6. Efák (Echis Merr.)

A Cerastes-nemzetségen kívül Egyiptomban egy másik vipera-nemzetség is előfordul, az Echis. Ennek alsó farkpajzsai egy sorban állanak, míg egyéb bélyegeiben megegyezik az előbbi nemzetséggel, amiért ezzel könnyen össze is téveszthető. 25–30 pikkelysora is éppen úgy ferdén fut le, mint a Cerastes esetében. A nemzetségnek csak két faja ismeretes, melyek egyike Arábiát, Palesztinát, valamint a Vörös-tenger egyiptomi partjaik lakja, a másikról az alábbiakban bővebben megemlékezünk.

Az efa (Echis carinata Schn.)

Efa (Echis carinata Schn.).

Az efa, amelyet Egyiptomban még eja vagy ghariba, Bombayban phursa, Delhiben afai, India déli részén biryan-pambu, Szindben pedig kuppur néven neveznek, kicsiny, legfeljebb 60 cm hosszú, csínos kigyócska, melynek teste változatos homokszínű, azaz többé vagy kevésbbé világos barnássárga alapon szabálytalan sötétbarna, vagy fekete sávokat, vonalakat, pontokat, vagy egyáltalán rajzokat visel; hasoldala egyszínű vagy barna, olykor sávokká összefolyó pontokkal tarkázott világossárga. Feje tetejét fehéres vagy sárgás, sötétbarnán beszegett, többé vagy kevésbbé éles, nyílforma folt, hátának közepét pedig egy sor kisebb, hosszúkás négyszögletű vagy tojásdad alakú, sárgásfehér, sötétbarnával beszegett, egymástól egyenlő távolságban álló folt díszíti; a test két oldalán egy-egy hasonló foltokból összetevődő sáv vagy e helyett egy sárgásfehér, barnával beszegett hullámvonal húzódik. A szín és a rajzolat néha eltéréseket is mutat.

Az efa elterjedési területe nem sokkal kisebb, mint a mi viperánké, ez a faj ugyanis egész Észak-Afrikát lakja, el van terjedve nyugaton Algírig, délen Togoig, Abesszíniáig, Kordofanig, a Szomáli földig és a Gallák országáig, továbbá szintúgy ismerik Arábiából, az arab-káspi steppékről, az indai félszigetről és Ceylonból is.

Jelenleg Egyiptomban éppen nem gyakori, s túlnyomóan a Mokattam-sivatagra s a gizehi piramisok környékére szorítkozik, ellenben igen gyakori Suakin környékén a Vörös-tenger mellett, a homokos, fűves és akáciás sikságon. Többnyire kövek alá rejtőzik s nagyobbára ízeltlábuakkal táplálkozik, Stoliczka szerint rovarokkal, Günther pedig a megvizsgált példányok gyomrában százlábúakat (Scolopendra) talált.

India északnyugati részén és Brit-India középső tartományaiban is gyakori. Wall szerint igazi sivatagi kígyó, de előfordul olyan helyeken is, ahol a homokos és kopasz területet ritkásan bokrok hintik be. A forróövi nap legforróbb sugaraiban fürdik s néha kövek alatt és sziklarepedésekben bújik meg, amelyek azonban oly forrók, hogy kézzel sem lehet megérinteni; vízre még ezek között a viszonyok között sincs szüksége. Olykor földüregekben tanyázik, néha egyes földön költő madarak fészkében, alkalomadtán meg Egyiptomban is, Indiában is, behatol az emberi lakásokba. Wall a leggonoszabb kígyónak ismeri, s más kutatók is ezt mondják róla. Mindig kész harapni és ezt mindig habozás nélkül és villámgyorsan cselekszi meg, majd újra azelőtti helyzetét veszi fel, úgyhogy némelykor azt sem tudjuk, hogy valóban harapott-e, avagy csak a szemünk káprázott. Mozdulatai, vipera létére, nagyon is fürgék, még fürgébbek, mint a szarvas viperáé.

India egyes tartományaiban, de különösen Szindben, a legtöbb halálesetet az efa rovására írják, különösen a mezei munkások szenvednek sokat miatta. Mihelyt veszedelmet sejt, összecsavarodik, de nem úgy, mint a többi viperák, hanem a testét kétszer félhold alakba görbíti, s ennek a félholdnak a belső oldalán fejét harapásra készen tartja. E mellett azonban egy pillanatig sincs nyugton, hanem testét folyton ide-oda húzgálja s ezáltal a homokba éppen olyan zizegő hangot okoz, mint a Cerastes. Anderson az első, aki arra a sajátszerű zajra figyelmeztet, amelye az efa úgy idéz elő, hogy testének oldalpikkelyeit egymáshoz súrolja. A zörej úgy keletkezik, hogy a ferdén lefelé és hátrafelé irányuló oldalpikkelyek fűrészesen fogazott középső ormói egymáshoz dörzsölődnek; ezt a hangot a halott állaton is előidézhetjük azzal, hogy azt ide-oda forgatjuk. Az efa mindaddig támadó állásban marad, amíg ember van a közelében s minden elébe tartott tárgyba belekap. Sir J. Fayrer az összes kígyók között a legelevenebb és legharcrakészebb mérges fajnak mondja.

Az efa Millard szerint főként egerekkel, skorpiókkal és skolopendrákkal táplálkozik, csak kivételesen fogadja el a sáskát és békát, egy alkalommal pedig saját fajtársát nyelte le. Őt magát egy krait faj (Bungarus sindanus), az indiai homoki kígyó (Psammophis condanarus) és patkányok tizedelik meg. Fiókái július–augusztusban jönnek a világra, számuk Wall szerint 12, míg Miss Hopley 3-nak mondja. A fiókák az előbbi kutató szerint mindjárt születésük után vedlenek s őket sorsukra hagyó anyjuktól távol, csomóba verődnek össze. Az efa, mint igazi sivatagi kígyó, nem nagyon gyakran vedlik. Fayrer kiemeli, hogy a három hónap óta birtokában lévő példányok egyetlen egyszer sem vedlettek.

Miss Hopley szerint ingerlés esetén látni lehet, amint a méreg a fogak hegyén kilép és egy erős kilégzéssel kapcsolatban kifecskendeződik. Hatása a dabojakígyóéhoz hasonló, de jelentékenyen erősebb. Fayrer vizsgálatai szerint a galambot 60, a tyúkot 70–120 másodperc, a kutyát 30 óra alatt öli meg, egy 1.12 m hosszú óriáskígyóval pedig 30 óra alatt végzett. Shikapurban (Szind tartományban) májustól októberig 306 harapási eset fordult elő, melyből 63 halállal végződött, s Imlach szerint Szindben az efa a legveszedelmesebb mérges kígyó. Vidal megállapította, hogy az ember esetében a halál átlag 4 1/2 nap alatt, kivételesen 20 nap alatt áll be. A mérgezés sajátos tüneteként említendő fel, hogy a seb erősen vérzik, sőt a szem, a szájpadlás, az orr, az ujjak és lábujjak körömalja is vérbe borul, más esetekben ismételt erős vérhányás, láz, delírium, fejfájás és rángatózás követi az efa harapását.