1. Háromszögfejű kígyók (Ancistrodon Palis.)

Palissot de Beauvois, aki az Ancistrodon nevet a tudományba bevezette, e néven egyesítette az összes csörgőnélküli gödörkésorrú viperákat. Ennek a nemzetségnek a fajait jellemzi a háromszögű fej, mely fölül rendes pajzsokkal van fedve, a hosszú test, amely többnyire ormós és 17–27 sorban elrendezett pikkelyekkel van borítva, továbbá a nagyon rövid, fogásra alkalmas farok, melynek alsó pajzsai egy vagy két sorban állanak és utolsó kúpos szarupikkelye egyes kutatók szerint fejletlen csörgőnek tekinthető. Tíz fajuk ismeretes, amelyek közül három Észak- és Közép-Amerikában honos, legtöbbjük azonban Közép-, Kelet- és Dél-Amerikában van elterjedve, egy közülük az Uralt is átlépi s így behatol Európa legkeletibb részébe. Valamennyien kizárólag a földön élnek.

A halyskígyó (Ancistrodon halys Pall.)

Halyskígyó (Ancistrodon halys Pall.).

Schlangenberg, bányaváros Altai császári koronabirtok területén, nevét, Renovantz közlése szerint, csodálatosan sok kígyójáról kapta, amelyek az érctelepek által átjárt hegyen eleinte oly nagy mennyiségben voltak, hogy csomóba gyüjtve égették el, remélve, hogy ily módon kiirthatják. Midőn mi hárman: Finsch, Waldburg-Zeil-Trauchburg gróf, és én, 1876 nyarán ezt a barátságos helyet fölkerestük, meg akartuk tudni, hogy vajjon még akkor is joggal viselte-e a város a nevét s megkértük szíves házigazdánkat, Iwanoff bányaesküdtet, hogy néhány szabadnapos bányamunkást küldjön el kígyót fogni. Ezek, a viharos idő dacára, a nagyon esős napon többet szedtek össze, mint kellett volna, és pedig kizárólag mérges kígyókat, köztük a jól ismert keresztes viperát és egy ehhez első pillanatra nagyon hasonló, de tőle mégis lényegesen eltérő fajt: a gödörkésorrú viperák egyetlen európai képviselőjét.

A halyskígyó a mi keresztes viperánkat nagyság dolgában nem múlja lényegesen fölül, mert az eddig ismert leghosszabb példánya sem nagyobb, mint 75 cm. Egészen háromszögletű feje erősen lapított, az arcorr csúcsán ferdén lefelé lecsapott, tetején pedig kissé kimélyülő s a szokásos 9 pajzs borítja, a fej pajzstól födött része azonban kicsiny, mert legalább fele födetlenül marad. Minden pajzspár vagy pajzs külön síkban helyezkedik el s hátsó peremével takarja a mögötte álló elülső szegélyét, miáltal a fej pajzscsoportjainak elhelyezkedése többé-kevésbbé határozottan a fedélcserépéhez lesz hasonlóvá.

Jellemzők még Strauch szerint erre a fajra a keskeny, ívelt középső orrpajzsok, amelyek együttesen egy félhold alakot alkotnak és duzzanatszerűen emelkednek ki; ennek következtében az arcorr többé vagy kevésbbé nyeregszerűen kimélyültnek látszik. A fej a gyöngén összenyomott és megvékonyodott nyaktól mindig világosan elkülönül, a törzs hosszúra nyúlt, közepe átmetszetben csaknem szabályosan kerek, 23 sor ormós pikkely borítja, a farok felé kissé megvastagodik, a farok maga azonban igen rövid, kúposan kihegyezett s a már említett, meglehetősen hosszú és gyöngén hajlott, két oldalt pedig világos hosszanti barázdával bíró kúpos szarunyúlványban végződik. Felső oldalának a színe barnás sárgásszürke, mely a hát közepén valamivel sötétebb, hasoldala pedig többé-kevésbbé tiszta sárgásfehér s a hátsó pajzsok kisebb vagy nagyobb, finom fekete pontokat viselnek. Az ajakpajzsokat sárga alapon gesztenyebarna rajzok díszítik. A fej rajzolatát a két homok-pajzspáron egy nagy szabályos négyszögalakú folt alkotja, továbbá egy széles, közepén megszakított harántszalag, amely a felső szempajzsokat köti össze és egy-egy nagyon széles, a szemek hátsó peremétől a szájszögleten át a nyak oldalára húzódó halántéksáv. Ezeknek a rajzolatoknak a színe a hát színével egyező s többé vagy kevésbé élénken sárgával vannak beszegve. A háton és a fark gerincén végig egy csomó sárga vagy sárgásfehér, feketén szegett, elülső és hátsó peremén zeg-zugos, gyakran megszakadozó vagy csak félig kifejlődött, olykor pedig különböző módon hálózatosan szétágazó harántsávokat látunk, amelyekhez a törzs két oldalán sötétbarna, tejfehéren beszegett, többnyire szabályos, olykor azonban egymással többé vagy kevésbbé világosan váltakozó hosszanti sorokba rendezett foltok járulnak. A nyakszirten elhelyezkedő első folt a többitől patkó alapjánál fogva különbözik. Egy s más eltérés természetesen ennél a kígyónál is előfordul.

