10. Mocsári teknősök (Emys Dum.)

A mocsári teknősökhöz az alább leirandó és egy vele közel rokon északamerikai faj tartozik. Hátteknőjük mérsékelten domború; egy tarkólemeze és kettős farklemeze van. A hátteknővel porcos szalag által összekötött hasteknő széles és 12 lemezből álló két mozgatható részre oszlik; de még a teljesen kifejlődött állat hasteknője két felének mozgathatósága is csekély ahhoz, hogy a hátpáncél nyílásait tökéletesen bezárhassa. A hónalji és lágyéklemezek hiányoznak. Mellső lábaikon 5, a hátulsókon 4 karom van, s ujjaik között jól fejlett úszóhártyák feszülnek ki. Fejüket síma bőr fedi, ellenben a lábakat, különösen a hátulsókat, nagyobb pikkelyek borítják. A meglehetősen hosszú farkon hiányzik a sok teknős farkának végét körülvevő karom.

A mocsári teknős (Emys orbicularis L.)

Mocsári teknős (Emys orbicularis L.).

A hazánkban is gyakori tavi vagy mocsári teknős teljes hosszúsága a 32 cm-t is eléri, amiből 8 cm esik a farokra. Méhely L. a következő leírást adja róla: „Hátpáncélja mérsékelten domború s mozgékonyan függ össze a lapos haspáncéllal, mely egymással porcos ízülettel egybefűzött két egyenlőtlen félből áll. A hátpáncélt 25 párkánypajzs szegélyezi... A tarkópajzs s a farokpajzsok között, a gerincvonal mentében öt nagy, hatszögletes középpajzs sorakozik, melyektől jobbra s balra 4–4 szabálytalan sokszögű oldalpajzs foglal helyet. A haspáncélt 12 pajzs borítja. Feje vastagabb, mint nyaka. Arcorra rövidcsúcsú, hegyén kissé lenyesett. Állkapcsai épszélűek, élesek. A szem ferdén előfelé hasított; csillaga kerek s mint minden éjjeli állatnál tetemes összehúzódásra képes. A nyak bőre kerekded, lapos bibircsekkel behintett; a mellső végtagot táblaalakú, a hátulsót lencsealakú pikkelyek borítják...

„Színezete nálunk meglehetősen állandó. Hátpáncélja sötét barnásfekete, az oldalpajzsok hátsó, belső szögletéből s a középpajzsok hátsó széléről szalmasárga vagy barnássárga csíkok pettyek vagy vonáskák terjednek szét sugarasan. A sárga tarkázat gyakran annyira visszafejlődik, hogy az egész hátpáncél egyszínű fekete. A haspáncél többnyire szennyessárga vagy szalmasárga... A fejvért sötét zöldesfekete és cseppalakú sárga foltokkal tarkázott, hasonlószínű a nyak s a végtagok bőre is, habár az áll s a torok majdnem tiszta sárga.

„Ifjú alakok hátpáncélja szennyes olajzöld, szabálytalan s gyér, sárgás pettyezéssel.”

A mocsári teknős igazi s talán őseredeti hazáját Európa déli vidékein és Kelet-Európában kell keresnünk. Közönséges Albániában, Olaszországban és szigetein, a dunamenti országokban, Magyarországon, de Dél-Franciaországban is. Előfordul Spanyolországban, Portugáliában és (bár ritkán) Algírban az Atlasz-hegységtől északra és nem hiányzik az Orosz-birodalom nagy részében, kelet felé egészen a Szir Darjáig, sőt Kis-Ázsiában, Kurdisztánban és Perzsiában sem. Németországban is mindenütt előfordul, kivéve az Odera és Visztula közötti területeket. Ausztriában csak északnyugaton és délen található. Csehországban kiirtották, Lengyelország déli vidékein azonban még megvan. Jugoszláviában szintén él még. Fischer-Sigwart szerint Svájc egyes vidékein még otthonos.

