2. Gödörkésorrú viperák (Lachesis Daud.)

A „gödörkésorrú viperák” elnevezést az alcsalád fajokban leggazdagabb nemzetségének megjelölésére tartottuk fönn. Háromszögű fejüket, az arcorr csúcsát és a szemöldöktájékot kivéve, pajzsok helyett csak kis pikkelyek födik, gyakran fogásra is alkalmas, közepes hosszúságú farkuk finom hegyben végződik. Ez a két legfontosabb ismertetőjelük, de még hozzáfűzzük, hogy testüket többé vagy kevésbbé határozottan ormós, 13–37 hosszanti sorban elrendezett pikkelyek födik s farkuk alsó részén a pajzsok többnyire két, ritkábban azonban csak egy sort alkotnak; csak az alant elsőként következő faj kivétel ebben a tekintetben.

A szurukuku (Lachesis muta L.)

Szurukuku (Lachesis muta L.).

„Néma csörgőkígyó”, Crotalus mutus néven nevezte Linné Dél-Amerika legveszedelmesebb gödörkésorrú viperáját, braziliai nevén a szurukukut, vagy ahogy a brit-guayanai bennszülöttek nevezik a kunukusit, amely leszámítva ormósan kiemelkedő hátgerincét, még farka tekintetében is hasonlít a csörgőkígyóhoz, de annak alsó részén csörgő helyett 10–12 harántsorban elhelyezkedő kicsiny, tüskésen kihegyezett pikkelyeket, végén pedig tüskét visel, minek következtében Daudin a Lachesis nemzetségbe sorolja. Boulenger tanácsára azonban ezen a néven foglaljuk ma össze Közép- és Dél-Amerikának, valamint Dél- és Kelet-Ázsiának számos olyan gödröskésorrú viperáját, amelyek megegyeznek abban, hogy fejüket nagy pajzsok helyett kicsiny pikkelyek födik. Az Ancistrodon nemzetségtől nem különíthetők el egészen élesen, mert pl. a délindiai Ancistrodon hypnale esetében legalább az arcorrt kicsiny pikkelyek födik, másrészt pedig a Lachesis aurifer arcorrán ott találjuk a négy rendes nagy pajzsot. Hasonlóan nem éles a határ a csörgőkígyók két nemzetsége, a Sistrurus és Crotalus között sem.

A szurukuku Kappler A. szerint eléri a 4 m hosszúságot. Felső oldalát vörösessárga alapon egy hosszanti sorban elrendezett, nagy, feketebarna minták díszítik, amelyek mindegyike két kicsiny, világosabb foltot zárt közre, alsó oldala pedig halvány sárgásfehér és porcellánfényű. A hát színezete a nyakon sötétebbé válik, a rajzolat pedig a fejen szabálytalan feketebarna foltokba megy át. A szemektől a száj szögletéig világosabb alapon széles fekete hosszanti sáv húzódik.

„Szívalakú, a méregmirigyektől jelentősen kiszélesedő, a nyaktól élesen elváló feje, valamint 2.5 cm hosszú méregfogai már messziről azonnal elárulják ennek a szép kígyónak veszedelmes voltát, mondja Schomburgk, és ha nem élne az őserdőségekben, ahol nappal összetekerőzve hever, gyakoribbnak vélnénk, mint aminő a valóságban; minden lépésénél a halál megtestesítőjeként leselkedne a vándorra, mert az indiánok egybehangzó állítása szerint nem menekül az ember elől, mint a többi kígyók, hanem csavarvonalban összetekerőzve nyugodtan bevárja a közeledőt és nyílsebesen ráront. Kétségkívül a Guayanában előforduló gödörkésorrú viperák legmérgesebb és legveszedelmesebb faja, és harapása föltétlenül halálos.