A halyskígyó el van terjedve a Volgától keletre a Jenissei-ig és az 51 északi szélességi foktól délre, hogy meddig, azt nem tudjuk, de a Volga torkolata közelében és a Káspi-tengertől délre, Lenkorannál is fogták. Európában csak a Volga és az Ural folyó között húzódó steppe-területeket lakja. Igazi hazája Közép-Ázsia, és pedig Dél-Szibéria, Észak-Turkesztán és Mongolország. A kirgiz pusztákon, különösen a délkeleti részeken, gyakoriság dolgában a keresztes viperával vetekszik.

Rendszerint nincs külön búvóhelye, hanem nappal itt-ott, lazán összecsavarodva pihen a steppe eges fűcsomói között. A kirgizek, ha meglátják, leszállnak lovukról és éles késsel kettévágják, ami szintén e mérgeskígyó gyakori előfordulata mellett szól. A vándor pásztorok már azért is gyűlölik e kígyót, mert általa nem egy fiatal kecske és juh pusztul el, noha mindkét állat óvatosan kikerüli. Táplálékáról a kirgizek nem tudtak felvilágosítást adni, de valószínű, hogy épúgy, mint a keresztes vipera, egerekre, kisebb madarakra, különösen pacsirtákra és valószínűleg a steppéken nagyon gyakori varangyfejű gyíkokra is vadászik. Viszont azonban mindkét kígyófaj életmódját jól ismerték, tudták, hogy éjjeli álatok s egészen helyesen megmondták azt is, hogy nappal alusznak, de hozzáfűzték, hogy a forró időszakban csak reggel és estefelé hevernek a napon, míg déltájt vagy a bokrok árnyékában, vagy pedig kövek alatt bujnak el s néha a vízhez húzódnak, hogy abban telepedjenek meg.

A halyskígyó mérgétől a kirgizek nagyon félnek, mert veszedelmes voltával tisztában vannak és tudják, hogy semmi hathatós ellenszere nincs. Először kivágják a megmart helyet s ki is szívatják, aztán ópiumcsöppöket adnak be a betegnek s végül a megmart testtagot mindaddig áztatják vízben, míg a daganat lohadni nem kezd, aztán pedig bekenik kígyózsírral. A betegség egész ideje alatt a Koránból olvasnak részleteket. Hónapokig, sőt évekig tart, amíg a beteg egészen kiheveri a harapást. A schlangenbergi oroszok, a kirgizekkel ellentétben, éppen nem féltek a mérges kígyóktól, sőt azokkal botrányos könnyelműséggel bántak el; fából készült fogókkal nyakuknál fogva csípték el őket, de oly hanyagul, mintha nem is lettek volna tudatában veszedelmes voltuknak. Amint mondják, igen sok embert harap meg a halyskígyó, de azt hiszik, hogy a sebnek kátránnyal való bekenése megelőzi a harapás kellemetlen utókövetkezményeit.

A rezesfejű kígyó (Ancistrodon contotrix L.)

Rezesfejű kígyó (Ancistrodon contortrix L.).

