sejtes tömeg, mely alakra és nagyságra még teljesen egyezik az agancsdarabbal.” Hogy ilyen anyag hatást gyakorolhat, abban alig lehet kételkedni, de az is bizonyos, hogy csak gyöngébb sebesülések esetén használ. Hasonlóan vélekedik a dologról Sir J. Fayrer is. Sokkal nagyobb bizalommal használják Indiában marási esetekben az Aristolochia levelét, mellyel valóban kiváló eredményeket értek el.
A szemüveges kígyó ellenségei főként a ragadozó emlősök közül kerülnek ki; közülök elsősorban említendő a mungo (Herpestes mungo), továbbá egyes ragadozó madarak és siklók. Valószínű, hogy a pávák és vadtyúkok is pusztítják, akár a mi tyúkjaink a viperát, mert ott észlelhető gyakoriságuk, ahol ezeket a madarakat erősen irtják. A ceyloni szarvasokról is azt állítják, hogy sok kígyót pusztítanak el, amennyiben rájuk taposnak mind a négy lábukkal egyszerre és agyonnyomják.
A számos baleset és az a körülmény, hogy a szemüveges kígyók a háziállatok állományában is tekintélyes károkat okoznak, az angol kormányt komoly beavatkozásra kényszerítette. Szerencsére nem minden hindu gondolkozik úgy, mint ahogy az a föntebb leírtakból kiviláglik, hanem különösen az alsóbb néposztályok nemcsak a varázslat céljából, hanem a hatóság által kitűzött jutalomdíj fejében is szívesen foglalkoznak kígyófogással. A hivatalos híradás szerint pl. 1862 május 29-étől október 14-ig 18.423 kígyót szolgáltattak be, tehát naponta 110 darabot; október 15-étől december 7-ig pedig 26.920 darabot, tehát a beszolgáltatott állatok száma még szaporodott. Minden beszolgáltatott példányért először 4, majd csak 2 anna jutalmat fizettek, tehát a május 29-től beszolgáltatott példányokért 4, az október 15-től beszolgáltatottakért pedig 2 anna jutalmat fizetve, összesen kiadtak 4941 rupiát (1 rupia=16 anna). Hogy a hideg évszak és a leszállított jutalomdíj dacára is növekedett a beszolgáltatott állatok száma, annak okául azt hozták fel, hogy a kígyófogók száma és ügyessége is folyton gyarapodott. Nem lehetett arra sem gondolni, hogy a jutalomdíj könnyebb megszerzése érdekében tenyésztenék az állatokat, hiszen a szemüveges kígyó lassan fejlődik, de még inkább eloszlatja kétségünket, ha meggondoljuk, hogy a boszniai kormányzóság Szarajevóban 7 év alatt [...] millió beszolgáltatott viperáért fizetett ki jutalomdíjat.
Hasonló színjátékot, mint aminőt az indiai kígyóbűvölők mutatnak be, Kairó nyilvános terein is lehet látni minden ünnepnapon. A „haui” megragadja bőrzsákjai egyikét, melyben összes előadási kellékeit tartja, a nézőközönség által formált kör közepére dobja, kinyitja és előveszi belőle a „szumará”-t, egy hangszert, melyet bizonnyal a zenének valamelyik ellenséges démona talált fel és megkezdi rajta az egyhangú zenét. A zsákban valami megmozdul, mind kijjebb és kijjebb jön, kibújik s láthatóvá válik egy kígyó kicsiny, tojásdadalakú feje. Ezt követi nyaka és testének elülső része s mihelyt ez szabadon van, ugyanúgy emelkedik fel az állat, mint a szemüveges kígyó. Végül teljesen kibújik a zsákból s a bűvölő által bizonyos mértékig meghatározott körben lassan mozog ide-oda, kicsiny fejét büszkén tartva széles nyakán s villámló szemeivel nyomon követve az ember minden mozdulatát. A tömegen a rémület moraja fut végig, mert mindenki felismeri benne a rettegett „haie” kígyót, de senki sem sejti, hogy a bűvölő elég okos volt ahhoz, hogy kitörje a fogait. A haui forgatja és csavarja a kígyót, hogy szelíd voltát bizonyítsa, megfogja a nyakát, leköpi vagy vizet önt rá és egyszer észrevétlenül megszorítja a nyakszirtjét. Ebben a pillanatban a kígyó egész hosszan kinyúlik igazzá és érthetővé válik a régi mese: „Áron fáraó és szolgái elé dobta pálcáját és az kígyóvá lett, Fáraó előhivatta bölcseit és varázslóit. És ugyanígy cselekedtek az egyiptomi varázslók is: minden egyes eldobott pálcából kígyó lett.”