A szurukuku Észak- és Közép-Braziliában Wied herceg szerint mindenütt ott van: „Nagy, csinos rajzolatú, lomha kígyó, amely, amint mondják, eléri az embervastagságot, szereti a hűs, árnyékos erdőket, ahol a földön összetekerőzött állapotban pihenve találjuk. A fákra sohasem megy föl. Életmódja és szokásai nagyon hasonlítanak a csörgőkígyóéhoz. Azt állítják, hogy éjjel odalopódzik a tüzekhez, ezért a braziliaiak, ha az erdőben kell éjszakázniok, gyakran nem is gyujtanak tüzet. Azt is mondják, hogy amikor inni akar, kiköpi a mérgét és így tovább. Egyes portugálok pedig azt hiszik, hogy farktövisével ejt sebet, a vadak és a négerek azonban, mikor erről náluk érdeklődtem, mindig helyesen mutattak rá arra a helyre, ahol a mérgét tartalmazza és utaltak rettentő átfúrt fogaira.

„Úgy látszik, hogy vedlése a madarak vedlésével esik egybe, mert Morro d’Araránál az őserdőben március havában egy frissen levetett bőrt találtam, amelyen a pikkelyormók lenyomata is jól látszott.

„Ennek a szép kígyónak táplálékáról és szaporodásáról nem volt alkalmam megfigyeléseket végezni, de valószínű, hogy e tekintetben egyezik a csörgőkígyóval. Nagyságát, testi erejét és hathatós fegyvereit tekintve, már tekintélyes nagyságú állatot is el tud nyelni.

„Az indiánok és a négerek olykor megeszik a szurukukut, előbb azonban levágják a fejét. Ha találkoznak vele, rendesen söréttel lőnek rá, s mivel nagysága és veszedelmes volta miatt nagyon félnek tőle, minden alkalmat megragadnak pusztítására. Olykor megfogódik a csapdában s rendesen hosszú ideig életben marad.”

Quelch, aki Brit-Guayanában ismerte meg ezt a kígyót, visszautasítja azt az általánosan elterjedt nézetet, hogy az embert alkalomadtán azonnal megtámadja, mert tapasztalása szerint az ember közeledésére is alva maradt, sőt háborgatás esetén is legföljebb a fejét emelte fel és nyelvét öltötte ki.

A többi Lachesis-fajok farkának alsó oldalát egy vagy két pajzssor födi. Mintegy 40 fajuk ismeretes, amelyek Kelet-Indiában, Dél-Kínában, a Liukiu szigeteken és Amerika forróövi részén honosak. A zöld és többnyire egyúttal karcsúbb fajok a fűben és a bozótban tartózkodnak, míg azok, amelyek barnák, szürkék, lomhábbak és kevésbbé mozgékonyak, jobban a talajon, a sziklás és köves helyeken, mégpedig a magas hegységben szeretnek tartózkodni. Ez a két csoport számos átmeneti alakkal van összekötve, úgyhogy a nemzetség két részre osztására gondolni sem lehet. Sok közülük, tekintve fogásra alkalmas farkát, határozottan falakó kígyó s életének nagy részét a faágakon vagy egyáltalán növényeken tölti s csak néha száll le a földre; mások ismét mindig a földön tartózkodnak.

A zöld fakúszó vipera (Lachesis gramineus Shaw)

Zöld fakúszó vipera (Lachests gramenens Shaw).

A zöld fakúszó vipera, avagy ahogyan a malájok nevezik a budru-pam, a csoportnak közepes nagyságú faja, amely eléri a 87 cm-t. Felül nedvzöld vagy fűzöld, oldalt kissé világosabb, alul pedig zöldesfehérszínű. Feje oldalán a fehér felső ajaktól a szem alatt olykor egy fehér sáv húzódik a nyak oldala felé és ugyancsak észreveszünk rajta rendesen a 21 sor hátpikkely és a haspajzsok között egy sárga vagy fehér pontokból kialakult válaszvonalat. Az idősebb nőstényeken Günther szerint ez a bélyeg hiányzik. Számos rokonától megkülönbözteti pikkelysorainak száma, tompaormójú tető- és sím halánték-, továbbá torokpikkelyei, keskeny szemöldökpajzsa, kevéssé előugró arcorra és aránylag hosszú fogófarka.

