9. A víziteknősök (Clemmys Wagl.)

A tulajdonképpeni víziteknősök nemzetségébe tíz faj tartozik. Tarkólemezzel és kettős farklemezzel ellátott hátpáncéljuk laposan domború; az egyetlen, mozgathatatlan darabból álló, 12 lemezből összetett mellpáncél a hátpáncéllal szilárdan összecsontosodott. A hónalj- és lágyéklemezek megvannak. A mellső lábaknak 5, a hátsóknak 4 karmuk és többé-kevésbbé jól fejlett úszóhártyájuk van. Hosszú farkuk végén karom nincsen. Fejüket sima bőr borítja; mellső végtagjaik alsó részét különböző alakú, cserépszerűen elhelyezett pikkelyek takarják.

Ennek a nemnek tíz faja Dél-Európában, Északnyugat-Afrikában, Délnyugat-Ázsiában, Kínában, Japánban és Észak-Amerikában él.

A káspiai víziteknős (Clemmys caspica Gm.)

Káspiai teknős (Clemmys caspica Gm.).

A jól ismert mocsári teknőstől abban különbözik, hogy hónalji és lágyéklemeze van, haspáncélja a középen nem mozgatható; színezete, különösen a puha testrészeké egészen más. Két fajváltozata van s déli Dalmáciától Görögországon, Törökországon, Kis-Ázsián, Cipruson és Szírián keresztül (mint var. rivulata) Kis-Ázsia keleti részéig, Angoráig, Mezopotámiáig és Nyugat-Perzsiáig elterjedt.

Felső állkapcsa elől a középen behasított és szegélyei finoman fogazottak.

A mocsári és víziteknősöket nyakuk színéről azonnal fel lehet ismerni. A mocsári teknősök nyaka fekete, többé-kevésbbé szembetűnő sárga foltokkal, az európai víziteknősök nyakán ellenben számos sárga, vagy narancsszínű, fekete vagy kékesszürke csíkokkal váltakozó sávok vannak hosszában: fontos ismertetőbélyeg ez, amely már az egészen fiatal állatokon megvan. Páncélhosszúsága 18–20 cm. Szívesen tartják a fogságban, mert rendkívül eleven, szeretetreméltó állat. Ha az előzőleg kissé felmelegített vízbe férgeket vagy apró húsdarabkákat dobunk, habozás nélkül utánaveti s már néhány nap mulva kézből is elveszi az eleséget.

Hátpáncélja olajzöld és sárgásfehér, sötétebb szegélyű csíkokkal hálózatos mustrázata van, amely azonban az öregebb példányoknál eltűnik. Előfordulásának sok helyén csak egyedüli teknős, egyéb helyeken is mindig nagyobb számban él, mint a mocsári teknős. Minthogy pedig a féligsós vizet éppen olyan szívesen fölkeresi, mint a mocsári teknős, azért ez utóbbi helyeken, főleg az Adriai tengerbe torkolló erősen féligsós vizekben tömegesen lehet találni. Tommasini nagyon gyakran találta az állatokat bokrokon üldögélve s ismételten megfigyelte, amint a vízben gázoló gyüjtő feje fölött a vízbe pottyantak azokról a sűrű lombsátorokról, melyek a patak partján kiállottak. Ha pedig a parti bokrok sűrű ágai közé másznak, könnyen helyet találnak a sütkérezésre még ott is, ahol a parton szabad helyek nincsenek. A mocsári teknős ellenben ezt nem kedveli. Nagyobb vizekben, mint pl. a keskeny tengeröbölhöz hasonló Ombla-völgyben nagyon nehezen és csak hálóval gyüjthető, minthogy rendkívül félénk és óvatos állat. Az apró vízmedencékben és sekély tócsákban azonban fáradság nélkül lehet gyüjteni.

Kammerer-nek sikerült ezt a fajt a szobában is szaporodásra bírni. Egy fészekalj 12 tojásból állott. A tojásait éppen úgy rakja le, mint a mi mocsári teknősünk, de még naplemente előtt tojik s a tojásokat sem ássa el olyan mélyen. A június 7-én elásott tojásokból az első fiatalok szeptember 9-én, a többi öt pedig szeptember 15-én bújt elő. A tojások 39–44 mm hosszúak s harántátmérőjük 21–25 mm. A frissen kibujt fiatal állatok páncélhosszúsága 23–27.5 mm.

A spanyol víziteknős (Clemmys leprosa Schweigg.)

Sok tekintetben hasonlít a káspiai víziteknőshöz, de állkapcsainak szegélye teljesen sima. A Pyreneusi-félsziget déli területein és északnyugati Afrikában él Tunisztól Szenegambiáig. Páncélhosszúsága szintén 18–20 cm s éppen olyan eleven, kedves állat, mint az előbbi és nagyon szívesen tartják fogságban is, ahol gyorsan megszelídül.

Az algeriai arabok „fakroun-el-ma” néven emlegetik. Különösen fiatal korában jelentékenyen különbözik keleti rokonaitól, minthogy kezdetben barna, később olajzöld hátteknőjén nincsen semmi hálózatos mustrázat sem, hanem csak egy kerek vagy hosszúkás narancsszínű, esetleg vörösesbarna folt, túlnyomóan a borda- és szegélylemezeken. A hasteknő színezete az előbbi fajéhoz hasonlít: középen fekete, a szegélyen világossárga. A teknők közötti hídnak, amely a káspiai teknősök nyugati változatainál sötét, a keletieknél (var. rivulata) azonban világossárga, sötét varratvonalakkal, – itt két nagy fekete foltja van.