Az a kígyó, amellyel Mózes és Áron fáraó előtt ugyanúgy bűvészkedtek, mint ma a haui az utca népe előtt, nem más, mint a görögök és rómaiak híres „áspiskígyója”, a régi egyiptomiak „ara”-ja, ami annyit jelent, hogy a fölegyenesedett, a méltóság eszményképe, melynek szobra be van vésve a templomok keleti és nyugati falába, melynek hasonmását a király fensége és uralma jeléül díszként viselte a homlokán, a később óegyiptomi nevén elnevezett „uréusz”, a világ leghíresebb kígyója. Benne egyesítenek a római és görög írók minden igaz és hamis, átélt és kigondolt dolgot. Hogy miért foglal el ilyen kimagasló helyet az állatok között, arra aligha tudunk választ adni. Sajátos testtartása, avagy haszna által, melyet a szántóvetőnek a patkányok pusztítása által hajt, avagy méregfogainak rettenetes hatása által-e? Nem tudjuk megmondani.
„Az egyiptomiak nagy tiszteletben tartják az áspiskígyót mondja Aelianus ; ez által szelídek lesznek és foglalkozni lehet velük. A gyermekekkel együtt nevelik őket fel és semmi bajt sem okoznak, ha tapsolnak nekik, kijőnek oduikból. Mikor az egyiptomiak megebédeltek, borban és mézben áztatott kenyeret tesznek az asztalra, amelynél azelőtt ettek s tapsolnak, mintha vendégeket hívnának. A kígyók mindjárt előjőnek s felegyenesített testükkel elhelyezkedve az asztal körül megengedik, hogy megcsókolják őket, miközben jóllaknak a kenyérből. Ha az egyiptomi este sötétben tér haza, ugyancsak tapsol, mire a kígyók elbújnak s így nincsenek kitéve a letaposás veszélyének.” Egy áspisfajt, a thermuthist, szentként tisztelnek és diadémként övezik vele körül Isis homlokát. Az egyiptomiak valami 16 áspisfajt különböztetnek meg, melyek közül csak thermuthist tartják szentnek. Aelianus szerint „még nem akadt ember, aki túlélte volna az áspiskígyó harapását. Ezért viselik az egyiptomi királyok hatalmuk legyőzhetetlensége jeléül fejékükön az áspiskígyó képét. A méregfogakat egy lebenyes hártya veszi körül, amely harapás alkalmával hátratolódik, miáltal kiömlik a méreg, később azonban a hártya újra visszahúzódik. A gyilkos méreg gyorsan hatol be a szervezetbe, s így a felületen csak kevés nyoma marad a harapásnak. Ezért azokon, akiket Augustus Kleopátrához küldött, csak két, alig látható vonást lehetett észrevenni, amelyekből kitudódott rejtélyes haláluk”. Galenus szerint ha valakit Alexandriában szelíd halálra ítéltek, úgy áspissal haraptatták meg a mellét.
Az uréuszkígyó, áspis, haie vagy egyiptomi szemüveges kígyó, nagyságra nézve fölülmúlja ázsiai rokonát, mert felnőtt példányai elérik a 2.25 m-t is. Könnyen fölismerhető arról, hogy szeme nem érintkezik az alatta lévő felső ajakpajzzsal, hanem attól szemalatti pajzsok választják el. Színe változó, mint a szemüveges kígyóé. Az egyiptomi példányok legtöbbje felül egyforma szalmasárga, alul világossárga, azonban a nyaktáj alsó részén több különböző szélességű harántsávot viselnek, amelyek mindegyike néhány haspajzsra terjed ki. Vannak azonban olyan változatok is, amelyeken fölül a szalmasárgától a sötétbarnáig minden árnyalat képviselve van s alul is változatos színűek, de általában világosabbak.