A zöld fakúszó vipera ismeretes a Himalájától és Bombaytól egész Elő- és Hátsó-Indián át Dél-Kínáig, a Maláji-félszigetről és az összes forróövi indiai szigetekről egész a Philippini-szigetekig, beleértve az Andamanokat és Nikobárokat is, de kivéve Ceylont. Stoliczka megfigyelései szerint tekintélyes mennyiségben él a Mulmein környéki dombos területen, és pedig kizárólag a fákon. Színe annyira hasonlít a fák lombjához, hogy alig lehet észrevenni. Wall szerint főként a bambuszbozótban él, amelyhez színe is a legközelebb áll. A fák koronájának tökéletes ura, mert nemcsak, hogy ügyesen kúszik, de igen kényelmes és célszerű helyzetet tud felvenni a fán. Hogy testének bizonyos tartást adhasson, farkát ágra csavarja rá és vagy kinyujtózva, vagy több kanyarulatba csavarodva fekszik mozdulatlanul a széles leveleken vagy ágakon, mintha a növénynek a része volna. Pihenő állapotában csak akkor törődik környezetével, ha erre különös oka van. Közeledhetünk hozzá anélkül, hogy csak meg is mozdulna és csak akkor harap, ha bottal vagy más egyébbel ingereljük. Ha azonban egyszer felingerlődött, akkor éppen olyan pulykamérges, mint a többi mérges kígyók, és Martens E. szerint oly tágra tátja a száját, hogy felső és alsó állkapcsa csaknem egy síkba kerül s rózsaszínű foghúsából kinyúló hegyes méregfogaival ijesztő látványt nyujt. A felé nyujtott botba sokszor oly erővel harap bele, hogy néha a fogát is kitöri.

Amilyen álmos nappal, éppen olyan eleven éjjel, mert ekkor kezd vadászni különböző kisebb madarakra, emlősökre, falakó békákra, sőt rovarokra is, amely utóbbiak Stoliczka szerint főeledelét szolgáltatják.

Mérgét általában nem tartják nagyon veszedelmesnek. Az összes híradások, egynek a kivételével, amely szerint harapásától egy asszony fél óra leforgása alatt meghalt, megegyeznek abban, hogy a zöld fakúszó vipera által megharapott emberek erősen szenvednek ugyan, de csak nagyon ritkán pusztulnak bele a mérgezésbe, nyilván azért, mert a legtöbb ilyen kígyó nem ér el valami tekintélyes nagyságot. Harapási esetek ritkán is fordulnak elő, mert az újabb megfigyelők egyértelműen azt vallják, hogy ez a kígyó nem nagyon harapós. Kevésé veszedelmes voltát Wall is kiemeli.

A méreg hatására vonatkozólag Russell végzett vizsgálatokat. A combján megmart tyúk lábát mindjárt fölemelte, majd 2 perc mulva lefeküdt, próbált fölállni, de siker nélkül, 5 perccel később erősen mozgatta a nyakát és a fejét és 8 perccel a harapás után kiszenvedett. Ugyanez a kígyó egy disznót is megmart, amely azonban 7 óra alatt kiheverte a bajt, majd egy óra mulva egy másik tyúkot, amely 33 perc alatt pusztult el. Hat nappal később egy kutyát a hátsó lábán marattak meg vele, amelynek 16 perc mulva feje és mellső lábai reszketni kezdtek, 25 perc mulva pedig a reszketés általánossá vált; a kutya előrenyujtotta nyakát, száját tátogatta, a nélkül, hogy vinnyogott volna. A második órában ernyedt állapotban feküdt az oldalán, de időről-időre mozgatta a tagjait és olykor izmai is rángatóztak. A harmadik óra elteltével állapota javulni kezdett és teljesen meggyógyult. Ugyanezt a kutyát két nappal később mindkét combján egy oly kígyóval maratták meg, mely időközben három tyúkot mérgezett meg. A kutya 3 óra hosszat szenvedett a fönti tünetek között. Hasonló vizsgálatokat végzett Cantor is és megállapította, hogy a méreg nem mindig hat egyformán.