A nemzetség legismertebb északamerikai fajainak egyike a rezesfejű kígyó, melynek hossza legföljebb 1 m. Jellemző rá, hogy kantárpajzsa is van, a tetőpajzsok mögött nincsenek határozott kicsi pajzsocskák, szemét a felső ajakpajzsoktól egy pikkelysor választja el, testének pikkelyei pedig 23 hosszanti sort alkotnak. A test felső oldalának alapszíne szép, világos, ezüstösen fénylő vörösesszürke, amely a test két oldalán világosabb lesz, s rajta kb. 16 rézbarna, szegélyén sötétebb, a hát közepén erősen elkeskenyedő, sőt kivételesen meg is szakadó harántszalag alkotja a rajzolatot. Feje szép rézvörös, kétoldalt világosabb, alul pedig az arcon csúcsától a szájszögletig húzódó fehér sávval van határolva. Hasa vörösbarna, oldalról a test felső részének alapszíne háromszögű világosabb foltok alakjában nyúlik le a has alapszínébe.

A rezesfejű kígyó elterjedési területe az északi szélesség 45 ° -ától lenyúlik az Egyesült-Államok keleti részének legdélibb felébe. A mocsaras vidékeket kedveli, de főként nagykiterjedésű legelőkön, árnyas réteken él, ahol magas a fű. Táplálékát mezei egerek, madarak és valószínűleg békák teszik. Az amerikaiak mozgékonysága miatt jobban félnek tőle, mint a csörgőkígyótól, amellyel mérge körülbelül egyformán veszedelmes. Kary szerint egy rezesfejű kígyó által megharapott ló néhány óra alatt elpusztult; viszont Nehrling H. 20 olyan esetet említ, amikor harapása semminő kellemetlen következményt sem vont maga után. Mozgása gyorsabb ugyan a csörgőkígyóénál, de még mindig lomha állatnak kell mondanunk s magatartása nem sokat különbözik a többi mérges fajokétól. Az ember közeledtére azonnal támadó állásba helyezkedik, háromszögű fejét föltartja, nyelvét öltögeti és néha a farka végét is mozgatja. Kunze R. E. szerint sem kinyujtózott állapotában, sem pedig a csörgőkígyó módjára felcsavarodva nem veszedelmes, s csak akkor kell tőle tartani, ha teste éles S-alakú kanyarulatokat mutat. Vadságát a fogságban sem vetkezi le s izgatott állapotában a farka végét a csörgőkígyóhoz hasonlóan csóválja ide-oda s ezzel bizonyos zajt is okoz. Harapása az egeret 1–4 perc alatt öli meg s ha éhes, mindjárt meg is eszi, ellenkező esetben másnapig nem nyúl hozzá. A halat nem eszi meg. Vedlésében izzadmányszerű váladéka segíti, amint ez más kígyóknál is tapasztalható. Müller L. egyik fogásban tartott kígyója csak az egeret és békát fogadta el, nagyon falánk volt s törzse feltűnő vastagságot ért el, míg a többi példányok nem akartak enni, sőt egy ezek közül egy egész évig jó egészségben élt, anélkül, hogy egy falatot is evett volna. A vedlések száma igen csekély, bizonnyal nem több kettőnél egy esztendőben. Geyer szerint 5 hónapig terhes és 7 fiókát hoz a világra.

A halászvipera (Ancistrodon piscivorus Lac.)

Halászvipera (Ancistrodon piscivorus Lac.).

Az előbbi fajnál sokkal jobban ismerjük a halászviperát, vagy vízi mokasszínkígyót, mely szintén Észak-Amerikában, és pedig Virginia délkeleti részétől egész a Rio-Grande-ig, valamint Floridában is honos. Kizárólag a mocsarakban, folyókban és tavakban él. Szintén a nagyobb mérges kígyók közé kell számítanunk, mert nagysága eléri az 1.2 m-t. A rezesfejű kígyótól abban különbözik, hogy két fölösszámú pajzsocskája van, amelyek a nagy tarkópajzsok mögött fekszenek, továbbá a homlokpajzsok és a fejtetőpajzsok közé gyakran kis pikkelykék iktatódnak be. Kantárpajzsa hiányzik, szemei közvetlenül a felső ajakpajzsokkal határosak, pikkelyei pedig 25 sorban helyezkednek el. Színezete változékony, minek következtében több válfaja van. A legtöbb vízi vipera fénylő zöldesszürke, szürkésbarna vagy vörösesbarna alapon többé-kevésbbé sötét szalagsávokkal bír; ezek a széles sötétbarna szalagok zegzugos szélűek, szélükön világosabbak és közepükön sötét foltot viselnek. A szemektől a fej hátsó részéig egy sötétbarna, világosan beszegett sáv húzódik. Hasa szürkésfehér, szabálytalan sötétbarna harántsávokkal. Előrehaladott korban a hátoldal színe sötét földbarna vagy fénytelen fekete és a sávok csak a vedlés után közvetlenül vagy a vízben tűnnek valamelyest elő. A hátoldal harántsávjai a hát közepén elkeskenyednek és középükön világosabbak, mint a szélükön.