Ennek a veszedelmes állatnak az elterjedési területeként jelölhető meg egész Észak-Afrika az Atlasz-hegységtől délre, valamint Kelet-Afrika a Zuluk országáig és Natalig. A nílusmenti tartományokban és Tunisz területén kedvező helyeken nagyon gyakori, Algírban és Marokkó déli felében ritkább. Tartózkodási helye különböző. Egyiptom fátlan vidékein a mezőkön és a sivatagokon tanyázik, törmelék- és szikladarabok között keresve búvóhelyet s beköltözik az ugróegér fészkébe is. Szudán és Dél-Afrika területén a bozótban és a steppén tartózkodik; a hegyeket sem kerüli s ott nagyobb sziklatömbök alatt vagy a sűrű növényzet között húzódik meg. Sohasem ritka, de mégsem találjuk olyan gyakran, mint arra közismert volta miatt következtethetnénk.
Az egyiptomiak nagyon félnek az uréuszkígyótól és ha lehet, mindig elpusztítják. Az ember elől olykor menekül, de rögtön fölegyenesedik és védekezőállást vesz fel, mihelyt megtámadják, és ingerlékenységét, valamint dühét minden módon kifejezésre juttatja. Ha az alkalom kedvez a támadásra, akkor ráront az emberre, akinek éppen elég oka van arra, hogy visszavonuljon. Smith megjegyzi, hogy a hatalmas kígyó sohasem menekül és a védekezésből gyakran a támadásba megy át. Sőt Livingstone, helyesebben Waller egy esetet említ, amidőn rejtekéből hirtelen előbújva egy, a karaván közepén haladó kislány lábába harapott bele, majd villámgyorsan visszahúzódott. A gyermek, noha minden szerrel megpróbálták őt visszaadni az életnek, 10 perc mulva kilehelte lelkét. Ezt a kígyót a közlés nem áspiskígyónak mondja, de alig lehetett más, mint valamelyik Naia-faj.
Az uréuszkígyó mozgása megegyezik a szemüveges kígyóéval. Ügyesen mozog a földön, a vizet önként is fölkeresi, jól úszik és a kúszáshoz is ért. Kisebb állatokra vadászik, különösen mezei és ugróegerekre, amelyeknek lyukaiba olykor még be is húzódik, de a földön élő madarakat sem veti meg, kirabolja fészküket, elfogja a gyíkot és a másfajta kígyókat, a békát és a varangyot, a szerint, ahogy a helyi viszonyok és az alkalom magukkal hozzák. Bizonyos, hogy a többi mérges kígyókkal egyetemben zsákmányolásai folytán hasznosnak kell mondanunk, viszont azonban veszedelmes volta indokolttá teszi, hogy minden módon üldözzék.
Minden egyiptomi varázsló saját maga fogja a mutatványaihoz szükséges kígyókat, még pedig nagyon egyszerű módon. Egy mimózafából készült bottal, a nabut-tal fegyverzi fel magát, felkeresi azokat a helyeket, ahol az eredményre reménye lehet, felkutatja a lyukakat, míg rá nem akad a Naiá-ra. A bot végére egy darab rongy van erősítve, amelyet, mihelyt a kígyó támadóállást vesz fel, azzal a szándékkal tart elébe, hogy abba beleharapva kiürítse a mérgét, s ezt addig ismétli, amíg a fogai is ki nem törnek. Majd pedig megszorítja annak a nyakszirtjét, miáltal a merevgörcs egy neme vesz rajta erőt s ezt az alkalmat használja fel arra, hogy alaposan megvizsgálja a fogazatát. A varázsló azt is igen jól tudja, hogy a fogak egy idő mulva újakkal pótlódnak s akkor újra kezdi a játékot a bot végére erősített ronggyal.