A lándzsakígyó (Lachesis lanceolatus Lacép.)

Lándzsakígyó (Lachesis lanceolatus Lacép.).

A gödörkésorrú viperák újvilági fajainak nincs fogófarkuk és kizárólag a földön élnek. Ezek közé tartozik elsősorban a lándzsakígyó, melynek hossza eléri a 2 m-t és törzse olyan vastag, mint a férfikar. Színe még az egy anyától származó fiataloknak is különböző. Alapszíne többé vagy kevésbbé élénk vöröses sárgásbarna, amely barnával, szürkésbarnával vagy feketével lehet árnyékolva; szemétől a nyakszirtjéig olykor egy fekete sáv húzódik, hátát pedig két sor szabálytalan, valamivel világosabb, olykor tigrismintázatú harántfoltok díszítik. Egyes példányok testoldala pompás pirosszínű. A nemzetség többi fajaitól megkülönbözteti a lándzsakígyót éles kantárormója, amely felül 3 pár nagyobb síma pajzzsal határos, továbbá 7 felső ajakpajzsa, 29 pikkelysora és testének mindig foltnélküli alsó oldala. A Kis-Antillákon kívül előfordul Mexikóban és Közép-Amerikában, valamint Ecuádor, Guayana és Brazília területén Rio de Janeiróig.

A mai kiváló kígyóismerők szerint a brazíliai sararaka azonos a Martinique-szigeti lándzsakígyóval; Wied herceg mérései szerint 1.42 m hosszúra nő meg, de Tschudi szerint az 1.8 m-t is eléri. Szürke vagy szürkésbarna alapon egymástól kissé távol elhelyezkedő sötétbarna, a hasoldal felé kiszélesedő, olykor pedig háromszögletű kettős foltokra széteső harántszalagok díszítik, amelyek szélükön feketések, kívül pedig még egy világosabb, szürke udvarral vannak körülvéve. Hasa szürke 2 vagy 4 szabálytalan hosszsort alkotó fehér vagy sárgás pontfoltokkal tarkítva. Szemétől a szája szögletéig egy széles fekete hosszsáv húzódik. A fiatal sararakák farkának hegye fehér.

A labaria (Lachesis atrox L.)

A lándzsakígyótól elég könnyen azáltal különböztethető meg, hogy törzspikkelyeinek ormói nem érik el a pikkelyek hegyét, hanem a pikkelyek második harmadának határán tompán elvégződnek. Szín dolgában már nehezebb elkülöníteni a lándzsakígyótól; Werner megfigyelte, hogy a törzs oldalán levő nagy háromszögalakú foltok hegyesebbszögűek, mint az előző fajéi. A fiatalok farkahegye éppúgy fehér, mint a L. lanceolatus esetében. Quelch szerint a labariát nem lehet élesen különválasztani a lándzsakígyótól és e felfogás helyességét más kutatók is támogatják, annál inkább, mert még a fönt jelzett különbség sem a legbiztosabb útmutató. Quelch szerint a labaria Brit-Guayana általánosan elterjedt bozóti vagy erdei viperája, amelyet éppen gyakoriságával kapcsolatban tévesztenek oly sokszor össze hasonló rajzú és színű siklókkal. Ennek tulajdonítandó az a nézet is, hogy a lándzsakígyó harapása olykor egészen veszélytelen, míg a borzasztó csörgőkígyóé, mely csörgőjéről mindig könnyen felismerhető, súlyos következményekkel szokott járni. Egy közönséges, vízben élő siklófajtól, a Helicops angulatus-tól hasonlósága miatt nagyon félnek és „vízi labariának” nevezik. Ehhez hasonlóan veszik a zöld kutyafejű kígyót (Corallus caninus) más zöldszínű fái kígyókkal „papagájkígyók” néven egy kalap alá és mindnyájától tartózkodnak.