A jégkorszak utáni időkben azonban egész Németország mocsarait és lápjait benépesítette a Rajnáig, valamint Svédországot, Dániát, Belgiumot, Svájcot és Észak-Olaszországot, valamint Angliát. Az összes teknősök között ez a faj nyomul fel legészakabbra s kiterjedtebb vidéken szaporodott el, mint bármely más rokona.

Hazánkban a Duna, Tisza, Dráva, Száva csaknem minden állóvizében előfordul gyakran jelentékeny mennyiségben. „Erdély széles folyamvölgyeiben – írja Méhely – lassan folyó vizekben s mocsarak és tavakban általánosan el van terjedve.” Előfordul a Balaton mellett is.

A mocsári teknős az álló, vagy lassan folyó, sekély és zavaros vizeket jobban szereti, mint a gyorsfolyású folyókat és tisztavízű tavakat. A köves, sziklás fenekű vizeket elkerüli, de nem bánja, ha a partok kopárak. Nappal csak teljesen zavartalan, nyugodt helyeken hagyja el a vizet sütkérezés céljából s ilyenkor csöndesen és nesztelenül viselkedik, gyakran csapatokba, egymás mellé verődve s rendesen egy helyen tartózkodik a víz közelében. Kevéssel napszállta előtt megélénkül s úgy látszik, hogy ettől fogva az egész éjszakán keresztül ide-oda mozog és tevékenykedik. A téli hónapok idejére az iszapba ássa magát. Ha az időjárás csak valamennyire is kedvező, akkor április közepén újra előbújik. Az ilyenkor állítólag hallatott „különös füttyöket”, melyeket párzásra hívó hangnak tartottak, sem Tommasini O., aki a mocsári teknősöket nagy tömegben a maguk lakóhelyén hosszú ideig megfigyelte, sem Kammerer nem hallotta. Előbbi azt hiszi, hogy azzal a nyögő hanggal tévesztették össze, melyet a hím teknősök adnak.

A mocsári teknős nagyon óvatos állat s ha a vízben úszkál, a legcsekélyebb nesz hallatára is azonnal alábukik. Éltető elemében nagyon fürge, de a szárazon sem ügyetlen s itt sokkal gyorsabban mozog, mint a szárazföldi teknősök. Tápláléka férgek, vízi bogarak, békák és gőték, valamint ezek lárvái. De azért sokszor utána veti magát a halaknak is, sőt olyan merész, hogy meglehetősen nagy példányokat is megtámad s alsó testüket addig harapja, amíg az áldozat erőtlenné válik s akkor teljesen hatalmába keríti. Marcgrave fogoly teknősökön megfigyelte, hogy a megölt halakat a víz alatt egészen fölfalták s csak a csontjaik maradtak meg. A zsákmány feldarabolása alkalmával gyakran az úszóhólyagot is leharapják s akkor ez a víz felszínére kerül: ha tehát valamely víz felszínén halak úszóhólyagjait találjuk, akkor biztosra vehetjük, hogy ott mocsári teknősök garázdálkodnak. A fogságban sokáig lehet jó egészségben tartani, ha halakkal, gilisztákkal vagy nyers hússal tápláljuk. Rövidesen annyira megszelidülnek, hogy a kézből is esznek; meghatározott fekvőhelyhez szoknak s a meleg helyiségekben nem merülnek téli álomba sem. De ha kerítéssel körülzárt kis tócsát jelölünk ki számukra, akkor a hidegebb idők beálltával beássák magukat. A hideggel szemben különben rendkívül érzéketlenek, sőt csontkeménnyé fagyhatnak és a fölengedés után ismét életre kelnek, amint Tommasini megfigyelte.