Holbrook szerint a Pedee-től, egy északkarolinai folyótól kezdve délfelé egész Észak-Amerikában és nyugat felé a Sziklás-hegységig el van terjedve, de csak a víz közelében vagy magában a vízben található. Partokon, tavak szigetein, omlások között, mocsarakban, tavakban, folyókban és patakokban nagyon jól érzi magát. Nyáron néha csoportosan pihen a víz fölé kinyúló ágakon s ha veszedelmet sejt, gyorsan leereszkedik a vízbe és tovaúszik. Catesby úgy véli, hogy ilyenkor zsákmányát lesi, valószínűbb azonban, hogy csak a sütkérezés végett keresi fel az ágakat, mert a déli órákban a mocsarak között és a rizsföldeken is a magasabb száraz helyeket keresi föl, hogy napozhasson. Táplálékát főleg halak és kétéltűek teszik, de nem kíméli az emlősöket és madarakat sem. Müller L. is mindenevőnek mondja. Az összes megfigyelők azt tapasztalták, hogy a négerek és rizsművelők sokkal jobban félnek tőle, mint a csörgőkígyótól, mert az utóbbi csak akkor harap, ha felbőszítik, viszont a vízi viperák minden alkalmat megragadnak a harapásra. Ha veszedelmet sejt, behúzódik a vízbe és ha üldözik, szembeszáll támadójával. Harapása nagyon veszélyes. Mikor támad, rövid időre láttatni engedi szájának fehérszínű belsejét s ezért „cotton mouth”-nak (gyapotszájú) nevezik. Floridában az alligátor kipusztításával a vízi patkánnyal együtt nagyon elszaporodott. Ellenségei főként a kígyók közül kerülnek ki.

A halászvipera nemcsak a csörgőkígyó-formák közül, de az összes barázdás- és csövesfogúak közül is a legkönnyebben tartható el fogságban; ott a táplálékát könnyen elfogadja, s minden baj nélkül szaporodik is. Effeldt a legveszedelmesebb kígyónak mondja, mert nemcsak az emlősöket és madarakat harapja és mérgezi meg, hanem a hüllőket, kétéltűeket és halakat, sőt úgy a mérges, mint a nem mérges kígyókat is. A nevezett kutató megfigyelése szerint mérge a homoki viperára is halálosan hat. Szerinte a berlini állatkertben el kellett különíteni a halászviperákat a csörgőkígyóktól, mert az előbbiek ezeket a náluknál nagyobb állatokat is megtámadták és veszedelmesen bántalmazták. A siklók és gyíkok nagyon félnek és mindig menekülnek előle, ő azonban üldözi őket és előbb-utóbb meg is harapja. Dühe sohasem olyan vak, mint a keresztes viperáé és a csörgőkígyóé, hanem áldozatát a harag minden külső jele nélkül veszi szemügyre s fele testét előredobva harapja azt meg. E mellett azonban szenvedélyes gyilkoló is, mert a ketrecbe tett halakat és madarakat még akkor is halomra öli, ha nem éhes.

