HARMADIK REND: Teknősök (Testudinata)

FEJEZETEK

A teknősök alkotása annyira sajátságos és olyan lényegesen eltér a hüllők osztályának többi tagjáétól, hogy semmiféle más állattal össze nem téveszthetők. Páncélba rejtett testük, a madárcsőrhöz hasonlóan szaruéllel fedett, fogakkal soha el nem látott állkapcsaik azok a jellemző bélyegek, amelyek más hüllőktől lényegesen megkülönböztetik őket. A páncél két részből áll: a hát- és haspáncélból. Az előbbi többé-kevésbbé domború, körrajza csaknem kerek, ellipszis vagy szív alakig; az utóbbi inkább lapos, a hím állaté rendesen még némileg bemélyedő, a nőstényé gyengén domború, pajzsszerű, tojásdad- vagy keresztalakú, minthogy a hátpáncéllal való összeköttetése mindkét oldalon egy keskeny kereszthídra szorítkozhatik. Az összeköttetést kötőszövet eszközli, amely vagy az egész életen keresztül puha marad és akkor valami varrathoz lesz hasonló, vagy elcsontosodik. A két páncél együtt ilyen módon tokot alkot, amely csak elül és hátul nyitott a fej, lábak és a fark kinyujthatása céljából, tehát a törzset többé-kevésbbé tökéletesen magába zárja. A fej rendesen tojásalakú, az orr hol erősebben, hol gyengébben előrenyúlt, némely fajnál rendkívül rövid, mikor is a szemek messze elül ülnek. A nyakuk különböző hosszú, többnyire aránylag jól mozgatható. A négy lábuk vagy járóláb, ujjakkal, amelyek az egyenes, tompa karmokig összenőttek; vagy úszóláb, úszóhártyával összekötött, szabad ujjakkal és élesre hegyezett, némileg hajlott karmokkal; vagy végül lapos evezőlábak, visszafejlődött, síma karmokkal, vagy ezek nélkül. A többnyire rövid, kúpalakú, többé-kevésbbé kihegyezett fark hosszúsága erősen változó, s a hegyén gyakran szarukarommal fegyverzett. A páncélt szarulemezek (pajzsok) födik s csak kevés fajnál borítja bőrszerű bevonat. Vastag bőr borítja a fejet, nyakat, lábakat és farkot; ezt a bőrt kerek pikkelyszemcsék, zsindelyszerűen elhelyezett vagy félholdalakú pikkelyek (ez a két fajta a végtagokon), nagyobb vagy kisebb sokszögű lapos pajzsok (a fejen) borítják. A páncél számos jól elkülönített lemezre oszlik, melyeknek elrendeződését egyik táblánk rajzai mutatják s amelyeknek száma, egymásközötti viszonya és elhelyeződése a fajok meghatározásában fontos támaszpontokat nyujt.

Ezeknek az állatoknak s különösen páncéljuknak alkotását csak akkor érthetjük meg, ha megvizsgáljuk a teknősök csontvázát és megfigyeljük fejlődésüket. A koponya hátul, ahol csak egy egyszerű ízületi feje van az első nyakcsigolya számára, lekerekített; az arcrész rövid és tompa, a nyakszirt felső része hosszú nyujtvánnyá alakult a hatalmas nyakizmok számára. A homlokcsont mindkét oldalon három darabból áll, melyeknek első párja az orrüreget födi. Az orrcsontok hiányoznak, vagy az oldalsó homlokcsonttal olvadtak össze. A kicsiny állkapocsközti csontok és a felső állkapocs csontjai szilárdan összenőttek a koponyával és mozgathatatlanok. A szárnycsont és felső állkapocs közötti harántcsontok, valamint a könnycsont és a fejtetőnyílás hiányoznak. Az egyszerű ékcsont választófalat képez a belső orrüregek között, amelyeket szárnyalakú nyujtványokon kívül a szájpadláscsont és a szárnycsontok borítják s messze a szájpadlás mögött nyílnak. A koponyával szilárdan összenőtt négyszögcsont csaknem merőlegesen áll és széles ízületi felületet nyujt az álkapocs számára; az alsó állkapocs szárai elől csaknem mindig egyetlen darabba olvadnak össze. A nagy nyelvcsontnak két pár szarva van, amelyek a kopoltyúval lélekző gerincesek első és második kopoltyúív-párjának felelnek meg.

