1. Felemásgyíkok (Sphenodon Gray)

[Más neve: Hatteria.]

Az ausztráliai felemásgyík vagy hidasgyík (Sphenodon punctatus Gray)

Hidasgyík

A még ma is élő felemásgyík nagy, kissé esetlen állat, melynek testalakja bizonyos leguánokéra emlékeztet. Idős hímek teste 75 cm hosszúságot is elérhet, de az átlagos testhosszúság nem haladja túl a fél métert. Feje négyoldalú, törzse zömök, izmos, a törzsnek mintegy fél hosszúságát elérő fark összelapított háromszögű. A mellső és hátulsó lábaknak öt izmos, rövid, hengeres ujja van, melyek között úszóhártya feszül s rövid karmok fegyverzik. A tarkón, a hát középvonalában, valamint a fark közepén taraj emelkedik ki. A fejet apró pikkelyek födik, a törzset vegyesen apróbbak és nagyobbak, a test alsó felét nagy, négyszögű, lapos, harántsorokban rendezett pajzsok, a farkot s az ujjak felső és alsó oldalát apró pikkelyek borítják. Az egész felső oldal pikkelyei szemcsések s azok, amelyek a szabálytalanul futó bőrredőket borítják, a többieknél nagyobbak. A test alapszíne sötét olajzöld; az oldalakat és végtagokat apró fehér és a közéjük hintett nagyobb sárga foltok pettyezik. A nyakszirt és a hát tüskéi sárgaszínűek, a farktaraj tüskéi barnák.

A külsőknél sokkal feltűnőbb és jelentősebb ismertetőjegyeket találunk akkor, ha az állatot felboncoljuk. Az összes többi pikkelyes hüllőkkel ellentétben a négyszögcsont mozgathatatlanul egyesült a koponyával s a koponya arcrészét a halántékgödrökön áthúzódó két csonthíd köti össze a halántéktájékkal. Az ekecsontok hátul a szárnycsontokkal érintkeznek s oldalt tolják az ínycsontokat. Ez a három pár csont tökéletesen elcsontosodott szájpadlást képez, mely csupán hátul a szárnycsontok között hasított. A fogak gyökereikkel az állkapocscsontok szélén a rendes módon vannak odaerősítve, de a szintén változó, azonban el nem tűnő két nagy elülső fog kivételével az idősebb állatoknál annyira elhasználódtak, elkopottak, hogy az állat az állkapcsok széleivel kénytelen rágni, mint a teknősök. Az ínycsontok külső peremén még egy második fogsor sorakozik, mely a felső állkapocs párhuzamos fogsorával együtt a száj becsukásakor körülveszi az alsó állkapocs fogsorát. A fiatal állatok mindegyik ekecsontján egy vagy két fog emelkedik. A csigolyák elől és hátul tölcsérszerűen üregesek, mint ez néhány kétéltűnél és sok csontos halnál előfordul, illetőleg az ősvilági hüllőknél, Theromorphák-nál, Ichthyo- és Plesiosaurus-oknál előfordult. Az egész gerincoszlop 25 csigolyából áll a keresztcsontcsigolya előtt és mintegy 30-ból e csigolya mögött. A bordák egyfejűek, mint a madarakéi, s részben horogformájú, hátrafelé görbülő nyujtványokkal bírnak és annyiban egyeznek meg a legtöbb gyík bordáival, hogy néhány, mégpedig három vagy négy pár, össze van kötve a mellcsonttal, azonkívül több, itt tizenegy pár, álborda van. Az álbordáknak csupán az alsó végei egyesülnek ismét külön csontlécekkel, úgynevezett hasibordákkal, melyek három (egy középső és két oldalt álló) részből állanak s előreirányuló tompaszöget alkotnak, a mellcsont és medence között a hasfal alsó bőrrétegében feküsznek, számuk és helyzetük tekintetében a harántsorokban rendezett külső haspajzsoknak felelnek meg. A csigolyák és álbordák számát azonban kétszeresen felülmúlják s olyan szilárdan összefüggenek a haspajzsokkal, hogy csak kés segítségével lehet elválasztani tőlük. A kéztő a legősibb állapotnak megfelelő 10 különálló csontocskából áll.