Effeldt fogságban tartott példányokon megfigyelte, hogy azok többször egymásután párosodtak és pedig az év különböző részében, először mindenekelőtt tavasszal, de nyáron, sőt utoljára ősszel is, október 10-én. A párzás a hím udvarlásával kezdődik, ez a nőstény körül mászkál, a szokottnál élénkebben öltögeti nyelvét, farkát reszketteti s száját a nőstény szájához tolja, mintha csókolódzni akarna. Erre a nőstény szintén farkát reszkettetve adja hajlandóságának tanujelét. Majd mindkét kígyó azonos jelek között közeledik egymáshoz s végül oly gyorsan egyesülnek, hogy alig vesszük észre. A szerelmeskedést az egyesülés után is folytatják, mégpedig most már mindkét kígyó résztvesz benne, noha ezúttal is a hím az, amelyik félreismerhetetlenül gyöngédebben viselkedik. Az első pár példáját rendesen a többiek is követik s úgy látszik, hogy a párosodási vágy mindnyáját elfogja. A párok legfeljebb egy óra hosszat maradnak egyesülve.

Gondozójukkal szemben a halászviperák nagyon jóindulatúak és szelídek, sőt azt lehetne mondani, hogy hálásak is. Harapási kedvük vele szemben hamarabb enyészik el, mint más fajoknál s csaknem elfogadják tőle a táplálékot. Amint Effeldt odatartotta nekik a fogóval a halat vagy a nyers húst, mindjárt odajöttek és elvették, sőt azonnal felfigyeltek, mihelyt kinyitotta a ketrec ajtaját. Az első falatot még szelíden veszik el, de mindjárt lenyelik, később azonban falánkabbak, mert az ő étvágyuk is az evés közben jön meg. Sohasem kísérelték meg ápolójukat bántalmazni, amihez hasonlót más mérges fajokról aligha mondhatunk el.

A halászvipera rézbarna változatának párosodását egy alkalommal ugyancsak Effeldt figyelte meg, mégpedig 1873 január 21-én. A nőstény július 6-án 8 eleven fiat hozott a világra, melyek születésük után 26 cm hosszúak voltak. Színük elütött a szülőkétől, de öt hét mulva, a második vedlés után szüleikhez lettek hasonlóvá. Az első 14 napban semmit sem ettek, a halakat később is visszautasították s kis gyepi békákat fogyasztottak. Két hónap leforgása alatt testhosszuk 34 cm-re növekedett, de fejük már jóval nagyobb volt, mint a felnőtt keresztes viperáé, úgyhogy már jókora békákat is le tudtak nyelni. Effeldt a fiókákat mindjárt világrajövetelük után eltávolította a szülőktől, nehogy azok megtalálják enni őket s csak egy példányt hagyott vissza. Később azonban tapasztalta, hogy az apaállat ezt a kis kígyót nagy szeretettel vette körül. A szülői szeretet ez esetben annál meglepőbb, mert tudjuk, hogy a halászvipera minden állattal szemben ellenségesen viselkedik. Effeldt később azt is tapasztalta, hogy saját fajtársait sohasem bántja, de a különböző változatokhoz tartozó példányok már nem tűrik meg egymást, hanem ellenségesen harapnak, harapásuknak azonban ez esetben nincs hatása. A csörgőkígyóval szemben a halászvipera harapása már hatásosnak bizonyul.

Effeldt halászviperáival különböző állatokat maratott meg. Egy combján jóformán csak megkarcolt patkány 40 perc alatt elpusztult, egy másik azonban, amelyet egy fiatal példány ugyancsak a lábán, de csak egyik fogával harapott meg, életben maradt, csak a sebe genyedt el. Végül pedig egy, a fejét megharapott patkány 2 perc alatt pusztult el. A megmart békák nemsokára rángatózni kezdtek és elpusztultak.

A halászvipera szintén éjjeli állat, de nappal korántsem olyan lomha és álmos, mint a többi viperák. A táplálékot a fogságban nappal is elfogadja. Kedvelt eledele felnőtt korában a hal, amelyet a fejével előre küld le a gyomrába, de előzőleg nem mérgezi meg. A békát is kedveli, de ezt már rendszerint előzőleg megmérgezi. Meleg időben vagy ha a ketrec fűtve van, egész nap a vízben hever, tehát a vízmedence a fogoly példányok ketrecének nélkülözhetetlen kelléke. Tojásainak fejlődését a meleg elősegíti, a hűvös idő azonban késlelteti. A meleg a felnőtt állatoknak is nélkülözhetetlen kelléke, viszont azonban a közvetlen napfényt kerülik.