Rathke szerint párzásuk olyan módon történik, hogy meleg májusi estén a hím állat felmászik a nőstény hátára, azt lábaival átöleli s azután a tócsából párosával a sekély partra mennek, miközben a hímet teljesen a nőstény cipeli, s itt hosszú ideig maradnak együtt. Tommasini megfigyelte, hogy a párosodás úszás közben megy végbe. A tojások száma kb. 13. Ezekből mintegy 100 nap mulva bújnak elő a fiatalok, melyeknek páncélja tudvalevőleg köralakú és farkuk aránylag tetemesen hosszú. De a felnőttek farka is meglehetősen hosszú, hiszen nagyszámú (35) csigolyából áll, ami csak az alligátorteknősnél fordul elő.

A mocsári teknős szaporodását, különösen pedig tojásai lerakását Miram írta le tüzetesen. A tojásrakás mindig este, naplemente előtt, 7 és 8 óra között folyik le. Minthogy azonban a fészket is ugyanakkor ássák és takarják is be, azért ez a művelet csaknem az egész éjszakán át tart. A kis gödröt először farkuk segítségével kezdik fúrni, mégpedig úgy, hogy erősen megmerevített farkukat a talajra nyomják, miközben ennek felső vége köralakú mozgásokat végez. E fúrás által egy kúpalakú, felül szélesebb, alul keskenyebb nyílás keletkezik, amelybe a teknős többször kismennyiségű vizeletet (valószínűleg a farkalatti hólyag vizét) önt abból a célból, hogy a talajt puhábbá tegye. Miután ez a nyílás olyan mély lett, mint csaknem az egész fark hosszúsága, az állat hátsó lábaival kezdi kiszélesíteni. A lábak ennél a műveletnél úgy működnek, mint az ember kezei. A teknős felváltva dolgozik, jobb lábával jobbról balra, bal lábával pedig balról jobbra kaparja ki a földet, mindenkor úgyszólván egy-egy maroknyit, s gondosan elhelyezi a gödörke peremétől bizonyos távolságra, és mindaddig dolgozik így, amíg a lábak még elérik a gödörke alját. Teste ezalatt csaknem mozdulatlan marad, s fejének csak kis részét dugja ki a teknőből. Ilyen módon egy olyan gödörke keletkezik, amely körülbelül 12 cm átmérőjű, a belsejében azonban jelentékenyen szélesebb és megközelítően tojásalakú. Az egész művelet jó egy órát, vagy még többet vesz igénybe.

Most a nélkül, hogy helyzetét megváltoztatná, a teknős rögtön hozzálát a tojásrakáshoz, ami éppen olyan érdekes, mint a gödörke ásása. A kloaka nyílásában megjelenik egy tojás, melyet a hátsó láb egyik „tenyere” óvatosan megfog s a gödörke fenekére csúsztat. Erre ezt a lábat visszahúzza, miközben a leírt módon a másik láb „tenyere” fogja fel a következő tojást s hasonlóan rejti el a gödörkében. A lábak így váltogatva működnek a tojások lerakásában. A tojások héja kilépésükkor még puha, de a levegőn gyorsan megkeményedik. A rendes szám 9 s nagyon ritkán kevesebb. A tojásrakás után, mely körülbelül negyed óráig tart, az állat erős kimerültséget mutat. Mintegy félórai pihenés után megkezdi a gödörke betakarítását és a földdel egyenlővé tételét.

A földet lábaival szórja a tojásokra és az összes kihányt apró rögöt újra visszahelyezi. Így természetesen egy kis dombocska keletkezik. Mikor a teknős ezzel a munkával is elkészült, akkor megkezdi a kis halom eltüntetését olyan módon, hogy testével, illetőleg közvetlenül haspáncéljának hátulsó felével azt ledöngöli. Ilyenkor magasra emeli testének hátulsó felét, majd jókora erővel leejti, miközben körben forog, ami láthatóan nagyon fárasztó munka. S mégis minden ilyen mozgást olyan bámulatos gyorsasággal hajt végre, a minőt teknősről nem is tételezhetnénk fel. De bámulatos az a rendkívüli gondosság is, mellyel minden nyomot eltüntet, nehogy azok a berendezett fészket elárulják. És ez olyan tökéletesen sikerült, hogy Miram másnap reggel nem találta volna meg a fészket, ha annak helyét előzőleg meg nem jelölte volna.