A kígyókhoz hasonlóan, hiányzik a dobhártya s így az elhatárolt dobüreg is. Kulcscsont és villacsont megvannak. A szem nagy, sötétbarna színű s a szembogár függőleges irányú. A végbélnyílás harántul áll, mint a pikkelyes hüllőké. Günther A.-nak nem sikerült hím párzószerveket találnia; a felemásgyík tehát ebben a tekintetben a kétéltűekkel egyezik meg. A fark esetleges letörése után éppen úgy újraképződhetik, mint a gyíkoknál. Kimondhatjuk tehát, hogy a mi felemásgyíkunk olyan hüllő, mely nagyban és egészben a gyík alakjával rendelkezik, néhány nagyon fontos alkotásbeli bélyegében azonban a kétéltűek fejlődési fokán megállott s más alkalmazkodásbeli bélyegeit a teknősök és kígyók módjára fejlesztette ki.

A felemásgyík előfordulásáról és életmódjáról eddig nagyon keveset tudunk. Cook, a nagy utazó az első, aki említést tesz róla. „Új-Zélandban állítólag óriási nagyságú gyíkok vannak, mert 2.6 m hosszúra megnőnek és olyan vastag a testük, mint az emberé s gyakran az embert is megtámadják és felfalják. A föld alatt üregekben laknak s a bennszülöttek úgy ölik meg őket, hogy üregük nyílása előtt tüzet gyujtanak.” Dieffenbach-nak már valamivel többet sikerült megtudnia. „Hírt hallottam egy nagy gyík létezéséről, melyet a bennszülöttek,tuatera’-nak vagy,narara’-nak neveznek s amelytől borzasztóan félnek. Ámbár minden megjelölt tartózkodási helyét felkutattam és jelentékeny jutalmat tűztem ki fogására, mégis csak Új-Zélandból való elutazásom előtt néhány nappal sikerült egyetlen példányt szereznem. A Karera nevű kicsiny sziklaszigeten fogták, mely a Plenty-öbölben a parttól mintegy két mérföldnyire fekszik. Mindabból, amit róla megtudtam, úgy látszik, hogy a felemásgyík régibb időkben mindegyik szigeten gyakori volt s barlangokban, gyakran a part homokos dombjain lakott és a bennszülöttek a húsáért vadászták és ölték. Ezeknek az üldözéseknek következtében és kétségtelenül a sertések behozatala által olyan ritka lett, hogy az ország sok öregebb lakója már nem is látta.”

Az a felemásgyík, melyet Dieffenbach elevenen kapott, később a British Museumba került s alkalmat adott Gray-nek arra, hogy a tudományos világot ezzel a fajjal megismertesse. Dieffenbach ideje, a XIX. század negyvenes évei után még néhány más példányt is küldtek Angliába elevenen vagy holtan, de még mindig olyan kevés példány állott rendelkezésre, hogy Günther még 1867-ben is annak az aggodalmának adott kifejezést, hogy a felemásgyíkot valószínűleg rövid időn belül a kipusztult állatok közé kell számítanunk. Később Bennett közölte, hogy egészen 1851-ig az említett öböl egyes kis szigetein még tetemes számban élt. Egy tisztekből álló társaság itt egy félóra alatt kb. 40 darab 8–50 cm hosszú felemásgyíkot fogott, melyek a napon sütkéreztek. Végre 1869-ben ismét egy eleven példány jutott el Angliába. Erről a példányról tudjuk, hogy mohón falta a lisztkukacokat és egyéb rovarokat. Dieffenbach közölte, hogy a fogságba került felemásgyík rendkívül lomha, de nagyon jóindulatú állat s engedi magát megfogdosni a nélkül, hogy harapna vagy egyáltalában ellenállást fejtene ki.

Újabban több német és angol kutató foglalkozott behatóan ennek a rendkívül érdekes állatnak az életmódjával és szaporodásával, s sikerült a fejlődésre vonatkozólag is néhány feltűnő sajátosságot kimutatniok. Tekintettel arra a nagy érdeklődésre, amelyet egy ősrégi hüllő-nemzetségnek ez az utolsó sarjadéka élvez s amelyet Gadow „élő kövület”-nek nevez, érdemesnek tartjuk az említett búvárok legfontosabb eredményeit közölni.