A labaria Mexikóban és Kelet-Brazíliában is honos. Jan és Cope szerint egyes változatai észak felé Közép-Amerikáig és nyugat felé Ecuádorig is ismeretesek.

Életmódja tekintetében megegyezik, közeli rokonával, a lándzsakígyóval, ezért a kettőt együtt ismertetjük.

„Marinique- és S. Lucia-szigetén – írja Rufz – a lándzsakígyó korlátlan ura a bozótnak és az erdőknek, s még ott, ahol emberi telepek vannak és földmívelés folyik, sem heverhetünk le gond nélkül a fa árnyékába hűsölni, nem járkálhatunk rabszolgák kísérete nélkül a vadonban s még csak nem is vadászgathatunk nyugton a sűrűségben. Éjjel rossz álmainak vannak a kígyókról, mert nappal szörnyű kígyókalandokról mesélnek az emberek.”

A megművelt területen a labaria a sűrű cukornádültetvények között üti fel tanyáját, de minden bozótban ott találjuk, ahol csak megfelelő rejteket talál magának. Sziklaüregekben, odvas fákban, vagy patkányok és rövidfarkú rákok által kapart üregekben lakik, olykor meg éppen a lakosok házaiban és ólakban húzódik meg. Éjjel vándorol egyik helyről a másikra s gyakran elvetődik az utakra is, melyeken nappal sűrű közlekedés folyik. Mikor pihen, tehát nappal, teste tányérszerűen van fölcsavarva, fejét pedig a tekercs közepén tartja, ha megzavarják, villámgyorsan vág vele az ellenség felé, ilyenkor fél testhosszával is előreugrik, majd szempillantás alatt húzza magát ismét össze. Helyváltoztatáskor fejét büszkén föltartja és ilyenkor igazán pompás látványt nyujt. A földön igen könnyedén, zaj és nyom nélkül halad tova s némi fáradsággal úszni is tud.

Januárban párosodik, tojásait pedig júliusban rakja le. A fiókák azonnal szétrepesztik a tojás héját és kikelnek. Szüleik nem védelmezik őket és sokan esnek közülük áldozatul még az aránylag gyenge állatoknak is, aminő a házi tyúk. A lándzsakígyó szaporasága azonban oly tekintélyes, hogy ezeket a veszteségeket a faj könnyen kiheveri. A nőstény által lerakott tojások száma Moreau de Jonnes szerint 50–60, Bonodet különböző nagyságú nőstények testében 20–61 darabot számlált meg, Rufz pedig 36–47-re teszi. A fiókák mindjárt kezdetben 20–25 cm hosszúak, igen mozgékonyak és harapósak.

Egészen fiatal korában a lándzsakígyó gyíkokkal él, később kisebb madarakkal s végül főként patkányokkal, amelyek az európai hajók útján kerülnek a szigetekre s ott nagy mértékben elszaporodnak. E mellett azonban a háziszárnyasokat sem veti meg, sőt a fiatal pulykát és az erszényes patkányt is lenyeli. A patkányok irtása által tagadhatatlanul hasznot hajt, ezt azonban alig írhatjuk a javára, mert igen nagy számú ember esik harapásának áldozatul. Rufz szerint minden szigeti községből 1–3 ember pusztul el évente kígyómarásban; de legalább tízszer ekkora azoknak a száma, kik súlyos betegség után mégis kiheverik a harapás okozta mérgezést. Némely esztendőben a harapás veszedelmesebb s több ember pusztul bele.

„A cukornádtermés learatásakor a négereknek mindig egy sorban kell dolgozniok s asszonyok és férfiak felváltva állanak fel a munkához. A felügyelő pedig időről időre vigyázatra inti az embereket. Ha egyet észrevesznek, akkor az asszonyok kiáltozása közepette menekül az egész sor. A legbátrabb néger most ismét előremegy és agyonveri a kígyót, amely a nagy lárma dacára sem menekült el.”

