3. Evezőskígyók (Distira Lacép.)

Fejük nem nagyon nagy vagy kicsiny, hosszúkás, törzsük hosszú, elül vékony és kerek, hátul vastag és lapított, farkuk széles. Az egyes fajok pikkelyzete különböző, a test elülső harmadában azonban a testet mindig fedélcserép módjára burkolja; a test hátsó részének pikkelyei többnyire ormósak vagy púpot viselnek, sohasem símák és mindig egymáson, vagy egymás mellett helyezkednek el; a has pajzsai rendszerint jól kivehetők, de kicsinyek. Az orrjáratok szájadékát egy-egy arcorrpajzs zárja körül, melyek egymással érintkeznek és csak egy pár homlokpajzsnak engednek helyet. Sajátos fogazatukról föntebb már megemlékeztünk.

A feketepásztás evezőskígyó (Distira cyanocincta Daud.)

Feketepásztás evezőskígyó (Distira cyanocincta Daud.).

A nemzetség mintegy 14 (a Hydrophis-fajokat is ideszámítva pedig valami 40) faja közül leginkább a feketepásztás evezőskígyó érdemel említést, mert ugyancsak egyike a gyakoribb tengeri kígyóknak. Testének pikkelyzete fedélcserép módjára helyezkedik el és a nyakon 27–33, a test középrészén pedig 39–43 hosszanti sort alkot. Fejtetőpajzsa hosszabb, mint aminő széles, és egymáson 2–3 elülső halántékpajzs helyezkedik el. Hossza elérheti az 1.75 m-t. Alapszíne fölül olajzöld, alul zöldessárga, 50–75, igen változatos harántsávval díszítve, amelyek a fiatal példányokon gyűrűket alkotnak és a has hosszában gyakran egy fekete vonallal vannak összekötve, az öregeken a has felé mindinkább eltűnnek, elmosódnak, vagy foltokra tagolódnak szét, de rendszerint a test feléig érnek és a hát közepén a leghosszabbak.

Ez a kígyó el van terjedve a Perzsa-öböltől a Japáni-tengerig, gyakori Ceylon partjain, a Bengáli-öbölben, a keletindiai szigettengerben és a Kínai-tengerben.

A tengeri kígyók csak kivételesen távoznak messze a partoktól, de azért éppen olyan kevéssé nevezhetők parti állatoknak, mint a nyilt tengerek lakóinak. Legszívesebben tartózkodnak széles tengeri átjárókban a szigetek között s 50–60 kilométernél távolabb nem távoznak a partoktól. A fogságban még akkor sem élnek 2–3, legfeljebb 10 napnál tovább, ha tengervízben tartják őket, tehát éppen olyan határozottan tengeri állatok, mint a bálnák. Olykor igen nagy tömegekké verődnek össze és rendesen társaságot alkotnak. Föltartott fejjel úsznak és úszótehetségük már alkotásuknál fogva is fölülmúlja azokét a szárazföldi fajokét, amelyek életük egy részét a vízben töltik. Nyugodt időben látszólag alva fekszenek a víz színén. Ha hajó közeledik feléjük, kiürítik tüdejüket, alámerülnek s jelenlétüket csak néhány felszálló légbuborék bizonyítja. Thompson az egyik Distira-fajról a következőket írja: „Az állatok levegővétel végett gyorsan és egyenesen jönnek fel a víz színére, nyakukat és testük elülső harmadát egyenesen kinyujtják, míg a többi részével, valamint farkukkal hullámos mozgást végeznek. Fejüket csak 1 cm-re emelik a víz színe fölé, azután alábuknak és eltűnnek. Néha hosszú ideig tartózkodnak a mélyben és hogy nagyon tekintélyes mélységekre is lemennek, azt gyomortartalmuk bizonyítja.”

Ritkán harapják meg az embert, de ez abban leli magyarázatát, hogy nem is igen jutnak hozzá és nagyon óvatosak is, mert különben éppen olyan rosszindulatúak, akár a szárazföld mérges kígyói. A bennszülött halászok félelme teljesen jogosult is, mert harapásuk hatás tekintetében nem marad a többi kígyóké mögött. Boulenger említi, hogy egy ember, akit a veszedelmes Distira ornata harapott meg Új-Kaledoniában, belepusztult a mérgezésbe. Hasonló esetekről mások is megemlékeznek. Cantor a méreg hatására vonatkozólag állatokkal végzett kísérleteket és megállapította, hogy a madarak 4–10 perc alatt pusztultak el a tengeri kígyó harapásától.

Táplálékukat valószínűleg főként halak alkotják, mert Günther gyomrukban különböző apró halakat talált, köztük olyanokat is, melyeknek uszonyaik tüskések, ami azonban nem árthat nekik, mert fejükkel előre nyelik le őket.

Fogoly példányokon megfigyelték, hogy a tengeri kígyók szemének pupillája jelentékenyen tágítható és szűkíthető, tehát be van rendezve a különböző tengermélységekben való látásra. A víz által meg nem tört nappali fény oly erősen hat szemükre, hogy pupillájuk ponttá húzódik össze, és amint ilyenkor ügyetlen mozdulataikból következtetni lehet, látásuk erősen letompul.

Szaporodásukról keveset tudunk. A hímek a nőstényektől többnyire erősen elütnek, ami a fajok meghatározását nagyon megnehezíti. Párosodásuk alkalmával összeölelkeznek és így egyesülve hosszabb ideig táncolnak a hullámokon, egymást a mozgásban váltakozó mozdulatokkal segítve. Cantor úgy véli, hogy 7 hónapig vemhesek. A fiatalok születésük alkalmával fölrepesztik a tojás burkát és rögtön önálló életet kezdenek élni.

Ellenségeik közül főként a tengeri sasokat és a bálnákat kell megemlítenünk, de néha még ezeknél is nagyobb pusztítást visz közöttük végbe egy-egy nagy vihar, mert ha a hullámok partra vetik őket, menthetetlenül el vannak veszve. A szárazföldön legtöbbjük jóformán mozogni sem tud és az éles világítás megfosztja őket érzékelő képességüktől. Néhány nap alatt éppen úgy elpusztulnak a szárazon, mint a partra vetett bálna. Ellenségeikhez csatlakozik maga az ember is. A halászok hálójába gyakran kerülnek be tengeri kígyók és a bennszülöttek sohasem dobják vissza a vízbe a nélkül, hogy meg ne ölnék őket. Nagy pusztítást ugyan ezzel nem végeznek köztük, mert, sajnos, a tenger nagyon jól védi őket s jelentékeny szaporodásukat tekintve hamar pótolják fajuk veszteségeit.