Newman arról értesít, hogy állatunk, melyet a maorik „ruatara”-, „tuatete”- vagy „tuatara”-nak neveznek (ez utolsó név körülbelül annyit jelent, mint: tövishordozó), Új-Zéland legnagyobb szigetein régebben közönséges volt, most azonban látszólag az északi sziget mellett a Plenty-öböl környékének néhány kicsiny szigetére szorítkozik. A bozótok leégése, elvadult sertések, kutyák és macskák, hüllőket evő maori-törzsek és a művelődés előretörése seperték le őket az élet színpadáról, kivéve néhány kicsiny, lakatlan és nehezen hozzáférhető szigetet. A felemásgyíkok itt lyukakat ásnak, melyekbe a veszedelem legcsekélyebb jelére bemenekülnek. A nappal legnagyobb részében alusznak; nagyon szívesen ülnek a vízben s órák hosszat tudnak a víz alatt maradni lélekzetvétel nélkül. Kizárólag állati táplálékkal élnek, melynek elevennek és mozgónak kell lennie. A táplálék kiválogatása egyénileg különbözőnek látszik.

Buller W. L. szerint földalatti lakásukat fűvel és falevelekkel bélelik ki s megosztják a viharmadarakkal, úgyhogy a kamra bal oldalán rendesen a viharmadár, jobbra a tuatara lakik. A madárral, ennek tojásaival és fiókáival szemben békésen viselkedik, de a saját fajának egyetlen hozzátartozóját sem tűri a lakásában és ezt úgy védelmezi meg, hogy fejét arra a helyre szegezi, ahol a kamra bejárata kiszélesedik. Ha kezünkkel, vagy botunkkal a folyosóba belenyúlunk, akkor a tuatara dühösen beleharap. Nagyon gyorsan tud futni s az emberekkel és kutyákkal szemben harapással és karmolással ügyesen védekezik. Naplemente után rögtön elhagyja kis barlangját, hogy táplálékot keressen. Éjszaka, különösen a párzás idején, a felemásgyíkok röfögő hangokat hallatnak.

Nagyon részletes adatokat köszönhetünk Schauinsland és Thilenius német kutatóknak, akik mindketten saját hazájában keresték föl a tuatarát s Dendy és Howes mellett sok érdemet szereztek ez állat életmódjának és szaporodásának felderítésében. Schauinsland erről a következőket írja:

„A Hatteriá-t mindig a Puffinidae-családba tartozó madarakkal találtam együttélésben. Ezek a madarak földalatti üregekben élnek, amelyek 10–15 cm szélesség mellett több méter hosszúak s ott nevelik fel fiókáikat is. Ezekben a földalatti csatornákban egyidejűleg velük tanyáznak a Hatteriá-k is. Meggyőződésem, hogy a csatornákat csak a madarak építik s a Hatteriá-k, melyek más hüllőkhöz hasonlóan a földalatti rejtekhelyeket kedvelik, azokat csak bitorolják, minthogy így nagyon kényelmesen rendelkezésükre állottak. Azok a kis barlangok valószínűleg már évezredek óta készen állanak s költés idején a madarak mindig csak újra rendbehozzák. A felemásgyíkok, bár egyszer-máskor nappal is előkerülnek, mégis kimondottan éjszakai állatok. Ha bealkonyodott, elhagyják üregeiket s táplálék után járnak. Ez különböző rovarokból áll, közöttük az érdekes Deinacrida-fajokból, gilisztákból és csigákból. Gazdáikkal jó egyetértésben élnek s csak kivételesen emelnek kezet reájuk, ámbár egy ízben egy Hatteriá-ra bukkantam, melynek állkapcsai között az Oestrelata piciny pelyhes fiókája volt.