A nyak többnyire nyolc csigolyájának sok fajban egyetlen kiképződött nyujtványa sincsen, azonban tökéletes forgóízületet alkotnak, amely a legszabadabb mozgékonyságot teszi lehetővé. Más fajokban jól fejlett harántnyujtványaik vannak, melyek a nyaknak függőleges síkban való mozgatását megnehezítik, vagy lehetetlenné teszik. A nyolc mozgathatatlan hátcsigolya mindegyik fajban, kivéve egyetlen egy fajt, csontpajzsokká szélesedik ki, amennyiben tövisnyújtványaik először azokkal a csontlemezekkel nőnek össze, amelyek eredetileg a bőr tartozékai. Ezekkel megint olyan bőrcsontok nőnek össze, amelyek kezdetben el voltak választva a bordáktól és úgy a hát középvonalában egymás mögött elhelyezett, mint a bordák fölött levő csontlemezek csipkés varratok által összenőnek egymással és egymás között és így alkotják a hátpáncélt. Ezeket kívülről ismét szimmetrikus szarulemezek borítják, amelyek azonban körvonalaikkal egyáltalában nem fedik az alattuk levő csontpajzsokat.

„A bordák – mondja Vogt – többnyire a páncél külső széléig nyúlnak. Gyakran azonban csak a gerincoszlop közelében fejlődtek ki mint lemezek és akkor a bordavégek úgy állnak kifelé a csontvázon, mint a kerék küllői; az eleven állatban általában azonban durva bőr vagy szarulemezek födik a térközeiket. A páncélon külön csontpajzsokból, a szegélypajzsokból, rendesen szegély is van; a szegélypajzsokba a bordák végei úgy be vannak ágyazva, hogy a szegély teljes akkor is, ha a bordák végei küllők módjára állanak ki.”

Két széles és lapos csigolya alkotja a keresztcsontot, éppen olyan mozgathatatlanul, mint a háti rész csigolyái és 14–35 apró, mozgatható csigolya alkotja a farkot. A haspáncél négy pár csontlemezből áll, amelyek közül az első pár a többi hüllő kulcscsontjának felel meg, míg a többiek valószínűleg erősen kiszélesedett hasi bordákból keletkeztek. Fiatal korban a páncél még teljesen puha s a haspáncél páros részei a középvonalban nem váltak el egymástól s itt belül hártyával fedett, gyűrűszerű képződmény jön létre. Ez az állapot az alligátoroknál és a tengeri teknősöknél s részben a puha teknősöknél is az egész életen keresztül megmarad. A vállövet három csont alkotja: a keskeny lapocka, egy elülső (praecoracoideum) és egy hátulsó, a szabad vége felé kiszélesedő hollóorrcsont (coracoideum). A felkarcsont a vállöv mindhárom csontjával egy nagy, tojásalakú ízületi fej útján ízül. Három rövid és széles csont alkotja a medencét, amely hol a keresztcsonton függ, hol pedig csonttömeg útján szilárdan összeforr a háti és hasi páncéllal. A felkar- és felső combcsontok rövidek és vastagok; az alsó lábszárt két-két különvált csont alkotja. A kéztő némely vízi teknősben még tíz csontocskából, vagy mint a lábtőnél, kevesebb, szabálytalan alakú, részben összeolvadás útján képződött csontocskákból áll. A kéz- és lábnak rendszerint öt, két vagy három, ritkán négy vagy több ízből álló ujja van, melyeknek utolsó tagja többnyire karmot visel.

A teknős csontváza alulról.