Harapáskor a száját szörnyen kinyitja s utána mindjárt visszahúzódik, de csak azért, hogy újabb harapásra készüljön elő. Harapásának szörnyű hatása van: a megmart testrész megdagad s hol megkékül, hol pedig gyulladt lesz, a beteget e mellett görcsök, szívfájás és legyőzhetetlen álmosság gyötrik s ha meg is gyógyul, éveken át kínozza a szédülés, mellfájás, bénaság és testén daganatok lépnek föl. Számos, főként növényi szert használnak a harapás ellen, azonban Görtz gróf szerint egyik sem biztos hatású. Megkísérelték a mungo (Herpestes griseus) behozatalával csökkenteni a kígyóveszedelmet, mert az indiánok állítása szerint ez a macskatermészetű állat kitünő kígyófogyasztó, de Nyugat-Indiában sehol sem vált be, mert a helyett, hogy a kígyókat és a patkányokat fogyasztotta volna, inkább a házi szárnyasokat tizedelte meg s az ártalmatlan hüllőket pusztította. Guyon szerint Fort Bourbon környékéről 1818–1821-ig 370 felnőtt, 1822–1825-ig 2026 fiatal és felnőtt példányt szolgáltattak be a lakosok a hatóságnak, noha ez a terület meglehetősen kicsiny. Fort Royal környékén minden negyedévben 70 darabot ölnek meg.

Rufz szerint a lándzsakígyó a fogságban nem fogadja el a táplálékot, de hónapokig elél, míg az én tapasztalataim szerint az Európába szállított példányok több esztendeig is eléltek.

A sararaka, tehát a lándzsakígyó kontinentális formája Wied herceg szerint Brazilia legközönségesebb kígyója s mindenütt el van terjedve, mert éppen olyan szívesen tartózkodik a száraz és forró bozótos területeken, mint a nedves és sötét őserdőkben. A labaria Schomburgk szerint egész Guayanában előfordul, éppen olyan gyakori a szárazföldi partokon, mint a belső területeken. Itt-ott a nyitott szavannán is előfordul, de általában jobban kedveli a világos erdőséget. Nappal összetekerőzve pihen a földön és csak közeledésünkre helyezkedik támadó állásba. Mozdulatai ilyenkor lassúak és lomhák, de támadáskor ő is villámgyorsan dobja mellső testét előre. Kúszni sohasem látták, de Schomburgk szerint néha úszkál és halászik a vízben. Rendszerint azonban úgy a sararaka, mint a labaria is, a földön keresi táplálékát és valószínűleg leginkább apró emlősökkel él.

Mindkét kígyótól nagyon félnek az emberek és nem ok nélkül, mert valóban nagyon veszedelmes állatok. Azonban annak dacára, hogy az indiánok és portugál vadászok maguk is mezítláb járnak (mert a cipő és harisnya számukra oly drága viselet, hogy csak ünnepnapokra veszik fel), aránylag ritkán történik szerencsétlenség. A kígyók olykor száraz lomb alatt hevernek s a mezítelen láb annál is inkább ki van téve a megmaratás veszedelmének, mert az állat jelenlétét nem mindig lehet idejében észrevenni. A jó erős csizma és bő harisnya nagyon ajánlatos viselet a forróövi vadászoknak, mert meglehetősen véd a kígyómarás ellen.

Sem a labaria, sem a sararaka marása nem végződik minden esetben halállal, de különösen ha nem kezdik meg azonnal a gyógykezelést, mindig súlyos következményekkel jár. Tschudi szerint azoknak, akik a harapás utáni pillanatban nem azonnal alkalmazzák a megfelelő ellenszereket, legalább kétharmadrésze elpusztul. Hogyha pedig nem végződik halállal a harapás, akkor is igen súlyosak a következmények. Erre Schomburgk említ fel egy példát: „fivérem egy korábbi kísérője, akit a lábán harapott meg a labaria, közvetlenül a telepre érkezésünk előtt, tehát 7 évvel a harapás után még mindig szenvedett a marás következtében. Az időjárás legcsekélyebb változása heves fájdalmat váltott ki és kellemetlen szagú nedv ürült ki belőle.”