A haui-t a kígyó a vele való foglalkozásnál tanusított elővigyázatosság és ügyesség dacára is gyakran megharapja, amibe rendszerint bele is pusztul, mert többnyire nem használ semmiféle ellenszert sem. A Kapföldön azonban használnak egyes szereket, melyeknek gyógyítóerőt tulajdonítanak. Az angolok Lucien-vízzel és szalmiákszesszel kezelik a megmérgezettet, a holland telepítvényesek pedig, Anderson szerint, olymódon „kezelik” a beteget, hogy egy eleven tyúk mellét felvágva azt a harapott sebre illesztik. Az a felfogásuk, hogy ha a kígyóméreg halálos, akkor a tyúk rövidesen elpusztul. Egymásután több tyúkkal ismétlik meg ezt a „gyógymódot”, egészen addig, míg nem tapasztalnak a szárnyason méreghatást. Ekkor hitük szerint a megharapott túl van a veszélyen. Hasonló szolgálatot tesz néha a béka is tehát semmit. Dél-Afrika egyes részein valami fehér borsot is használnak ellenszerül, melyet feldarabolva a sebre tapasztanak és az olyan erővel tapad meg rajta, hogy semmi erővel sem lehet eltávolítani, azonban felfogásuk szerint azonnal leesik, mihelyt a beteg túl van a veszélyen. Régente a bennszülöttek a teknősbékavért is használták s utazásaikra mindig magukkal vitték, belsőleg is alkalmazták és be is kenték magukat vele. Hogy milyen véleménnyel lehetünk az ilyen szerekről, az alig szorul magyarázatra. Sokkal előbbre jutottak e tekintetben egyes néger törzsek, amelyek Afrika délnyugati részén a Naia harapása ellen védőoltást alkalmaznak. Az oltás hatásos voltát igazolni látszik az a tény, hogy Afrikában sokkal kevesebb ember pusztul el kígyómarás következtében, mint Indiában, noha a mérges kígyók száma itt sem csekélyebb.
Az áspiskígyót gyakran hozzák elevenen Európába, de többnyire kitört méregfogakkal, melyek azonban kinőnek s akkor tanácsos velük szemben az elővigyázatosság. Eleinte ingerlékenyek és néha órákon át támadó állásban merednek, de később lelohad a dühük. A táplálékot csakhamar elfogadják, az emlőst és a madarat jobban kedvelik a hüllőknél s később a leölt egeret és madarat is elfogyasztják. Vízre föltétlenül szükségük van s rendszeresen fürödnek. Günther a londoni állatkert példányairól a következőket írja: „A lomha vízi viperákkal szemben nagy ellentét nyilvánul meg veszedelmes szomszédaik: az uréuszkígyó fekete változatának két gyönyörű példánya viselkedésében. Elevenségük és nagyságuk folytán tág térre van szükségük. A ketrec üvegei egyharmadrész magasságig olajfestékkel vannak bekenve, egyrészt azért, hogy az ingerlékeny állatoknak nyugalmat biztosítsanak vele, másrészt pedig, hogy ingereltetés esetén kényszerüljenek fejüket az üveg homályos része fölé emelni, amit valóban a legcsekélyebb oknál fogva is megtesznek. Ily alkalmakkor, vagy etetésnél néha a két példány közel kerül egymáshoz s marakodni kezd, szembefordulnak egymással és mindenik arra törekszik, hogy a másiknál magasabbra nyujtsa föl a fejét. Csodálatosképpen sohasem ejtenek egymáson sebet; midőn azonban röviddel ezelőtt egy harmadikat is beengedtünk hozzájuk, harc fejlődött ki közöttük, amelyben az utóbbinak meg kellett sebesülnie, mert másnap holtan akadtak rá. Minden állatot megölnek, amelyet csak beeresztenek ketrecükbe, még akkor is, ha azt nem eszik meg. Oly gyors mozdulattal harapnak, hogy nem is hinnők el, hogy az általuk megérintett állat valóban meg van sebesítve, ha néhány perc mulva nem esne görcsök között össze. Szájukat harapáskor csak kevéssé nyitják ki és a seb, mintha vízszíntesen tartott tűvel ejtették volna, inkább karcoláshoz hasonlít, mint szúráshoz. Gyakran hevernek a vízben és csak télen bújnak egészen a szőnyeg alá.”
A feketenyakú köpködő kígyó (Naia nigricollis Rhdt.)