Izmok sem a törzs csigolyáihoz, sem a hátpáncélhoz nem tapadnak s a hasizmok is elcsökevényesedtek és csak a páncél hátulsó nyílásának zárására szolgálnak. A nyakizmok ellenben, amelyek közül a mélyebben fekvők az elülső páncélnyílást zárják el, valamint azok amelyek a lábakat és a farkat mozgatják, nagy tömegük és erősségük által tünnek ki. Csak néhány szárazföldi teknősnek van nyálmirigye s azért a falatnak nyállal való átitatásáról a teknősök többségénél szó sem lehet. A torok meglehetősen széles, de kevésbbé tágítható. A bárzsing nem képez gyomornyitót. A hosszúkás, nagyon vastag falú gyomrot azonban a vékonybéltől egy köralakú duzzanat választja el élesen. A vékonybélnek nincsen vakbele, hosszúsága feltünő és a végbéltől élesen elhatárolódik. A nagy máj két lebenyre oszlik s körülzárja a szintén terjedelmes epehólyagot. A vesék kivezető csatornái széles hugyhólyagba vezetnek. Az a vízsugár azonban, amelyet a vízből kivett elő édesvízi teknősök végbélnyílásukon át kilövelnek, nem a húgyhólyagból származik, hanem két nagy, vékonyfalú, vérerekkel gazdagon behálózott úgynevezett farkalatti hólyagból, melyek kétoldalt a végbél és kloaka között a bélbe nyílnak. Azáltal, hogy ezek a hólyagok, amelyek némely teknősben egészen a tüdőkig felnyúlnak és a kloakanyíláson át állandóan oxigénben gazdag víz tölti meg őket, lehetségessé válik a béllélekzésnek egy sajátságos alakja. Hasonló kisegítő lélekzőszervet találunk a puha teknősök torkában is, amit vérerekben gazdag rojtok segítenek elő. A kloakanyílás kerek, vagy egy hosszanti hasítékban fekszik.

A teknő páncéljának lemezei; baloldalt: haspáncél, jobboldalt: hátpáncél.

Az erdei teknős csontváza hosszmetszetben

A teknősök lélekzése és vérkeringése tökéletesebb, mint a többi hüllőké, habár még mindig nagyon lassú és szabálytalan. Az ínyvitorla és gégefedő hiányzik. A gégefő úgy nyílik, hogy a garat elé türődik s úgy csukódik, hogy hátrahúzódik. Mondhatjuk, hogy a teknősök lélekzetvételkor valósággal lenyelik a levegőt úgy, hogy szájukat erősen becsukják s a nyelvcsontot váltakozva emelik és süllyesztik: süllyesztéskor a levegő az orron keresztül betódul, felemeléskor az orrnyílások becsukódnak és a tüdő megtelik levegővel. Egyébként a tengeri teknősök kilehelését, amint azt Rouch R. kimutatta, a páncél rugalmas ereje végzi. A legegyszerűbb lélekzési berendezés, amelyet a szárazföldi teknősöknél kényelmesen megfigyelhetünk, abban áll, hogy az állat a nyakat és a felső karokat (különösen ezeket) szabályos időközökben előrenyujtja, majd a tokba újra visszahúzza. A visszahúzás alkalmával a rájuk gyakorolt nyomás következtében a tüdők kiürülnek, az előrenyujtás alkalmával kitágulnak és a levegő beáramlását lehetségessé teszik. A légcső és gégefő világosan elkülönült, de ennek ellenére is csak kevés faj tud hangot adni. Némely afrikai szárazföldi teknős légcsöve, valamint ennek két ága rendkívül hosszú és erősen csavarodott; a hím állatéi sokkal hosszabbak, mint a nőstényéi, a fiatal állatokéi azonban aránylag még nem hosszabbak, mint a többi teknőséi. A tüdők szivacsos szerkezetűek s egész háti oldalukon a hátpáncél belső bőrruhájára hozzánőttek.