Ennek a csinos fajnak mindenütt, ahol előfordul, nagyon rossz híre van, még pedig a szaga miatt. Algír egyes vidékein, ahol nagyon gyakori, a bennszülöttek vonakodnak a gyüjtőnek segíteni, minthogy ott nemcsak a legbűzösebb vizekben, hanem a vágóhidak lefolyó árkaiban és hasonló helyeken szeret tartózkodni. Még akkor is kellemetlen szagot áraszt, ha teljesen tiszta folyóvizekből származik; ez a szag eltűnik, ha iszapnélküli vízbe tesszük, de bőséges húsélvezet által még kellemetlenebbé válik. Rendkívül félénk és jelentékeny magasságból is habozás nélkül a vízbe veti magát, ha olyankor zavarják meg, amikor a folyók vagy vizes árkok partjain, esetleg a vízmederből kiugró köveken sütkérezik s olyan sietséggel ássa be magát az iszapba, hogy nehéz fölfedezni.

A spanyol vízi teknős, Doumergue szerint, megszakított téli álmot alszik és ott, ahol forró nyár derekán lakóhelyeinek vize kiszárad, nyári álomba is merül. Ragadozó állat ugyan, amely békákkal és ezek porontyaival, halakkal és egyéb apróbb vízi állatokkal táplálkozik, sőt még saját fiatal fajtáit is fölfalja, de állati táplálék híján növényi anyagokat is megeszik. Doumergue megfigyelte, hogy még friss hüvelyes terméseket és salátaleveleket is megevett. Olyan tavakban és tócsákban, melyekben halrablásaival valóban kártékony lehet, horoggal fogják, amikor erre kicsiny békákat tesznek csalétekül. A hosszúkás fehér tojásokból a fiatal nemzedék március végén vagy április elején bújik ki.

A japáni víziteknős (Clemmys japonica Schl.)

Viselkedésében nagyon hasonlít a két előbbi fajhoz. Könnyen megismerhető hátpáncéljának fűrészes hátsó szegélyéről s teljesen fekete haspáncéljáról. Japánban nagyon elterjedt s egyike azoknak az állatoknak, melyeket a japáni művészek, különösen bronzban, olyan tökéletes művészettel ábrázolnak. Úgy látszik, hogy egyes helyeken megszelidítik és valószínűleg a hosszú élet szimbolumának tartják.

Az amerikai víziteknős (Clemmys guttata Schn.)

Az északamerikai fajok között ez a legszebb és legcsinosabb. Színezete olyan feltűnő és maradandó, hogy nemének egyetlen fajával sem lehet összetéveszteni. Hátpáncélja sötétfekete, apró kerek sárga foltokkal. Haspáncélja sárga és fekete s ez utóbbi szín a túlnyomó. Feje felül fekete, kevésbbé élénk sárga foltokkal s közöttük a fül fölött mindkét oldalon egy-egy nagy, háromszögű folt van. Az állkapcsok szélei és a nyak alsó része fekete és sárga vagy vöröses. Mintegy 12 cm hosszú lehet; a felnőtt állatok hátpáncélja aránylag domború és teljesen tarajtalan. Az Egyesült-Államok keleti részein él.

Az északi erdei teknős (Clemmys insculpta Lec.)

Északi erdei teknős (Clemmys insculpta Lec.).

Hosszúsága 29 cm, melyből 5 cm esik a farkra; teknőjének hossza megütheti a 18 cm-t. A tojásdad hátteknő tompán barázdált; ennek hátulsó szegélyei fogazottak. Haspáncélja elől épszélű, hátul kivágott. Ujjainak csak a tövén van úszóhártyája. A hátteknő lemezei feketések, sárgásszínű, sugarasan vagy ívelten pontozott sávokkal. A hasteknő lemezeit valamennyi alsó szegélyszögletben kénsárga alapon egy nagy, fekete folt díszíti. A lágy testrészek sötétbarnák vagy olajszínűek; a nyak, lábak és a fark alsó részei vörösek, fekete pettyezéssel. A nyak mindkét oldalán gyakran élesen feltűnő sárga csík van; szivárványhártyája barna és sárga gyűrű veszi körül.

Az Egyesült-Államok atlanti-óceáni partvidékének összes államaiban előfordul, nagy számban. Szintén mocsarakban és folyókban él, de a vizet gyakrabban és hosszabb időre elhagyja, mint többi rokonai és bizonyos körülmények között hónapokat tölt a szárazföldön. Haldeman azt hiszi, hogy ezt azért teszi, mert a vízbe egy élősködő állat kínozza. Holbrook megfigyelte, hogy a fogságba ejtett egyedek éppen olyan elevenen és ügyesen mozognak a szárazon, mint a vízben, tehát éppen olyan jól megélhetnek itt, mint amott. Müller C. feljegyzése szerint az erdei teknős gyakran az egyik víztől a másikig vándorol, vagy a réteken és erdőkön barangol s ezért kapta az Amerikában használatos „erdei pataki teknős” nevet. Azokon a vidékeken, melyek vízben szegények, az ide-oda kóborló teknősök, ha el akarnak rejtőzködni, egyszerűen a moha alá ássák be magukat s minthogy a fogságban levők is így tesznek, ezt a szárazföldi életre való hajlandóságot a faj egyik sajátosságának lehet tekinteni, nem pedig ama szenvedések következményeinek, amelyeket a vízben esetleg el kell tűrnie. Fürgesége más állatokkal szemben is megnyilatkozik: mindig kész arra, hogy a vízben vagy a ketrecében vele együtt élő társait megtámadja és elkergesse. Táplálékában és szaporodásában keveset, vagy egyáltalában nem különbözik más vízi teknősöktől.