A Dél-Afrika nyugati partjain élő bennszülöttek azt tartják az áspiskígyóról, hogy az a mérgét kiköpi támadójára, bizonyos azonban, hogy ez nem az uréuszkígyónak, hanem egy másik fajnak a szokása, melyet a portugálok cobra cuspideira, a franciák serpent cracheur, az angolok pedig spitting snake néven neveznek. Ennek a fajnak a 3. és 4. felső ajakpajzsa benyúlik a szemkörbe, teste felső része pedig világos szürkésbarna, kékesszürke vagy sárgásbarna és torkának, valamint nyakának színe fekete.
„Az áspiskígyó írja nekem Reichenow nagyon gyakori az Aranyparton. A vegyes steppéken lakik és kerüli a sűrű erőt. A forró déli napon szeret kimászni az utakra, hogy ott sütkérezzen. Ha valaki közeledik hozzája, akkor fölemelkedik, sziszeg, nyakát fölfújja és egy méter távolságból valami folyadékot köp arra, aki nyugalmát megzavarja, amikor is, úgy látszik, a szemeket célozza meg. Ezt a folyadékot az állatoknak nagyobb mennyiségben kell termelniök, mert sokszor háromszor is köpnek egymásután s végül a nedv a szájukról csepeg le. Az aranyparti misszionáriusok szerint ez a folyadék a szembe kerülve, vakságot idéz elő.” Falkenstein annyit tud a dologról, hogy a négerek a folyadék által ért helyet asszonytejjel kenik be, mely csalhatatlan szernek bizonyul. Pechuel-Loesche a következőket írja: „Ez az állat a mellett, hogy nekiugrik támadójának, még néhány csöpp folyadékkal is leköpi, amely különösen az érzékenyebb testrészeken rosszindulatú gyulladást és heves fájdalmat okoz. A Loango- és Kongo-vidéken asszonytejjel kenik be, amely csalhatatlan ellenszernek bizonyul, míg Délnyugat-Afrikában a búrok emberi nyált használnak ellenszerül. Botha P. J., egy kiváló búr vadász és megfigyelő, nevetet ezeken az adatokon, mert egyetlen olyan kígyót sem ismer, amelyik köpne. Én magam is többször szándékosan ingereltem, de egyetlenegyszer sem lövelt ki folyadékot szájából, sőt támadólag sem lépett föl.” Később Pechuel-Loesche a következőképpen folytatja: „A hangoztatott támadóállás a valójában csak a védekezést szolgálja, de csakugyan úgy fest az állat ilyenkor, mintha ugrásra készülne: teste elülső részét függélyesen fölegyenesíti, nyakát felfújja, fejét pedig sziszegve előreszegezi. Ebben az állásban kecses mozdulataival, ha jól szemügyre vesszük, inkább vonzó benyomást kelt, s ha nem lenne mérges, az a vágy kísértene, hogy otthon tartva gyönyörködjünk benne. Még a legnagyobb, nem egészen 2 m hosszú példányok sem tudnak 1/2 m-nél magasabbra fölemelkedni. Loangóban azt is mondják, hogy szívesen tartózkodik a bokrok és az alacsony fák ágain, ahol a madarak nagy lármával röpködik körül.” Hesse P., aki 3 évig lakott Alsó-Guineában és behatóan foglalkozott az állatvilággal, egy adatot sem sorol föl, amely az állat köpéséről és ugrásáról elterjedt hitet megerősítené. Hasonlóan negatív eredményre jutunk, ha Schinz H. írásait olvassuk. „Az egerek nagy száma okozhatta írja Schinz hogy még egy másik sokkal veszedelmesebb szomszéd is mutatkozott, a kobra, melyet többször jelentettek emberim a nélkül, hogy szavaiknak hitelt adtam volna. Egy éjszaka éppen elaludtam, midőn az ágy alatt elhelyezett növénypapirosaim közt motoszkáló valamire lettem figyelmes; felébredve gyufa után nyúltam és mitsem sejtve gyujtottam meg a gyertyát, ekkor azonban Afrika rettegett mérges kígyója emelkedett fel előttem; felingerülten fújta fel a nyakát, én azonban résen voltam és tejes közelségből rásütöttem madársöréttel töltött fegyveremet. Kimúlása után megmérve a hatalmas példányt, 2 m hosszúnak bizonyult.”