A hím teknősnek egyszerű, jól fejlett, egy csatornával kettéosztott hímvesszője van, mely a kloakában van elrejtve; a nősténynek kettős, fürtalakú petefészke. A nagyon kicsiny koponyaüreget oly agyvelő tölti ki, amelyeknek tömege egyáltalában nincsen arányban a test tömegével, sőt a gerincvelővel sincs ugyanolyan arányban, mint a magasabbrendű gerinces állatokban. A 40 kg súlyú teknősök agyveleje alig nyom 4 gr-ot, az 1 kg súlyú teknősöké pedig csak 0.36 gr. A gerincvelő és az idegek az agyvelőhöz viszonyítva nagyon vastagok. A szemnek két szemhéja és egy pislogóhártyája van. A szembogár kerek; a szárazföldi teknősök szivárványhártyája többnyire sötét, a vízi teknősöké élénk világossárga, a két nemben gyakran különböző színű; a szaruhártya körüli gyűrűben csontlemezkék vannak. Az óriásteknősben Sardemann E. egyenesen feltünő nagyságú könnymirigyet mutatott ki.

A fül az elülső járatból és a félkörös ívjáratokból áll. Az a fal, amely az elülső járatot a koponyától elválasztja, részben hártyás marad. A víziteknősökben vékony, a szárazföldiekben vastag, porcos dobhártya zárja el kifelé a dobüreget. A víziteknősökben az erősen megvastagodott bőr dugója zárja el a fülcsatornát, ami a vízbemerülő életmódhoz való alkalmazkodásnak jele. Valószínű, hogy a teknősök hallanak, mert némely faj hímjei a párzási idő alkalmával hangosan füttyentgetnek. A nyelvet húsos és puha szemölcsök borítják. Az ízlelés szerve éppen olyan jól fejlett a szárazföldi teknősökben, mint a vízben lakókban. A tapintás szerve olyan finom, hogy a vastag páncél megérintését is azonnal észreveszik. A hónalji és lágyéki tájak csiklandozása az illető láb gyors behúzását idézi elő.

A teknősök is földünk őslakói közé tartoznak. Kétségtelen maradványaikat már a kagylómész- és keuperképződményekben is megtalálhatjuk. Tengeri és édesvízi teknősök maradványai már a júra-, kréta- és a harmadkor rétegeiben is bőven akadnak. Igazi szárazföldi teknősök maradványait végül először Észak-Amerika eocénjéban s Európa miocén- és pliocénjében fedezték fel. A jelenleg különösen Észak-Amerikából ismert kövült teknősök száma igen nagy.

A világ egyik legérdekesebb s fejlődéstani szempontból egyik legfontosabb teknőslelete éppen hazánkból származik. Laczkó Dezső fedezte fel a Veszprém melletti Jeruzsálem-hegy felső-triászkori dolomitjában s Jaekel Ottó írta le Placochelys placodonta néven. Ennek a híres teknősnek még voltak fogai.

Strauch szerint a ma élő teknősfajok hét jól körülhatárolt lakóterületen élnek. Ha Siebenrock művét vesszük alapul, akkor ezen a hét területen a fajok száma a következőképpen oszlik meg:

1. A Földközi-tenger vidéke, melyhez Dél-Európa, Nyugat-Ázsia egy része és Afrika egész északi szegélye tartozik, 13 fajnak ad hazát. 2. Afrika, melyhez az északi szegély kivételével az egész kontinens és a szomszédos szigetvilág sorolandó, 36 faj hazája. 3. Ázsiában, a hozzátartozó szigetekkel együtt, 66 faj honos. 4. Ausztrália területén 17 faj él. 5. Dél-Amerika, melyhez a Galapagosz- vagy Teknős-szigetek is tartoznak, 42 fajnak a hazája. 6. Észak- és Közép-Amerika földjén 56 faj honos. 7. A tengerekben 5 faj tartózkodik.

A keleti félgömbön 130, a nyugatin 94 fajt találtak.

Két tengeri teknőst megtaláltak a mérsékelt és forró égöv összes tengereiben, kivéve a Fekete-tengert. A család többi fajának elterjedési területe aránylag korlátolt. Siebenrock az 1909-ig megismert fajok számát 232-re teszi s kevés a valószínűség arra, hogy ez a szám a jövőben jelentékenyen emelkedjék.

