1. Pézsmaszarvasok (Moschus L.)

Testük erőteljes, lábaik hosszúak és erősek, és ezek közül a hátsó jelentősen hosszabb, mint az első. Szőrözetük durva, tömött és merev. A hímek farka rövid és majdnem háromszögletű, a végén szőrpamat van. A bak köldöke körül továbbá pézsmazacskót találunk, amely különösen a párzás idején a mosuszt választja ki. Az oldalsó középkézcsontokból csak az első rész van meg. A szélső ujjakon nagy, széles, jó szolgálatot teljesítő paták vannak, míg a főujjakon lévők hegyesek és kicsinyek. Egyes izmok segítségével az első láb szélső ujjait mozgatni és szétfeszíteni tudja. Így megnehezül az állatok elcsúszása, ha a csupasz hegyoldalakon leereszkedik, vagy a tőzeglápon, hómezőn és gleccseren jár. Erős izomszalagok megóvják ujjait a megrándulástól. A főujjak bőrredővel vannak összekötve és ezeket is szétterpesztheti. A pézsmaszarvasok Kelet-Ázsiában laknak Kasmirtól Kúmáig és a Himalájától egész Szibériáig. Ott élnek a legelhagyatottabb vidékeken, ritkán a völgyekben, ahova tulajdonképen csak akkor ereszkednek le, ha a szigorú tél őket a magas vidékekről elűzi, és az élelemhiány arra kényszeríti, hogy kedvezőbb vidékeket keressenek fel. Két faja van.

A pézsmaszarvas (Maschus moschiferus L.)

Ez a takaros kérődző 90–100 cm hosszú, vállmagassága 50–55 cm, zömöktestű, hátsórésze magasabb, mint az elülső, karcsúlábú, rövidnyakú, hosszúkás, az orránál letompított fejű; középnagyságú és hosszúpillájú szemei vannak; pupillája nagyon mozgékony, tojásdad fülei fél fej hosszúságúak. Farka rövid és vastag, majdnem háromszögletű, a baké majdnem csupasz, kivéve a végét, amelyen szőrpamatot találunk. A testét sűrű, testhezsímuló szőr fedi, amely a mell mindkét oldalán, hátsócombok közt és a nyakon hosszabb. Az egyes szőrszálak merevek, jó hosszúak, vastagok, kunkorodottak, és az összes hajképletek közt ezek mutatják legjobban a sejtes felépítést. A színezetük nagyon változatos s ez alapot szolgálhat alfajok felállításához: némelyek felül nagyon sötétbarnák, alul piszkosfehérek, mások vörösbarnák, egyesek felül sárgásbarnák, alul fehérek, olyanok is vannak, amelyeknek a hátán hosszant világos foltok vannak. A bakok felső szemfogai a szájból 5–7 cm-nyire állanak ki, és eleinte kissé kifelé, majd sarlóalakúan hátrafelé görbülnek. Külső oldaluk alaposan ívelt, hátsószélük összenyomott és jól vág, a végük nagyon éles. A sutának is éppen úgy van szemfoga, de ezek nem állanak ki az ajkak közül.

Pézsmaszarvas (Maschus moschiferus L.)

A pézsmazacskó a has hátsórészén, a köldök és a nemiszervek között van. Ez zsákalakú, kissé kiálló gömbölyű zacskó, amely körülbelül 6 cm hosszú, 3 cm széles és 4–5 cm mély. Mindkét oldalán mereven hozzásímuló, egymás felé hajló szőrrel fedett, a középső részén kis kerek helyen azonban kopasz. Itt egymás mögött két kis nyílás van, melyek rövid csatornával vannak összekötve a zacskó belsejével. Az elülső, félholdalakú nyílást kívül durva, belül finom, hosszú és összekúszált szőr fedi; a hátsót, amely a nemzőszervekkel összefüggésben van, egy csomó hosszú serte veszi körül. Apró mirígyek választják ki a zacskó belsejében a pézsmát és az előbb említett csatornákon át ürül ki, ha a zacskó már tele van. Csak a kifejlett pézsmaszarvasnál éri el a zacskó a teljes nagyságát, és a teljes pézsmatartalmát. Átlagban a teli zacskóban 30 gr ilyen értékes anyag van, de egyes pézsmazacskóban kétszer annyit is találtak. A fiatal baknál körülbelül csak nyolcadrészét nyerik. Az állat életében a pézsma maga kenőcsszerű; megszárítva szemcsés vagy poralakú anyag lesz; ez kezdetben vörösesbarna, idővel azonban szénfeketévé válik.