Az utóbbi időkben megbízható megfigyelők egybehangzóan megállapították, hogy a feketenyakú Naia valóban szokott köpködni s ha a korábbi kutatók ezt tagadták, annak alig lehet más oka, mint az, hogy más fajjal állottak szemben, amelynek nincs meg ez a szokása, vagy legalább is ritkán gyakorolja. Dr. Macleaud, Barboza du Bocage és legutóbb Werner tesznek említést a Naia nigricollis köpéséről. Az utóbbi Gondorokóban, Uganda tartományában kapott egy frissen fogott, 1 1/3 m hosszú példányt, melyet megmutatott útitársának, dr. Sassinak. A kígyó, amelyet a nyakánál fogva tartottak, megmozdította az állkapcsát, mintha rágni akarna és egy adag nyálat köpött Sassi homlokára, amely azonban semmi káros következménnyel sem járt.
Az óriás kalaposkígyó (Naia bungarus Schl.)
Dél-Ázsiában még egy másik Naia-faj is él, amely talán mindannyi között a legveszedelmesebb, de bizonnyal a legnagyobb is. Törzse megnyúlt, farka mérsékelten hosszú. Tarkópajzsait 3 pár nagy pajzs veszi körül, amelyek közül a két legelsőt felső halántékpajzsnak kell mondanunk. Lapos, erősen födött pikkelyei a törzs közepén 15 ferde hosszanti sort alkotnak, az elülső farkalatti pajzsok egysorosak, a hátsók pedig kétsorosak. A hosszú barázdás, kampós fogak mögött bizonyos távolságban egy kisebb tömör fog helyezkedik el.
Az óriás- vagy király kalapkígyót a bengáliak szunkerchor, Burmában gnanbok, Kedahban (Malakka) pedig tudong szindok néven nevezik. Eléri a 3.383.75 m hosszúságot, ami mérgeskígyónál valóban óriási nagyság. Sőt Beddome egy 4.26 m hosszú példányt is ejtett el; egy 4.50 m hosszú van a Taiping múzeumban, egy 4.572 méteres a Kuala-Lampur múzeumban (Malakka), a londoni múzeum legnagyobb példánya pedig Boulenger szerint 3.96 m. A nyak kibővíthető része aránylag kisebb, mint az eddig tárgyalt fajoké; változatos színe felül rendszerint olajzöld, alul pedig halványzöld. A fejpajzsok, a nyak, a hátsó test és a farok pikkelyei feketén beszegettek. A törzsön és a farkon fekete és fehér, ferdén álló és a fej irányában összefutó szalagok váltakoznak, a haspajzsok feketén márványozottak. Ilyen színeződésű példányok a Maláji-félszigeten, Bengáliában és India déli részén fordulnak elő, de ezen kívül az elterjedési terület legtöbb vidékének megvan a maga jellemző változata, a fiatalok színezete pedig még változékonyabb. Egyesek ezek közül fekete alapon számos keskeny, sárga, egymástól egyenlő távolságban elhelyezett, ferdén hátrafelé irányuló harántsávot viselnek, míg fejüket 4 sárga harántszalag díszíti, amelyek egyike az arcorr csúcsán, a második az elülső homlokpajzson, a harmadik keresztben a fejtetőn és a negyedik a fej hátsó részén át fut le a szájszöglethez. Más példányoknak a hasa fekete és a sárga harántsávok a hátat díszítik, ismét másoké fehér és minden pajzs feketén van beszegve. Egyes ifjú egyének, Beddome szerint, a megtévesztésig hasonlítanak valamely ártalmatlan falakó kígyóhoz.
Ez a figyelemreméltó kígyó el van terjedve az indiai szárazulat minden részén és a keletindiai szigettenger szigetein; India déli részén kívül az Andamanokon, Jáva, Szumátra, Borneo szigetén, valamint a Philippini-szigeteken is megfigyelték. Általában ritka, de Szikkim és Asszam területén gyakori, és Burmában sem szokatlan jelenség. Bengália keleti részén helyenként nagyon elterjedt s megközelíti a községeket, sőt a nagyobb városokat is. Anderson a kalkuttai növénykertből kapott egy példányt. A Himalájában állítólag 2000 m-ig is fölmegy.