Az előbbi adatokból kitűnik, hogy a hüllők elterjedésére vonatkozó általános törvényszerűségek a teknősökre is érvényesek. Meleg, vízben gazdag tájakon érik el legnagyobb fajszámukat és változatosságukat. A pólusok felé, valamint a magas hegységekben felfelé, számuk gyorsan megcsappan; a sarkkörökig egyetlen faj sem nyomul fel. Az izzó forróságot és szárazságot elbírják, ám a hideget nem. Folyók, mocsarak, lápok, nedves és árnyékos, valamint száraz, ritkás erdők, de még puszták és sivatagok is, végül a tenger a hazájuk.

A teknősök hihetetlen hosszú ideig élhetnek anélkül, hogy táplálkoznának és lélekzenének. Életszívósságuk annyira nagy, hogy a legszörnyűbb megcsonkítások után is hónapokig végeznek olyan tevékenységeket, amelyeket csak sértetlen más állatok tudnak végezni. Lefejezett teknősök még heteken át mozognak, érintéskor páncéljuk alá visszahúzzák a lábaikat. Egy teknős, melynek Redi kiszedte az agyvelejét, még 6 hónapig mászkált ide-oda. A párizsi növénykertben egy mocsári teknős 6 évig élt anélkül, hogy táplálékot vett volna magához.

A teknősök akaratos mozgásai, a többi hüllőkéihez viszonyítva, általában lassúak. A szárazföldi és tengeri teknősök járása a leggyámoltalanabb, az édesvízieké még a legügyesebb, legalább is veszedelem alkalmával nagy fürgeséggel menekülnek a vízbe. Az úszásban és alámerülésben ezek és a tengeri teknősök a legnagyobb mozgékonyságot mutatják, amelyre egyáltalában képesek s ez utóbbiak csaknem olyan könnyedén mozognak a vízben, mint a madarak a levegőben. Mindegyik faj izomereje bámulatos. Már egy közepes nagyságú szárazföldi teknős el tudja cipelni a hátán lovagló fiút, az óriásteknős pedig látszólag minden nehézség nélkül elbírja a hátára ülő férfiakat. Úgy ezek, mint a homokban fáradságosan mászó tengeri teknősök fittyet hánynak a férfi erőlködésének, aki őket feltartóztatni próbálja. Bizonyos apró mocsári teknősök, melyek pálcában vagy spárgába haraptak, napokig lógva tudnak maradni rajta, anélkül, hogy eleresztenék, ha még a legerősebb ütemben csóválják is őket.

A szárazföldi teknősök leginkább növényi anyagokkal táplálkoznak, még pedig füvekkel, gyomnövényekkel, falevelekkel és gyümölcsökkel; sok azonban mellesleg megeszi a rovarokat, csigákat, férgeket és hasonlókat. Az édesvízi teknősök leginkább állati anyagokkal élnek s elfogyasztják a legkülönfélébb gerinces- és puhatestű állatokat, ízeltlábúakat és férgeket. De Indiában legalább is négy olyan nem él, melynek fajai kizárólag növényekkel táplálkoznak. A tengeri teknősök, részben moszatokkal és tengeri füvekkel, részben rákokkal, evezőcsigákkal (tengeri pillangókkal), medúzákkal és más alsóbbrendű tengeri állatokkal, valamint apró halakkal élnek. Némely teknősök vakmerő ragadozók. Mindannyian inkább csak a nyári meleg napok idején, az egyenlítő tájain az esős évszak alatt, az ottani tavasszal és nyáron esznek, de néhány hét alatt meghíznak s azután lassanként abbahagyják az evést, és ha nálunk a tél, ott pedig a szárazság beáll, akkor megdermednek vagy téli álomba merülnek.