„Amilyen élénkek a meleg idők alkalmával, éppen olyan levertek és álmosak télen. Április közepétől augusztus közepéig, legalább a Cook-szorosnak ezen a részén, sohasem lehet őket barlangjaikon kívül megfigyelni. Ez idő alatt bizonyára táplálékot sem vesznek magukhoz. A nemek számbeli viszonya egymáshoz nagyon változó; becslésem szerint, a Stephens-Island-on körülbelül öt hímre jut egy nőstény. Ez abban különbözik a hímtől, hogy a feje gömbölyű, hátoldalán a taraj csaknem teljesen hiányzik s különben is egész alakja lágyabb vonalú, testnagysága pedig valamivel kisebb. A Stephens-Island öreg hímjei 75 cm hosszúságot is elérnek.

„A tojások lerakása novemberben vagy decemberben kezdődik. (Ottlétem alkalmával ez kissé véletlenül megkésett, úgyhogy még december végén is találtam frissen lerakott tojásokat.) Valószínű, hogy különböző idejű petebarázdálódás jelensége fordul elő, mert a januáriusban gyüjtött tojásokban fiatalabb embriók voltak, mint a decemberben gyüjtöttekben. A tojásokat nem a lakott üregekben, hanem azokon kívül rakják le. Az ott lakó madarak ugyanis, melyek különösen a költési időszak kezdete előtt lakásaikat gyakran tisztogatják s a szeméttől megszabadítják, állatunk tojásait mind megsemmisítenék. A Hatteriá-k az értelem jelentékeny erejét tanusítják annak a helynek a kiválasztásában, ahova tojásaikat lerakják. Először is olyan helyeket választanak, amelyeken a madarak nem végeznek aknaépítő munkát, amelyek nem árnyékosak, hanem szabadon érhetik a napsugarak. Itt körülbelül 5–8 cm átmérőjű és 15–18 cm mély lyukakat ásnak. Ebbe rakja a tojásait a nőstény, s azután levelekkel, fűvel vagy mohával, ritkábban laza földdel vékonyan befödi. Lehetséges, hogy gyakran többen is iderakják tojásaikat, mert egy ízben kétszer annyi tojást találtam néhány nappal később egy ilyen mélyedésben, mint amennyit előbb megszámoltam, ami mindenesetre talán azzal is magyarázható, hogy ugyanaz a nőstény különböző időközökben rakja le tojásait.

„Különben gyakorlott szemmel is ritkán lehet tojásokat találni, miből azt is gondolom, hogy a Hatteria szaporodóképessége meglehetősen gyenge. Ezt a nőstények csekély számából is következtetem, amelyek között ismét valószínűleg nem mindegyik hordoz minden évben tojásokat, ha teljesen ki is fejlődött (magam legalább számos olyan példányt találtam, melynek petefészke teljesen fejletlen volt). A fiatal egyedek gyér létszáma is a gyenge szaporodási képesség mellett szól. Azt, hogy az általam felkeresett szigeteken, különösen a Stephens-Islandon, jelenleg mégis számos Hatteria lakik, a vadászás hiánya mellett különösen az állatok nagyon hosszú élettartamával magyarázhatjuk meg. A legnagyobb példányok talán százévesnél is idősebbek, amely feltevésnek a gyüjtött egyedeken tett tapasztalatok nem mondanak ellent.

„Habár az az idő, amely a tojás lerakásától az embrió kikeléséig eltelik, a többi hüllőnél is meglehetősen hosszú, a felemásgyíknál ez különösen ilyen. Míg az embrió fejlődése az első hónapokban aránylag gyorsan halad, addig a későbbi fejlődési ütem rendkívül nagy mértékben meglassul. Az augusztusban és szeptemberben gyüjtött tojásokban olyan embriók voltak, amelyek, bár meglehetősen közel voltak a kibujáshoz, még mindig nem látszottak teljesen éretteknek. A teljes kifejlődés tartamát azért kereken egy esztendőnek, vagy valamivel többnek veszem.

„Az egy nősténytől lerakott tojások száma 9–12. Ezek hosszúkás alakúak, körülbelül 24–28 mm hosszúak és legnagyobb átmérőjük 16–20 mm. Meglehetősen durva, fehér héj veszi körül, melynek szilárdsága valamivel felülmúlja a mi siklónk tojásaiét, mert benne nagyobb tömegű szénsavas mész rakódott le.”