Az ilyen módon a föld felszínétől számítva mintegy 8 cm mélyre elhelyezett tojások augusztusig vagy szeptemberig maradnak ott. Ekkor bújnak ki a fiatal állatok. Ezeknek hosszúsága 15–20 mm. Ha nem is jelennek meg a testükön függő szikzacskóval a szikvezeték nyomai mégis észrevehetők a hasi páncél közepén, a mell-lemezek között. De az is előfordul, hogy csak a következő év tavaszán bújnak elő, 11 hónap mulva a tojások lerakása után; tehát a fiatalok a tojásokban telelnek át, mint ahogyan ez a felemásgyíknál is történik.

Miram nagyon sokat fáradozott azon, hogy a fiatal állatkákat fölnevelje. De sohasem sikerült egyet is három hónapnál hosszabb ideig életben tartania. Marcgrave azonban szerencsésebb volt és egy példányt ötéves koráig sikerült nevelnie.

Hochstetter, aki a mi mocsári teknősünk fejlődését Dél-Magyarországon tanulmányozta, azt találta, hogy az első fiatalok október elején hagyták el a tojást és rajtuk nem csüngtek sem a szikzacskó maradványai, sem az embrionális burkok. Szeptember utolsó napjain ugyanis az embriók még teljesen be voltak burkolva és ebből mellső lábaikkal szabadították ki magukat. A teknők nyílását először jobb mellső lábuk karmaival fúrják át, majd ugyanezt teszik bal lábuk segítségével a baloldalon.

Fischer–Sigwart H. érdekes példát mond el a mocsári teknős szívós ragadozó tulajdonságáról. Egy nagy medencében bőségesen táplálta a teknősöket nyers borjúhússal, hogy az aranyhalak és ritka kétéltűek felfalásától visszatartsa őket. A borjúhús csaknem legkedvesebb táplálékuk lett. Az aranyhalakat valóban békén is hagyták. De amikor két gőtét és néhány axolotlt tett az egyik medencébe, amelyben a teknősök különben nem szoktak tartózkodni, akkor a teknősök felkutatták a finom falatot, s tudósunk az egyik napon azon csípte egyik teknősét, hogy a gőtét fogyasztja, míg a második teknős a másikra vadászott, hozzálopózkodott s hirtelen kiöltötte a fejét, hogy az üldözött állatot megsebesítse. A rablók elől most úgy igyekezett elzárni az utat, hogy köröskörül mintegy 2 cm távolságban egymástól fűzfavesszőket dugdosott a földbe s ezeket fent vékony dróttal is összekötötte. Másnap éppen tettenérte az egyik teknőst, amint két vessző között átküzdötte magát, miközben teljesen a páncéljának egyik oldalélén állott. A dróttal való azonnali körülkerítés használt rövid ideig. A gyilkosok azonban nem nyugodtak addig, amíg át nem küzdötték magukat az akadályon, úgyhogy azt részint összetörték, részint átmásztak rajta, vagy hosszadalmas fáradságos munkával keresztül préselték magukat a sodronyháló szálai között.

A félig felnőtt vagy kifejlődött mocsári teknősök a fogságban nagyon szívósak. Megfelelő helyen szabadon eresztett példányok, még ha délibb vidékekről származnak is, rövidesen megszoknak, ha nem zavarják őket és nehézség nélkül áttelelnek a szabadban is.

Kíméljük, védelmezzük a mi mocsári teknősünket! Ide s tova ma már egyik érdekes természeti emléke lesz a magyar honi földnek is! Hiszen ez az érdekes állat mind ritkább lesz.