A teknősök téli álma, amint Thoburn W. W. találóan mondja, nem sajátos és öröklött tulajdonsága az állatoknak, hanem reájuk kényszerített olyan állapot, amely bekövetkezik, ha külső körülmények megkívánják. Ennek egyáltalában nem mond ellene Abbott C. C. ellenvetése, hogy Észak-Amerika szárazföldi teknősei ugyan igazi téli álmot alusznak, de az édesvízi teknősök, habár többnyire szintén beássák magukat, mégis az egész télen át tevékenyek. Így pl. a pézsma mocsári teknős (Cinosternum odoratum) téli szállásának kiszáradása alkalmával még a hóban is elmegy a legközelebbi vízhez.

Tavasszal mindjárt a felébredés után megkezdődik a szaporodás. Agassiz A. szerint van néhány faj, mely csak ősszel szaporodik. A megtermékenyített nőstény jó idő mulva gondosan lyukakat ás a talajban, leginkább a homokba, ezekbe lerakja tojásait s újra befedi homok- vagy földréteggel. A tojásoknak kemény, meszes héja van, s csak a tengeri teknősök családjába tartozó fajok tojásainak van puha, pergamentszerű héja. Az olajos tojássárga narancsszínű, a csak magasabb hőmérsékleten megkeményedő fehérje zöldes színű. Sok teknős alig egy tucat tojást rak, a nagyobb fajok 100-on felül. Az anyaállat a lerakás után nem törődik többé ivadékaival. A tojás néhány hónap alatt megérnek; a fiatal állatok többnyire éjjel bújnak elő a földből s akkor vagy valamilyen szárazföldi rejtekhelyre, vagy a legközelebbi vízhez vándorolnak. Rengeteg fiatal teknőst szednek össze és semmisítenek meg a gerincesek, madarak és egyéb hüllők. A kihalástól azonban megmenti a legtöbb fajt azoknak az egyedeknek a rendkívüli élettartama, amelyek az előbbi sors elől megmenekültek és felnőttek. A japániak a teknősöket a magas életkor és boldogság jelképének tartják s ami az elsőt illeti, bizonyára teljes joggal.

A szárazföldi teknősöknek a jaguár, a tengerieknek pedig a cápa olyan ellenségük, amelyek reájuk nézve még sokkal veszedelmesebbek lehetnek, mint az ember. Azt is tudjuk, hogy a tigris és még más nagyobb macskafajok a nagy teknősöket, a maláji vadkutya pedig még a tengeri teknősöket is megtámadja és megöli. Tudjuk továbbá, hogy a macskák megfordítják őket, hogy kényelmesebben hozzájuk férhessenek s azután karmaikkal minden húsos testrészt kivájnak a páncélból; tudjuk, hogy a sertések a még fiatal teknősöket páncéljuk ellenére is egészben lenyelik. Tudjuk azt is, hogy nagy ragadozó madarak, különösen a szakállas keselyű, a kisebb fajokat megragadják, magasra fölviszik a levegőbe és annyiszor ejtik sziklára, amíg a páncél szét nem zúzódik s végül, hogy e hatalmas ragadozó madár mellett a kányák és más sólymok, hollók és gémek legalább a fiatal egyedeket elfogyasztják.

Az állatvilágból kikerülő ellenségekhez csatlakozik csaknem mindenütt az ember is. Az összes hüllők között a teknősöket mondhatjuk a leghasznosabbaknak, mivel nemcsak a valódi tengeri teknősök páncéljait használjuk fel sokszorosan, hanem csaknem mindegyik fajnak a húsát és tojásait elfogyasztjuk és jóízűnek tartjuk. Egyeseknek persze olyan erős pézsmaillatuk van, hogy legalább mi, európaiak, nem tudunk megbarátkozni a húsokból készült ételekkel; mások azonban, amint tudjuk, valóban drága ételeket szolgáltatnak. Ennek ellenére Görögországban, Kis-Ázsiában s a kelet nagy részében a teknősöket tisztátalanoknak tekintik, úgyhogy még megérinteni is irtóznak. Ez az irtózás valószínűleg abból a megfigyelésből származik, hogy a szárazföldi teknősök nemcsak állati, hanem emberi ürüléket is felfalnak.