Henaghan P., a Stephens-szigeten állami felügyelet alatt álló tuatara védett terület gondnoka, Dendy A.-nak az alábbiakat jelentette. Ezek éppen attól a férfiútól származnak, aki a szigeten való huzamos tartózkodása és a rábízott állatokkal való állandó foglalkozása révén a legmegbízhatóbb ítéletet tudja mondani.

„Szigetünket különböző fajú bokrok borítják sűrűn; a talaj a legtöbb helyen jó s egyes helyeken vasoxidtól világosbarna színű. A madarak és gyíkok ebben a laza talajban ásnak s gyakran lehet őket békés együttélésben találni. Három- vagy négyfajú viharmadár lakik a szigeten s ha Ön most, költési időszakjukban, itt volna, bizonyára meglepődnék számuk nagyságán; alig van egy talpalatnyi terület, amelyet ne aknáztak volna alá. Sok különféle rovar is van itt s azt hiszen, hogy gyíkjaink túlnyomóan ezekkel, nevezetesen pedig bogarakkal táplálkoznak. De azt is hiszem, hogy a madárfiókákat is elfogyasztják, legalább ezt magam is láttam. Az esztendő nagy részét azonban barlangjaikban töltik, minden táplálék nélkül. Itt mindössze három vagy négy gyíkfaj él; a tuatara a legnagyobb közöttük, a többiek nagyon kicsinyek. Itt még sohasem találtam sok gyíktojást, habár a tuatarák igen nagy számban élnek.

„Azok a csatornák, melyek a tojáskamrához vezetnek, először kicsiny bemélyedések, főleg a talajréteg felszínén. A bejárat mintegy 3–4 cm magas és kb. 6 cm széles. A kamra kb. ugyanilyen kiterjedésben 10 vagy 12 cm mélyen merőlegesen a földbe hatol s azután a tojások befogadására gyengén kiszélesedik. A tojások két vagy három csomóban vannak fölhalmozva és a fejlődés alkalmával történő nagyságbeli gyarapodásuk miatt sértetlen állapotban csak nehezen szedhetők ki. Legtöbbször az állatnak a kamrán kívül kell leraknia és akár a szájában, akár mancsaival kell becipelnie és a megfelelő helyzetbe raknia; semmi szabad tér sem marad a mélyedésben, ahol a tojást lerakja. A legtöbb megtalált fészek csak néhány cm-nyire volt a felszíntől. A tojások a kamrából kikapart földdel voltak befödve, amelyet az állatok szilárdan a tojásokra nyomkodtak, azután a bejáratot fűvel vagy falevelekkel bedugták és a környékkel a lehető legjobban egyenlővé tették.

„A folyosók legbelső végén kevés fészket lehetett találni. A főbejárat a gyík lakásául szolgál és nyílása nyitva marad. Laza talajban nem lehetett fészket találni s ilyen telepek számára legkedveltebbek mindig az ösvények alatti területek. A felül kemény föld télen kétségtelenül nem engedi meg a víz beszivárgását.”

Az utolsó 20 esztendő alatt hosszabb időközökben ismételten hoztak Európába eleven felemásgyíkokat s azok nagyon kitartó és kevésbbé érzékeny állatoknak mutatkoztak. Gadow, Werner és Berg megfigyeléseiket és tapasztalataikat szintén közzétették, amelyekből néhány legfontosabbat mi is megemlítünk.