Az eddigi híradások szerint az óriási kalapos kígyó főként a ritkás erdőket és a füves területeket lakja, különös szeretettel tanyázik faodvakban, s minthogy kiválóan kúszik, gyakran pihen az ágakon is. Időről-időre a vizet is fölkeresi, jó úszó is. Főként más kígyókkal táplálkozik s ezen alapszik a hinduknak az a hite, hogy az óriási kalapos kígyót a többi fajrokonai királyként tisztelik. Torrensnek egy nagyon értelmes hindu azt bizonygatta, hogy ő látta, amint a kígyó társaitól adót szedett. Az elbeszélő akkor 14 éves volt és háza lapos tetejéről figyelte meg, amint a kígyó (amely aligha vette észre, hogy ember van a közelben) megjelent a ház közelében, fölemelte nyakát, majd fölfújta és sziszegő hangot hallatott, mire különböző irányokból 1012 kígyó sereglett köréje. Ezeket egy ideig figyelte, majd kiszemelt egyet közülök és lenyelte. A fiatal hindu megfigyelése általában helyesnek volt mondható, csak következtetése volt téves, mert voltaképpen nem látott egyebet, mint az óriási kalapos kígyó vadászatát fajrokonaira. Hogy ez a faj kígyókat eszik, azt mások is megerősítik; így pl. Primrose egy 2.72 m hosszú óriási kalapos kígyóban egy 95 cm hosszú krait-ot (Bungarus candidus L.) talált, amelynek a gyomrában viszont egy 84 cm hosszú vízisikló volt.
A Fayrer által megvizsgált példányoknak, melyeket kígyóbűvölőktől kapott, hiányzottak a fogaik, elevenségüket elvesztették és úgy viselkedtek, mint a bűvész által bemutatott szemüveges kígyók. Kétszer fogyasztottak Fayrer jelenlétében falakó kígyókat, amelyeket egy kobra ölt meg. Gondozójuk bedugta a kígyók fejét a szájukba és a táplálékul szolgáló állatokat kb. 1/4 óra alatt lenyelték, mialatt fejüket ide-oda lóbálták és nyakpajzsukat kiterjesztették. Méregmirigyükből sikerült néhány csöpp mérget kiszorítani, amellyel beoltottak egy tyúkot. Ezen 3 óra mulva mutatkozott a méreg hatása, egészen hasonló tünetekben, mint a kobra harapása után s el is pusztult. Vérét megvizsgálva, megalvadtnak találták.
Cantor szerint ezzel a harapós és veszélyes kígyóval szemben tanácsos a legnagyobb elővigyázatosság, mert támadójával szemben nemcsak állást vesz fel, de azt követi is és a kígyók általános szokásaival ellentétben, hátbatámadja. „Ez a kígyó mondja Richards bizonnyal harcrakészebb bármely másik fajnál, amelyet megfigyeltem; ennek dacára Wallal közösen azt kellett tapasztalnunk, hogy egy csöppet sem nehezebb vele elbánni, mint a frissen fogott kobrával. Sőt azt hiszem, hogy az utóbbi nagy mozgékonysága folytán fogsága kezdetén veszélyesebb is.” Majd hozzáfűzi, hogy: „ezt a kígyót szívesen mutogatják a kígyóbűvölők, tekintélyes nagysága miatt is, mert könnyen tudnak vele bánni.”
Az óriási kalapos kígyó mérge Cantor vizsgálatai szerint nagyon hatásos. A kutyát még a hideg időszakban is, amidőn pedig minden kígyó mérgének hatása kisebb, 14 perc alatt öli meg. Macleay szerint egy ember 3 perc alatt belepusztult a harapásba.
A fogságot ez a faj is jól elbírja; egy példány a londoni állatkertben 12 évig és 7 hónapig élt s ez idő alatt csaknem kizárólag Angliában honos kígyókkal táplálták.
3. Bungar-kígyók (Bungarus Daud.) | TARTALOM | 5. Fekete viperák (Pseudechis Wagl.) |