A pézsmaszarvas Közép-Ázsia hegyvidékén él, még pedig nyugaton a Himalájában fekvő Gilgittől kezdve keletre Kansu tartományig északfelé elkóborol Dél-Szibériába és a mongol hegyvidékre. A Himalájában nyáron ritkán jön lejjebb 2500 méternél és a vadászoktól gyakran felkeresett vidékeken nagyon félénk lesz. A meredek lejtőkön és erdőségekben van ennek a különleges állatnak tulajdonképen a tanyája, ahol egyesével vagy legfeljebb párosával él. Kinloch életmódját a nyuléval hasonlítja össze, mert ehhez hasonlóan fekvőhelyet készít, és nappal itt heverészik. A legelésnél előnyben részesíti a lejtőket, ahol füves térségek apró bokrokkal váltakoznak; csak szürkületkor vagy a reggeli órákban megy a fátlan legelőre. Járása egész sora a szökdécselő ugrálásnak, amely után rövid ideig megáll, mindenesetre azért, vajjon biztonságban van-e? Azután ujból megindul lassú léptekkel és újra elkezdi különleges iramát. Ha megzavarják, sziszegő hangot hallat, és ha elfogják, élesen sivít. Nyoma tüstént megkülönböztethető más hegyvidéket lakó kérődzőtől, mert mindkét állpatája jól kivehető nyomot hagy hátra. Ha megtaláljuk a nyomát, úgy biztosan számíthatunk arra, hogy ugyanazon csapáson viszontlátjuk, mert azt a legpontosabban betartja. Mozdulatai éppen oly gyorsak, mint biztosak. Az antilop sebességével fut, a kőszáli kecske biztonságával ugrik és a zerge merészségével kapaszkodik. A havas vidéken, ahol a kutya besüpped, az ember alig tud tovavánszorogni, a pézsmaszarvas kényelmesen jár, a nélkül, hogy észrevehető nyomot hagyna hátra. Ha üldözik, mint a zerge, jelentős magasságból sérülés nélkül ugrik alá, a sziklafalakon fut végig, ahol a lábainak alig van némi támasztéka; kényszerűségből habozás nélkül átussza a széles folyókat. Úgy látszik, a hideg legkevésbbé sem bántja. Érzékei nagyszerűek, de értelmi képessége korlátolt. Ha a pézsmaszarvast valami veszedelem éri, gyakran azt se tudja, mit csináljon és észnélkül ide-oda szaladgál. Ilyen az újonnan fogságba jutott viselkedése is.

Párzása télire esik. A bakok heves harcokat vívnak és az éles szemfogaikat veszedelmes módra használják. Egymásra rohannak, igyekeznek nyakukkal egymást átfogni, hogy fogaikat bevágják, és azután mély sebeket hasítsanak a bőrön és a húsban. Majdnem minden kifejlődött hímen megtaláljuk az ilyen viaskodás sebhelyét. Ebben az időben a bakok valósággal türhetetlen pézsmaszagot árasztanak: a vadászok azt mondják, hogy már negyed mérföldről ezt megérezhetik. Öt és fél hónapra a párzás után a nőstény 1 vagy 2 sűrűen pettyezett borjut ellik; ezek a legközelebbi párosodásig mellette maradnak, azután azonban elveri őket. A harmadik év végén a fiatalok teljesen kifejlődnek, de már az első év végén párzásra képesek.

A pézsmaszarvas eledele a tartózkodási hely szerint változik. Télen leginkább a fiatal hajtásokat eszi, nyáron pedig az alpesi legelők növényeivel táplálkozik.

Ennek a nevezetes és hasznothajtó állatnak a vadászása, legalább Szibériában, nagyon nehézkes. Rendkivüli óvatossága folytán a vadász ritkán jut lövéshez. Hogy élve, vagy megfojtva a kívánt zsákmányhoz jussanak, a pézsmaszarvas csapásába hurkot állítanak fel. A húsát Indiában az európaiak is nagyrabecsülik, pézsmazacskójának az értéke 10–30 márka (13.6–41 P). A legtöbb pézsmát Kínából szállítják Angliába; de eredeti állapotban csak ritkán juthatni hozzá, mert a kínaiak már régtől fogva foglalkoznak ennek az értékes anyagnak a hamisításával. A bőréből helyenként sapkát és téliruhát készítenek vagy szarvasbőrré dolgozzák fel és ez az őzbőrnél is finomabb.

Kinloch ismert egy pézsmaszarvast, amelyiket 1867-ben fiatalon fogtak el és teljesen megszelídűlt, tejen és kenyéren, falevélen és virágokon pompásan fejlődött, még akkor is, mikor a hindosztáni alföldre vitték le. Bátor állatnak mutatkozott, és élénken játszott és tréfálkozott a házbeli gyerekekkel és egy kis kutyával. Az angol parkokba, köztük Woburn Abbay-be és Leonard Lee-be (Suffex) újabban többször hoztak pézsmaszarvasokat és ezek ott jól érezték magukat. Az állatkertekben is hébekorba lehet látni, de még mindig, mint ritkaságot. A berlini állatkertbe került első pézsmaszarvas Heck szerint a kengurúhoz hasonlított, különösen akkor, ha kedvenc állásában figyelte meg: „az erősen meghajlított testnél a rövid elsőlábak majdnem a hosszú és erősen begörbült hátsók közé kerültek s ekkor a hátsótest túlfejlődöttsége nagyon feltűnően szembeötlik. Ha azután ez a sajátságos összekucorodott alak hirtelen megmozdul és előtestének teljesen hihetetlen emelkedése, forgása és fordulatai közben néhány megdöbbentően fürge és ügyes kereszt- és oldalugrást tesz, a legközelebbi pillanatban pedig újra hosszan megnyúlva és kinyujtózkodva teljesen csendesen és lassan, majdnem a csúszó ragadozó állat módjára lépked, úgy a patás állatoknál az egyes testrészeknek ez a teljesen rendkívüli, de feltétlenül ellentétes nyulánksága és mozgékonysága a pézsmaszarvas legfeltünőbb sajátosságaként tünik fel. Az a határozott meggyőződésem, hogy még a legfürgébb szarvas vagy antilopféleségek közel se kockáztathatnának meg hasonlóan bonyolult hátra és oldalt pattanó mozgást a test első részénél, a nélkül, hogy minden pillanatban a keresztcsont eltörésétől ne kellene félniök.”