Gadow, aki több esztendőn keresztül egy féltucatot tartott egy melegházban, barátságtalan, közönyös állatoknak mondja őket, tiszteletet parancsoló testtartásuk ellenére is, melyet fölemelt fejükkel, nagy és nyugodt szemeikkel körültekintgetve, szívesen magukra öltenek. Mindegyik állat maga ásta barlangját, mégpedig a kemény talajba, nagy kövek alá és közé. A sötétség beálltával kiültek üregeik elé, vagy kényelmesen a főtáplálékukat nyujtó gilisztákkal telt edényekhez mendegéltek. A húshoz nem nyúltak, a közönséges gyíkokat azonban megölték és összerágták. Sokszor órák hosszat fürödtek a meleg vízben. Gadow sohasem látta őket a napon sütkérezni s a homlokszemükre vetített vakító fénysugár egyáltalában nem zavarta őket. Éppen csak annyira szelídültek meg, hogy nem menekültek el, ha az ember éjszaka rájuk bukkant, de nem szerették, ha megérintették őket s ilyenkor a nem eléggé óvatos kezelés alkalmával fájdalmasan haraptak. A legnagyobb példány, egy hím, meglehetősen összeférhetetlen volt, sokat röfögött és háborgatta a többieket.

Werner a következő kimerítő adatokat közli hosszabb időn keresztül tartott tuatarájáról: „Az én példányom teljesen kifejlett, izmos, olajzöld színezetű, egészséges állat volt. Csak egy kicsiny hiányosságot mutatott, ugyanis a leghosszabbik jobb lábujján egy hatalmas daganatot kapott, melynek műtéti kezelése után mind a két végtag áldozatul esett. A csonk teljesen begyógyult és az állat, mely mind a betegség, mind a műtét alatt bámulatos érzéketlenséget tanusított s mindig a legjobb étvágya volt, ismét egészen jól érzi magát.

„Azt a sok különféle megállapítást, melyet a Sphenodon lomhaságáról és nehézkességéről olvastam, egyáltalán nem tudom igazolni. Kezdetben az állat természetesen csak kevés hajlandóságot mutatott a helyváltoztatásra s napokon át egy helyen feküdt, a nélkül, hogy nyugalmában magát mással zavartatta volna, mint az eléje tartott táplálékkal. Amióta helyét megszokta, éppen olyan élénkséget tanusít, mint sok esetlenül fejlett gyík, pl. az Uromastix. Különösen az esti órákban, valamint a reggeli napsütésben állandóan ide-oda mozog s bizonyos kígyózó futással, emelt fejjel, hasával a földet nem érintve (tehát úgy, mint a krokodílus!) futkos nagy kalitkájában. Nagyon feltűnő az a körülmény, hogy ez az állat sohasem öltögeti a nyelvét, ami fontos biológiai különbség a különben hasonló gyíkokkal szemben és szintén a krokodílusokra emlékeztet. Ha megfogjuk, éles karmolással, hánykolódással és nagyon ritkán ügyetlen harapási kísérletekkel védekezik. Alvása – hüllő voltát tekintve – szokatlanul mély s olykor csak néhány szelíd paskolással ébreszthető föl.

„Az én Sphenodon-om nem iszik gyakran, de akkor sokat és hosszadalmasan. Első ízben hosszú időre volt szüksége, hogy a vizesedény nyílását megtalálja, de azután nehézség nélkül hozzájutott. Nem iszik nyalogatva, mint a közönséges gyík, hanem az alsó állkapocs rágó, merítő mozgásaival. Ivás után magasra fölegyenesedik, mint ahogyan a gyíkok szokták.

„Tápláléka túlnyomóan marhahús és marhamáj, melyből az én állatom hatalmas darabokat nyel el, hetenként két-három, a hüvelykujjnál vastagabb és hosszabb darabot.

„A hideggel szemben egyáltalában nem érzékeny. Még olyan hőmérséklet mellett is táplálkozik, amelynél már a mi bennszülött gyíkjaink is egyáltalában nem vagy kedvetlenül étkeznek. A táplálékfölvétel semmi meghatározott időhöz nem kötött s az állat a nap bármelyik órájában kész erre. Élő állatokat is elfog, mégpedig nagyon ügyesen, ha nem is olyan heveskedéssel, ami általában a Sphenodon egész lényét jellemzi, mert minden mozdulata mohó, lökésszerű. Csak gyakran az étkezés idején szunnyad el egy kicsit, hogy azonban a felébredés alkalmával újult erővel zúzza széjjel a húsdarabot. A növényi táplálékokat teljesen megveti; a cseresznyét, melyeket a szokott módon orra előtt himbáltam, megragadta ugyan, de az útálat jelével azonnal kidobta szájából.”