A teknősöket más ősrégi idők óta tartják fogságban is. Gondozásuk, bármennyire könnyű, több gondosságot és értelmet kíván meg, mint ahogyan általában hiszik. Bármilyen nagy is az életszívósságuk, egyes betegségekben mégis könnyen elpusztulnak, amelyeknek oka a fogságban való hiányos és nem megfelelő ápolásban rejlik. Egészségüknek nem első és legfontosabb föltétele a melegség: ha hűvös helyen, hideg vízben tartják, akkor néhány északamerikai, a napsugarakat nem kedvelő faj kivételével, sohasem tenyésznek jól. Fischer J., akinek a fogságban tartott teknősökről pompás megfigyeléseket és adatokat köszönhetünk, mondja: „Sokat vétkeznek e szegény állatok ellen, mert tévesen azt hiszik, hogy életszívósságukkal vasegészségük is együtt jár. Nem. A teknősök a külső, látszólag jelentéktelen hatások iránt rendkívül érzékenyek. Csupán lassan szenvednek. És ez az, ami arra a hiedelemre csábít, hogy mindent elbírnak.”

A régiek írásaiból nemcsak a teknősökről alkotott akkori tudásukba pillanthatunk be, hanem azok számos figyelemreméltó történeti adatot is tartalmaznak. Könnyen érthető, hogy a régiek jól ismerték az Itáliában és Görögországban élő állatokat. Tudósításaikban mégis olyan adatokat találunk, melyeket ma már meséknek tartunk – s vajjon mindig joggal-e, azt mellőzzük. Aristoteles leírja a tojásrakást, de különben találó közléséhez hozzáfűzi, hogy az anyateknős kotlik a tojásain, 30 nap mulva visszatér a fészekhez, a tojásokat kiássa, héjukat feltöri és fiait a vízhez vezeti. Plinius mindent összeszedett, ami a teknősökről ismeretes volt, szokása szerint fölsorol minden orvosságot, melyeket a teknősök testrészeiből készíteni lehet s megemlíti, hogy a tékozló és pompakedvelő Carvilius Pollio volt az, aki legelőször boríttatott egyes tárgyakat teknőshéjjal. Aelianus már tudja, hogy a teknősök levágott feje még mozog, harap, szemei meg pislognak. Azt is állítja, hogy a teknősök szemei, melyeket a gyöngyökkel téveszt össze, messzire ragyognak s hogy ezeket a ragyogóan fehér és fényes szemgolyókat aranyba foglalva nyakéknek használják s az asszonyok nagyon megcsodálják. Pausanias megemlíti, hogy Arkádiában a Parthenon-hegyen olyan teknősök élnek, melyeknek teknőjéből kitünő lantokat lehet készíteni; az állatokat azonban nem szabad gyüjteni, mivel az ott lakó emberek Pan istennek szentelt lényeknek tekintik és védelmezik őket. Julius Capitolinus mellékesen megemlíti, hogy Rómában a császári hercegeket teknősbéka héjában fürösztötték. Diodorus Siculus végül a teknősevőkről beszél, akik a világtengerben, de a partokhoz közel fekvő kicsiny szigeteken laknak és a hozzájuk ellátogató tengeri teknősöket különleges módon fogják. Ezek az állatok rendkívül nagyok, apró halászcsónakokhoz hasonlók s éjjel járnak táplálék után, nappal pedig a tenger felszínén napfényben alusznak. Ekkor a teknősevők halkan odaúsznak, némelyek az állatot az egyik oldalon megemelik, a másikon alányomják, hogy így a hátára fordítsák. Azután az egyik vontatókötelet köt a farkára, s a szárazföldre úszik, míg a többiek tolva mozgatják a nehéz terhet. Partra jutva, megölik a zsákmányt s miután húsát a napon megsütötték, mind elfogyasztják; a teknőt pedig ladiknak, vagy kunyhóik födeléül használják.

Siebenrock, akit a teknősök rendszerezésében követünk, a következő négy alrendbe osztja be őket: nyakrejtők, tengeri teknősök, nyakfordítók és lágyhéjú teknősök.